Gazdag István: Tisztelet Hellásznak. Európa örök adóssága a görögökkel szemben

Horatius megtanította nekünk, hogy „a legyőzött Görögország meghódította vad legyőzőit” (Graecia capta ferum victorem cepit). Valójában az évszázadok során nemcsak Róma lett alávetve Hellásznak, hanem egész Európa, és eme – tisztán kulturális és civilizációs – uralom eszközei a görögség mitológiája, történelme, költői és filozófusai voltak.

A szellem Európáját, vagyis civilizációnkat Homérosznak, Platónnak, Arisztotelésznek és a Parthenónnak köszönhetjük, amivel az európai szellem legnagyobbjai, Goethétől Nietzschéig, Német Lászlótól Hamvas Béláig mindig tisztában is voltak. „Athén, Milétosz, Szürakuszai és Alexandria filozófusai tették Európa lakóit felsőbbrendűvé a többieknél”, mondta Voltaire. Manapság azonban nem árt egy kissé felfrissíteni ezt az evidenciát.
Görögország révén ugyanis az emberiség intellektuális területén olyan jelentős esemény következett be, amelynek végtelenek lettek a következményei. Az emberi szellem Hellászban lépte át azt a küszöböt, amely az empirikus ismeretet elválasztja a tudományos ismerettől, és elszántan belépett a pozitív és elvont tudásba, ezáltal pedig a régi civilizációból a modern civilizációba.
Egyesek megkockáztatták azt a véleményt, hogy a görögök plagizáltak, vagyis mindent az őket megelőző civilizált népektől, Egyiptomtól, Babilóniától és Ninívétől kölcsönöztek; és maga Platón mondatja azt róluk egy Szolónnal beszélgető memphisi pap által, hogy csak gyerekek, akik alig tudnak valamit a régi dolgokról. Ezek az állítólagos „gyerekek” megalapították a matematikát (aritmetikát, geometriát és algebrát), a geometrikus asztronómiát és elkezdték a gyakorlati fizikát a nehézségi erő korszakos felfedezésével, nem is beszélve orvostudományi (Hippokratész), anatómiai (Hérophilosz és Erisztratész), fiziológiai (Galiénosz), sőt szociológiai munkásságukról (Arisztotelész és Politikája). A Görögország által nyújtott halhatatlan szolgálatról mindenféle dicséretet el lehet mondani, azt azonban nem, amit Montesquieu mondott a saját munkásságáról, hogy tudniillik „prolem sine matre creatam”, vagyis egy korábban nem létező anyag nélküli teremtés. Ez az anyag ugyanis már előkészítve szunnyadt, hála az ókori civilizációknak, ám belőle a görög géniusz nemcsak tiszta tudományt, absztrakt doktrínát készített, hanem hatalmassá növelte és tágra nyitotta a pozitív tudás kapuját. A görögök ezért nem plagizálók, hanem igenis feltalálók, ahogyan Nietzsche helyesen világított rá: „a világtörténelem egyetlen zseniális népe; ilyenek a tanulásban is, ők értenek hozzá a legjobban, s amit átvettek, azt nem csupán dísznek és cicomának használják, mint a rómaiak”.
Először Görögország adta nekünk a kritikus szellem példáját, azaz a differenciálás értelmét és ízét. Hajlékony, kifinomult és szívesen csipkelődő intelligenciájú nép lévén Hellász lakói imádták a vitákat és az eszmecseréket. Platón párbeszédes formában fejezte ki gondolatait, mint ahogyan Arisztotelész is (később elveszett) ifjúkori műveiben, aki a diskurzus csillogása és díszei alatt igyekezett felfedezni a valóságot. Platón pedig azt tanítja, hogy különbséget kell tenni a „létezés” és a „látszat” között. A görög történészek (Thuküdidész, Strabón, Polübiosz és társaik) fejlett kritikai érzékkel közeledtek témáikhoz, lehetőség szerint gondosan ellenőrizve információikat és forrásaikat.
A görög szerzők ismerete csak bizalmatlanságunkat fejlesztheti a „nagy igazságok” és „egyetemes eszmék” iránt, és erőfeszítésre sarkallhat, hogy rostáljuk át őket ítéletünk szitáján. Nyilván emiatt szorult háttérbe a közoktatásban a görög kultúra tanulmányozása, hiszen már jó ideje egy engedelmes, a hivatalos igazságokat és megállapított dogmákat tisztelő embercsorda kialakítása a cél.
