Prof. Robert Faurisson: A hamisító Attali ismét kakába tenyerelt

Faits et documents c. bulletinje szeptember 15-i számában Emmanuel Ratier bejelentette: „Szeptember 15-től Daniel Mesguich rendezésében tizenöt alkalommal bemutatják Jacques Attali Du cristal à la fumée című darabját, amely egy 1938. november 12-én, három nappal a Kristályéjszaka után megtartott titkos összejövetel története, ahol a nemzetiszocialista vezetők állítólag eldöntötték a «végső megoldást». Ez a dátum a történészek számára eddig szinte teljesen ismeretlen volt. François Mitterrand volt magántanácsosa szerint a XX. század egyik legfontosabb politikai gyűléséről van szó, ahol gazemberek a lehető leggonoszabb döntést hozzák.”

Szeptember 17-én a Point de vue („az év legjobb pletykalapja”) közzéteszi Jacques Attalival készített interjúját „A történelem kulisszái mögött” címmel, amelyben az illető kijelenti: „Hét év óta dolgozom ezen a darabon… Kijelenthetem, hogy ami a darabban van, annak a 90 százaléka ezen a napon hangzott el, sőt egy rekonstruálásról van szó. Azt gondolom, hogy a legközelebb jutottam az igazsághoz. (…) Előbb távozásra akarták kényszeríteni a zsidókat. Azután jött a kristályéjszakai incidens. Ebből ered egy őrült tanácskozás, ahol minden félrecsúszik, ahol a fő náci vezetők, akik gyűlölik egymást, és akiknek az egymás közötti súrlódásaik itt nagyon jól látszódnak, rájönnek arra, hogy az egyedüli megoldás a zsidók kiirtása. Még ha nincs is egy kimondott terv.”

Az interjú folytatása egy önteltségtől megrészegült emberként mutatja be Attalit, egy Pico de la Mirandolaként („jártas az összes ismert tudományban és még néhány másban”), aki ráadásul egy többdimenziós szívvel rendelkezik. Bejelenti, hogy rövidesen közzé fogja tenni a judaizmus szerelmi szótárát. Emlékeztet arra, hogy „45 könyvet írt, amelyeket lefordítottak 30 különböző nyelvre és létrehozott négy nemzetközi intézetet”. Óriási szerénységgel büszkélkedik: „Először is nagyon tökéletlennek érzem magam abban, amit csinálok. Vannak dolgok, amelyekben nagyon, nagyon gyönge vagyok.”
Ugyancsak szeptember 17-én egy, az internetes levelezőtársaimnak szánt üzenetben felhívtam figyelmüket erre az interjúra, és kommentárként elmondtam, hogy Attali „megdönti holokausztikusaink minden rekordját” azzal, hogy 1938. november 12-re teszi azt az időpontot, amikor a III. Birodalom hatóságai állítólag eldöntötték az európai zsidók kiirtását. Hozzátettem: „Még a legelrugaszkodottabb számításaikban sem képzelt el egyikük sem egy ilyen korai dátumot. A Kristályéjszaka 1938. november 9-ről 10-re virradó éjszaka következett be, a párizsi német nagykövetség tanácsosának, Ernst vom Rathnak a halála váltotta ki, akit Herschel Grynspan lőtt agyon november 7-én.”

Jacques Attali Du cristal à la fumée (A kristálytól a füstig) c. darabját a Rond-Point Színházban adják Párizsban (a szerző ezzel a címmel a zsidók sorsát szándékozik érzékeltetni, az 1938. november 12-i Kristályéjszakától az auschwitzi krematóriumok füstjéig). Noha a „holokauszt” történészei, a revizionista offenzíva által erősen szorongattatva (a köztük első számú Raul Hilberg után) végül elismerték, hogy nincs semmilyen bizonyíték arra, hogy a III. Birodalom eldöntötte a zsidók kiirtását, és noha ténylegesen csupán „a zsidókérdés területi végső megoldását” tervezték, Attali azzal dicsekszik, hogy ő talált ilyen bizonyítékot. Mint mondja, a Kristályéjszaka után Goering által elnökölt minisztertanács „jegyzőkönyvében” találta ezt meg. Ez színtiszta hazugság. Attali egy olyan mondatot ad Goering szájába, amelyet az sohasem ejtett ki. Ezt a mondatot a hamisító Attali fabrikálta.

2008. szeptember 18-án az Europe 1 rádióban Jean-Pierre Elkabbach faggatta emberünket a darabjáról. A műsorvezető előbb felidézte a náci rettenetet, de egy adott pillanatban a következő eszmecserét hallhattuk:

Elkabbach: (Goering azt mondta:) „E pillanatban nem szeretnék zsidó lenni Németországban. Egyetlen dokumentumnak sem szabad tartalmaznia, hogy egymás között a zsidók kiirtásáról beszéltünk.” Vajon valóban ez van a szövegben?
Attali: Az „E pillanatban nem szeretnék zsidó lenni Németországban” mondatot megtaláltam a jegyzőkönyvben.
Másként mondva, az „Egyetlen dokumentumnak sem szabad tartalmaznia, hogy egymás között a zsidók kiirtásáról beszéltünk” mondat, amely bizonyítéktényezőként szolgálhatott volna azon tézis támogatására, miszerint a III. Birodalom hatóságai egy napon elhatározták a zsidók fizikai megsemmisítését, csupán Attali kitalációja.

Szeptember 20-án a Le Monde szokásához híven kijelent egy hideg hazugságot. A darabról beszámolva egy „összejövetelt” említ, ahol „kitalálják a «végső megoldást»”, és magasztalja ezt a „sűrű, dokumentált, ijesztő (és) nyilvánvalóan szükséges szöveget” (Olivier Schmitt, „Déjeuner avec Jacques Attali”, Le Monde 2, p. 66.).
Szeptember 21-én a Le Monde hajlamos visszaesni a hazugság bűnébe, ez alkalommal egy Brigitte Salino nevű újságírónő tolla alatt, akinek pedig szeptember 19-én személyesen küldtem el az előző napi írásom másolatát. Ezt írja: „A «hogyan semlegesítsük a zsidókat?» kérdésétől Hitler bizalmasainak kemény magja eljut a «hogyan irtsuk ki őket» kérdéséig. Így a «végső megoldás», Jacques Attali szerint, először jóval azelőtt szóba került, hogy az 1942. január 20-i Wannsee-i konferencián valójában meghozták a döntést.”
A „Jacques Attali szerint” szavak által tartalmazott félénk megszorítást eltünteti azt a hazug állítás, hogy a zsidók kiirtására vonatkozó döntést valójában Berlin-Wannseeben hozták meg 1942. január 20-án. Ahhoz, hogy ezt az öreg tengeri kígyót életre keltsék, az kellett, hogy ne olvassák el azt, amit általában az említett összejövetel
„jegyzőkönyvének” neveznek. Jehuda Bauer, a jeruzsálemi Héber Egyetem professzora, akit bosszantott ez az általánosan elfogadott elképzelés, 1992-ben kijelentette:
„A közönség még folyamatosan ismételgeti azt az ostoba történetet (the silly story), miszerint a zsidók kiirtását Wannseeben döntötték el” (a Zsidó Távirati Ügynökség (JTA) közleménye, átvette a The Canadian Jewish News, 1992. január 30.).