Olympia maradványaiAz athéniek nagy dicsőségére írják, hogy feltalálták a demokráciát, amely az egyén szabadságáról alkotott felfogásuk politikai következménye volt, minthogy minden állampolgár szavazhatott és szerény tiszteletdíj ellenében részt vehetett a közgyűlés tanácskozásaiban és döntéseiben. A rabszolgák, a felszabadítottak, az idegenek (metoikoszok) és a nők viszont ki voltak zárva belőle. A demokrácia elve persze elnyerte az athéniek tetszését, az alkalmazása és különösen az eredményei azonban igencsak kiábrándítóak voltak. Athén történelmének legdicsőbb pillanatai ugyanis az i. e. VI. századra, Peiszisztratosz „türannosza” idejére, és a következő évszázadra, Periklész korára tehetők, aki ugyan mindig dicsérte a demokráciát, hogy kedvére tegyen a népnek, de ugyanolyan viszonyt tartott fenn vele, mint Sulla a köztársasággal. Ismerjük Platón véleményét és vonzalmát a spártai oligarchia iránt, valamint Arisztotelész fenntartását, mert az elvileg optimális demokrácia végül mindig demagógiába torkollik, mielőtt anarchiába süllyedne. Arisztotelész nem félt kijelenteni, hogy „a nép zsarnoksága a legutálatosabb zsarnokság”. Arisztophanész hátrahagyta nekünk Kleón híres portréját, minden demagóg prototípusáét, aki tudott hízelkedni a népnek, hogy kielégítse személyes ambícióit, a város nagyságának és érdekeinek a kárára.
Teatrum (Epidaurus)A görögök fejlesztették ki bennünk a szépség érzékét, amelyet Platón „a lélek táplálékának” nevez, és amelyről azt mondja, hogy „az érzékeny szépség jelenlétében szárnya kezd nőni a léleknek”. A fizikai szépséget egyébként az istenek adományának tekintették a görögök. Ahogyan azt szobrászatuk és építészetük példázza, minden fellengzősség, minden dagályosság, minden kifejezésbeli és díszítésbeli túlzás nélkül képzelték el a szépséget, egyedül a formák eleganciája és az arányok kiegyensúlyozottsága által téve harmonikussá és élővé. A templomok metopéit persze festették, a szobrokat olajjal kenték be, ami melegebbé tette a márványt, a templomok azonban vonalaik szabályosságával és méreteik rendezettségével imponáltak, a szobrok pedig egyedül formáikkal éltek. Hegel felhívja a figyelmünket arra, hogy „a szem nélküli szobor az egész testéből néz bennünket”, Periklész pedig kijelentette, hogy az athéniak „az egyszerűséggel társult szépséget szeretik”.
Görög örökségünk lényegi része azonban az ember egy bizonyos koncepciója. A görögök, tökéletesen tisztában lévén természetünk kettősségével, igyekeztek azt feloldani egyfajta harmonikus egyensúlyban, amely Goethe csodálatát is kiváltotta, aki intellektuális érdeklődésének változatossága, minden szépségforma iránti érzékenysége és a természetről vallott felfogása miatt a későbbi korokban valószínűleg az antik görög szellemiség legideálisabb megtestesítője, és aki egyébként önmagát tekintette „az utolsó görögnek” – nem is érdemtelenül. Az ókori görög ugyanis egy teljes, egy komplett ember volt. A delphoi templom egyik homlokzatát Dionüszosznak, a másikat Apollónnak szentelte. Ezek az inkább egymást kiegészítő, semmint egymással ellentétes istenek ily módon a hellén vallás szent helyén egyesültek, ami már önmagában is egy szimbólum. Hamvas Béla a következőképpen világítja meg e speciálisan görög és ugyanakkor autentikusan európai „dionüszoszi jelenséget”: „…a görögök Dyonisosa nem Ázsiából áthozott és Európában csak meghonosított istenség. A görögség magával hozta ősidejéből. Dionysos autochton európai, a legősibb Európából való istenség. (…) A jelen és a jövő világ központi valóságává Dionysost Nietzsche tette meg: az idő mélységéből fakasztotta ki. Ebből a tényből az következik, hogy Dionysos éppen olyan új, mint amilyen régi: régi, mert a világ ősvalósága, amit már a görögség előtti európai emberiség is látott; új, mert a jelen történetből lépett ki. (…) Nietzsche tette a dionysosit mérhetetlenül többé, mint antik istenséggé, tette az egész emberiségre kiterjedő és érvényes, egész korszakra – világévre – kiható általános és közös kozmikus állásfoglalássá: általa lett a dionysosi az új világnak a végtelenségben való magatartásává.”