Végül szeptember 27-én a Rue89 nevű internetes portálon megjelenik Judith Sibony cikke, amelyben az áll, hogy Attali darabja „felháborítja a soá szakértőit” (www.rue89.com/2008/09/27/theatre-attali-prend-des-libertes-avec-lhistoir...). Ezt olvashatjuk benne:
Szeptember 12-i bemutatása óta, egészen a most vasárnapi utolsó előadásáig, Jacques Attali Du cristal à le fumée című „darabja”, amelyet a Fayard adott ki és a Rond-Point Színház mutatott be, telt házat vonzott minden este. El kell mondani, hogy a szerző nem kevesebbet ígér benne, mint egy történelmi leleplezést a soá eredetére nézve. Nagylélegzetű program, amely megérdemli a közelebbi vizsgálatot. – Egykor Mitterrand tanácsosa, ma Sarkozy gazdasági szakértője, mintegy ötven, különböző témájú könyv szerzője (közülük egy miatt elítélték plágiumért), a PlaNet Finance nagyon sokat közszereplő elnöke tehát egy új szerepet vállalt magára: a dramaturg-történészét. – Így a darabja egy náci tanácskozásra tér vissza, amelyet két nappal a kristályéjszakai antiszemita pogrom (1938. november) után tartottak. A Goering égisze alatt megrendezett találkozónak az volt a célja, hogy a határozott ígéretek ellenére elkerüljék a gyújtogatások, pusztítások és rablások zsidó áldozatainak kártalanítását.
– A megbeszélés során a III. Birodalom vezetői megvizsgálták azt az elképzelést, hogy mivel a meglopott zsidók túlságosan gazdagok, a kártalanításuk túl sokba kerülne. Ebből ered az a rendelet, amely kizárja őket minden gazdasági tevékenységből és minden társadalmi életből. Márpedig Jacques Attali nem tesz mást, mint (ahogy mondja) „95 százalékban” átveszi e tanácskozás jegyzőkönyvét. Azt is hiszi, hogy kiderítheti e gyűlés titkos igazságát. Odáig megy, hogy az előszóban azt állítja, „innen eredt a végső megoldás döntése”, miközben arról biztosít, hogy amit mond, „legközelebb van a történelmi valósághoz”. Mégis, ha valaki elmegy a párizsi Jelenkori Zsidó Dokumentációs Központba (CDJC), hogy átnézze archívumukat, azt tapasztalhatja, hogy ott szó esik kifosztásról, gettósításról, kiűzetésekről, de kiirtásról még nem. Ténylegesen az egész tudományos közösség egyetért abban, hogy a népirtásra vonatkozó döntést 1941 végére teszi. Attali állítólagos felfedezése ezért háborítja fel a történészeket. „Ez egy újabb történelmi valótlanság, amely teljesen büntetlenül fog keringeni”, méltatlankodik Annette Wieviorka holokauszt-történész. Ráadásul azt sugalmazni, hogy a zsidók kiirtásával kapcsolatos döntés egy jóvátételi kérdésből ered, egy „veszélyes kilengés”, mint azt a korszak legjobb francia szakértője, Florent Brayard, a CNRS kutatója és a La Solution finale de la question juive (A zsidókérdés végső megoldása, Fayard, 2004) c. munka szerzője hangsúlyozza: „Ez annyi, mintha a zsidók kiirtásának terve a racionalitás gyümölcse lehetett volna: pontos kalkuláció egy kézzelfogható anyagi haszonért. Márpedig a «végső megoldás» éppen hogy tisztán ideológiai: Hitler elrendelte, hogy a «zsidó» halála volt az ő győzelmének a feltétele.”
A történelmi valóság örve alatt Attali fikciója (aki nem óhajtott válaszolni a Rue89-nek) tehát több mint tendenciózusnak bizonyul, amint azt Elisabeth de Fontenay filozófus, a Soá Emlékének Oktatása Bizottság elnöke is hangsúlyozza: „Egy ilyen téma kezeléséhez vagy nagy írónak, vagy történésznek kell lenni. Attali sem egyik, sem másik, és az a keverék, amelyet itt ajánl, katasztrofális: kaput nyit minden kisiklásnak, és a halottak iránti tisztelet nagy hiányát tanúsítja.”
Ezt a kínos érzést a rendezés is tanúsítja, szinte önmaga ellenére. Daniel Mesguich, aki szokás szerint a szavak és a képek iránti érzékkel kápráztat el bennünket, jól érezte, hogy „egy ilyen témát a színházban nem lehet ugyanúgy megközelíteni, mint a többit”, ahogy azt egy interjúban magyarázta. Azért gondolja ezt, „mert egy «valóságos helyzetről» van szó”. De különösen az a benyomásunk, hogy az előadása nem vállalja önmagát, mintha tudatában lenne a történelmi torzításnak, amely átjárja. (…)

Szórakoztató persze azt látni, hogy hisztriónk (vagyis Attali – a ford. megj.) egyik hittestvére (vagyis Sibony – a f.m.) látja el a baját, de azok, akik így megdorgálják, szintén megérdemelnének egy rendre utasítást. Mert ha nem is született semmiféle döntés a zsidók kiirtására vonatkozólag sem 1938. november 12-én, sem 1942. január 20-án, ugyancsak igaz, hogy ilyen döntésre nem került sor sem „1941 novemberében”, sem bármikor máskor. Ebből a szempontból Annette Wieviorka, Elisabeth de Fontenay vagy Florent Brayard ugyanolyan helyzetben van, mint Jacques Attali. Ők is spekulálnak, képzelődnek, koholnak és képtelenek egyetlen dokumentumot, egyetlen bizonyítékot szolgáltatni exterminacionista (a „holokauszt” valóságát állító – a f.m.) konklúzióik alátámasztására.