Hérakleitosz óta a görögöknek gondjuk volt arra, hogy egyesítsék az ellentéteket: az analízist és a szintézist, az oszthatatlant és a többszöröst, a diszkurzív racionalitást és a mágikus intuíciót, a szenvedélyest és a megfontoltat, a tudományt és a vallást. Igyekeztek ésszerű okkal magyarázni az univerzum jelenségeit, miközben őszinte vallásos szellemmel voltak átitatva és érezték isteneik jelenlétét oldalukon. Ebből ered a misztériumok és az orfizmus fontossága, és Thalész aforizmája, miszerint „minden tele van istenekkel”. Más kérdés, hogy „a görög istenek nem kívánták, hogy megváltozzon a gondolkodás, egyáltalán nem voltak kellemetlenek és tolakodók: ezért is volt lehetséges, hogy komolyan vegyék őket és higgyenek bennük”, világította meg Nietzsche a görög vallásosság lényegét, hozzátéve azonban azt is, hogy „a görög morál alapja nem a vallás, hanem a polisz. Papjai csak az egyes isteneknek voltak, nem képviselték az egész vallást: tehát semmiféle rend. Ugyanígy nem volt szent okmány sem.”
Az antik görögök szerint egész egyszerűen isteneik képviselték az emberi tulajdonságok tökéletességét – és esetleges hiányosságait –, de természetük más volt, mint a halandóké, mert az embernél minden mulandó: a fiatalság, a szépség, az erő, az intelligencia és a dicsőség, és minden befejeződik a halállal, tehát az ember csak játékszer a Moirák (a sors istennői) kezében. Az ógörög vallás „ennek a világnak a dolgait olyan óriási valóságérzéssel értette meg, és ennek ellenére mégis – sőt, éppen ezzel – felismerte a világ dolgaiban az isteni csodálatos vonalvezetését”, magyarázza Walter F. Otto, a „mindenen uralkodó Isten” zsidó világképével ellentétben azonban a görögök számára „a legszentebb nem a bűn nélküli lelkiismeret bírájának szörnyű fenségessége, hanem az érintetlen elemek tisztasága. (…) Úgy látszott, mintha a legszentebb ott lélegezne a hegyi legelőket körülölelő fényességben, a folyókban és tavakban, és a mosolygó tisztaságban, amely fölöttük lebeg”, egyszóval a legyőzhetetlen természetben.
Szophoklész megénekli azt „a csodát, ami az ember”, de Pindarosz és Aiszkhülosz azt válaszolják neki, hogy „az ember csak egy árnyék álma”. Megtörtént Arisztotelésszel, hogy „halandó istenként” határozta meg az embert, amiért Montaigne később szemrehányást tett neki. A híres „gnóthi szeauton” (ismerd meg önmagad) felhívás arra, hogy ismerje meg korlátait éppúgy, mint a hatalmát, és ha a görögök joggal magasztalták is az ember nagyságát, nem hagyták figyelmen kívül törékenységét sem, és leckéjük talán az alázat, de mindenképpen a mértékletesség leckéje. Ezért lehet úgy vélni, hogy a humanizmusnak két formája létezik. Egyfelől Protagóraszé, aki számára az ember – valójában minden egyes egyén – minden dolgok, az igaz és a hamis, a jó és a rossz stb. mértéke, másfelől Platóné és Arisztotelészé, akik számára nem az ember, hanem az istenség (O théosz) a mérték, és éppen ezért interpretálják Platón egész munkásságát a szofista tézisek cáfolataként. A „törvények” azt tanítják nekünk, hogy „az ember nem önmagának született, hanem a világmindenségnek”. Az istenek felsőbbrendűsége azonban nem zúzza szét az embert. Először is, mert az istenek segíthetnek neki, feltéve, hogy az ember a saját helyén tudja magát tartani és nem képzeli azt, hogy egyenlő velük. A hübriszt szigorúan megtorolják, példa rá Prométheusz, noha Zeusz végül neki is megbocsát. Másrészt, az ember akkor fogja megismerni a boldogságot, ha elveti a túlzásokat, mértéktartónak mutatkozik gondolataiban, bátornak és ésszerűnek viselkedésében. Ha „óvatosságról” (lásd: Arisztotelészt) és „bölcsességről” tesz tanúbizonyságot, akkor közeledni fog az istenekhez, példaként véve és utánozva őket, anélkül persze, hogy felérhetne hozzájuk. Ily módon elérheti a boldogságot, amely természetünk legmélyebb óhaja – ez a Nikomakhoszi Etika tanítása. Pindarosz a következő felszólítást címezte nekünk: „Ó lelkem, ne reméld, hogy halhatatlan leszel, de merítsd ki a lehetséges mezejét”, ami azt jelenti, hogy nem kell reménykedni a halál legyőzésében, de igyekeznünk kell emberi mivoltunkhoz méltóan cselekedni és viselkedni, mert ez a mi hatalmunkban áll.
A Plutarkhosz által említett következő anekdota tökéletesen illusztrálja Pindarosz gondolkodását: „Egy régi tengerész mondta Neptunusznak egy nagy vihar alatt: Ó isten, megmentesz, ha akarsz, elveszítesz, ha akarsz, de mindig egyenesen fogom tartani a kormánylapátot”. A csatákban a katonák bebizonyították hősiességüket, de a győzelemről az istenek döntöttek, és köszönetképpen áldozatot ajánlottak fel nekik. Tegyük tehát kötelességünket bátorsággal és kitartással, a többi nem tőlünk függ. (Az amor fati, a „sors szeretetének” sztoicizmusa ez, amit majd – sokan másokkal együtt – Nietzsche és Heidegger is magáévá tesz.) Ez az a lecke, amit Odüsszeusz ad nekünk, aki a görögök számára magát az embert jelképezi.
Romok (Delphi)„Nekünk magyaroknak kell a leginkább éreznünk, hogy a latin keretekben Európa népei nem tudnak teljesen elhelyezkedni. Vér és emlékezet szkizmáiban a régi, tökéletesen be nem olvasztott Európa reng. (…) Efelé a barbárság felé a görögök a legjárhatóbb út. (…) De a görögség önmagát felülmúló barbárság; örvénye fölött kapaszkodó lángész; egy vakmerően felhúzott, inkább kijelölt, mint megvalósított teljesség, törékeny, mint az élet. A széplelkeket mindig megdöbbenti a görög erkölcs sokféle ellentmondása. Csakhogy ebben a szoborban még a szikla lélegzik, s az ellopott tűzért még keselyűk vájják ki a tolvaj máját. A görögök: a minőség születése, s a mi félbarbár korunk azért értheti meg jobban őket, mert nemcsak Apolló lantját hallja, hanem a szülőfájdalmakat is, a maga testének szülőfájdalmait”, teszi a görög példa követését sajátosan magyar kötelességgé Németh László.
Valójában amit Hellász nyújtott nekünk, az a szellem értékében való abszolút hit (amit a másik oldalról Saul is konstatál, amikor elárulja, hogy „a zsidók jelt kívánnak, a görögök bölcsességet keresnek, mi pedig prédikáljuk a Krisztust”). Platón azt mondta, hogy „az intelligencia számunkra az ég és a föld királynője”, mert (Anaxagorasz szerint) ő alakította át a káoszt kozmosszá és ő teszi lehetővé, hogy az a rend uralkodjon a lelkünkben, amelyet felállított az univerzumban.
A szellem eme primátusa a világosság, bátorság és szépség ideáljában fejeződik ki. A világosság teszi számunkra lehetővé, hogy ne tévesszük össze a szavak szalmáját a dolgok magjával, a bátorság, hogy küzdjünk az ellen, ami lealacsonyít és lealjasít, a szépség, amely a tökéletesség érzékletes képét adja nekünk, és amelynek szemlélése jutalom erőfeszítéseinkért. Ezt az ideált Platón határozta meg, de egy olyan régióba helyezve, amely elérhetetlen az emberi természetnek. Arisztotelész azután közel hozta hozzánk, humanizálta, méretünkre szabta és megjelölte azokat a módszereket, amelyek révén gondolatainkat inspirálhatja és tetteinket vezérelheti.
Hamvas Béla szerint „… a görög nép minden ember örök mértéke. (…) S amióta ez a mérték tudatosan él és hat, képzettnek lenni annyi, mint a görög mérték alá tartozni, és a művelődés egyenlő a görögösödéssel. Így kezd érthetővé válni Goethe gondolata. A képzett tulajdonság egyenlő a göröggé vált tulajdonsággal. (…) Csak görög alkotó és formáló erők által képzett lény örök, abszolút, időtlen és múlhatatlan, ez az, ami nem vész és nem veszhet el. (…) Csak a göröggé lett ember halhatatlan.” Számára ugyanis, ahogy Epikurosz mondja, a halál nem jelent semmit: „Ameddig mi létezünk, a halál nincs jelen, mikor pedig a halál megérkezik, mi nem vagyunk többé. A halál tehát nem érinti sem az élőket, sem a holtakat…”
S hogy miben áll a páratlan „görög csoda” lényege? Talán abban, hogy az évezredes görög-római klasszicizmus, majd a reneszánsz és az európai nemzeti klasszicizmusok, végeredményben pedig az egész nyugati civilizáció és a modern tudományok azokból az értékekből éltek és élnek, amelyeket a hellénizmus teremtett a méd háborúk kezdete és a római hegemónia létesítése (i. e. 480-200) között, amely időszak alatt „a görög géniusz minden virtualitása megvalósult és az emberi szellem minden virtualitása felsejlett” (Alain de Benoist).
Ez a gondolati síkon átörökített „virtuális Hellász” pedig addig fog életben maradni, ameddig az általa megtermékenyített európai intelligencia és lelki nemesség ideálja elbűvöli álmainkat.

MD 2003. X. 2.