Maradjunk csak Florent Brayard eseténél. 2004 októberében a Fayard kiadó megjelentette a La „Solution finale de la question juive” / La technique, le temps et les catégories de la décision (A „zsidókérdés végső megoldása” / A döntés technikája, ideje és kategóriái) című 650 oldalas művét. A hátsó borítón az áll, hogy a „végső megoldás” csak 1942 júniusában vált a gyilkosság szinonimájává, és hogy – Brayard másik megdöbbentő felfedezése – az európai zsidók meggyilkolásának egy év alatt be kellett fejeződnie. Márpedig, ha a könyv tartalmára hagyatkozunk, és különösen a hosszú végkövetkeztetésére, akkor feltűnik, hogy állandó benne az elnagyoltság. Ezenkívül a szerző kijelenti: „Elég kevéssé fontos megtudni, a stilizációt (?) kivéve, hogy Hitler pontosan mikor döntötte el, hogy az európai zsidók nem fogják túlélni a háborút.” Ezt a 462. oldalon írja. És a következő oldalon megismétli: „Az időpont kevéssé fontos.” Alapjában véve semmit sem talált. Igaz, hogy mint azt a könyve kezdetén bejelentette: „(Könyvem) általános szerkezete átveszi egyes filmek vagy regények szerkezetét” (p. 24). 2008-ban Edouard Husson (valamint Jan Kershaw, aki az előszót és Jean-Paul Bled, aki az utószót írta) sem talált semmit (Heydrich et la Solution finale, Perrin, p. 487).

Mivel nincsenek dokumentumaik és bizonyítékaik, amelyek alátámasztanák azt a tézisüket, hogy létezett egy politika az európai zsidók kiirtására, sok holokausztikus, különösen a kilencvenes évek második felétől, elkezdte magasztalni a regény, a színház, a mozi, a giccs és a fogyasztói társadalom minden modern eljárásának az igénybe vételét, hogy átalakítsa és formatálja a lelkeket abban az értelemben, amelyet a „holokauszt” egyetemes és szekuláris vallása diktál napjainkban. Attali esetében mindenesetre hiábavaló a fáradozás! Holokausztikus darabja megbukott, és a kismester ismét csak sarlatánságról és hücpéről (jiddis: gátlástalan, öntelt pofátlanság – a f.m.) tett tanúbizonyságot.

Bízhatunk benne, akárcsak a hasonszőrűekben, hogy majd kitalálnak nekünk más csalásokat a „Nagy hazugság” támogatására. Amint azt Céline írta Albert Paraz-nak címzett 1950. november 28-i levelében Paul Rassinier-nek a „mágikus gázkamra” mítoszára vonatkozó felfedezése kapcsán: „A gázkamra volt minden! Ez tett lehetővé MINDENT! Az ördögnek valami mást kell találnia... Ó, emiatt aztán nem aggódok!” (R. Faurisson: „Céline devant le mensonge du siècle”, Le Bulletin célinien, no. 3 [1982. 3. negyedév, p. 4-8]). Minél inkább erőlködnek, hogy megvédjenek egy nagy történelmi hazugságot, annál inkább arra ítélik magukat, hogy az idők folyamán végtelen sok hazugságot kell gyártaniuk – Jacques Attali mintájára.

A hazugok keze beleragadt a „holokauszt” aljas hazugságának az enyvébe. Így aztán, amint azt egyikük, Jean-Claude Pressac végül is kénytelen volt bevallani, arra ítélték magukat, hogy a „történelem szemeteskukáiba” kerüljenek.

2008. szeptember 30.

(Fordította: Hep Titusz)