Gazdag István: Az euró és az európai szuverenitás

A közös európai pénznem, az euró létrehozása elvileg jó ötlet volt, mert nagyban elősegítheti az európai civilizációs blokkon belüli üzleti tranzakciókat. Ha az elv önmagában jó is, a politikai realitás pillanatnyilag mégis alkalmatlanná teszi Európát arra, hogy garantálja egy ilyesféle fizetőeszköz szilárdságát. Jelen állapotában ugyanis az Európai Unió hiába gazdasági óriás, ha politikailag – akarat híján – nem több mint egy kerti törpe, amely a szuverenitás terén súlyos hiányosságot mutat.

Sajnos az európaiak egyáltalán nincsenek a tudatában annak, hogy a Föld első gazdasági hatalmát képviselik, messze megelőzve az Egyesült Államokat. Íme, a különböző globális szereplők által birtokolt „nemzetközi beruházási tőke” összehasonlító számadatai a 2000. évre vonatkozóan, amelyek sokkal beszédesebbek a GDP-nél: Európai Unió – 3111 milliárd dollár; Egyesült Államok – 1245 milliárd; Kelet-Ázsia – 1188 milliárd. Európai beruházások az USA-ban – 786 milliárd dollár; amerikai beruházások Európában – 573 milliárd. Történelmi paradoxon, hogy a világ első gazdasági hatalma alá van vetve a másodiknak. S hogy miért? Mert még a kalmárfunkció által uralt világban is mindig a szuverén politikai akarat határozza meg a hatalmat, az uralmat és a függetlenséget. Manapság azonban éppúgy, mint tegnap, csak az a hatalom számít önállónak, amely adott esetben szabadon dönthet a hadiállapotról (ahogyan azt Carl Schmitt oktatta). Ehhez viszont megfelelő katonai, technikai és elektronikus felderítő kapacitással kell rendelkezni, olyannal, mint az angolszász államok által (európai „szövetségeseik” megfigyelésére is) használt Echelon.
Az eurót a dollár konkurensének és esetleges legyőzőjének szánták, és mégis a vesztes pozíciójából kell indulnia, mert az amerikai valuta egy nyilvánvaló katonai fedezettel rendelkezik, ahogyan azt a legutóbbi háborús konfliktus-helyzetek (Irak, Balkán, Afganisztán) is bizonyították. A tagadhatatlan amerikai katonai dominanciát egy jól bejáratott diplomáciai apparátus is erősíti, amely a tér és az idő élő emlékezetéből merítő történelmi tudással rendelkezik, szemben az európai országokat jellemző koncepcionális anarchiával, amely annak az eredménye, hogy az itteni politikai establishment kormányzati pozícióban lévő képviselői zömükben egyáltalán nem érzik magukat felelősnek a történelmi folyamatosságért, legyen az nemzetállami vagy kontinentális, amely felelőtlenség azután folyamatos költségvetési megszorításokba, engedményekbe és lemondásokba torkollik.
Ez a magatartás lehetetlenné teszi az európai szuverenitás kivívását és ellehetetleníti a pénzkibocsátás kincstári jogát is. A légtér amerikai meghódítása és totális ellenőrzése ugyanakkor helyzeti előnyt jelent az információkra való vadászatban. Márpedig a kínai ókor óta a stratégiai tudományok egyik alaptétele éppen az, hogy a hatalom az információ bőségéből és pontosságából ered. „Ha ismered az ellenségedet és ismered önmagadat, nem fogsz veszélybe kerülni száz csatában sem” (Szun-cu). „Melyek azok a fizikai és lelki források, amelyeket én ellenőrzök, és melyek azok, amelyeket a vetélytársam?” (Machiavelli). „Folyamatosan össze kell gyűjteni és fel kell használni a valamennyi lehetséges ellenfélről rendelkezésre álló információkat” (von Moltke). „Tartósan megfigyelni és ellenőrizni, hogy megtudjuk: hol, hogyan és mikor billenthető ki egyensúlyából az ellenfél” (Liddel-Hart). A stratégiai gondolkodás tehát már 2500 év óta egyhangú, és az angolszász stratégiai tervezésben alkalmazzák is axiómáit, miközben az európai politikai személyzet láthatóan nem vesz róluk tudomást. Az euró tehát – bizonyos átmeneti erőre kapás ellenére is – alapjában véve törékeny marad a dollárral szemben, amely talán gazdaságilag vagy elméletileg gyöngébb ugyan, de amelyet egy (legalábbis pillanatnyilag) legyőzhetetlen hadsereg és egy rendkívül hatékony információs rendszer garantál. Az euró legfőbb erőssége az Európai Unió belső árucseréjének a mértéke, amely 72 százalék, és figyelemre méltó gazdasági teljesítmény. Ugyanakkor azonban megtagadja az autarkia elveit és nem védi a piacot állami intézkedésekkel. Ilyesféle következetlenségek rendszerint a civilizációk kudarcához, hanyatlásához és összeomlásához vezetnek.
A dollár monetáris történetének egy másik aspektusa az, hogy ellentétben az európai országokkal, amelyek területileg kicsinyek és sűrűn lakottak, a XIX. században még jobbára „szűznek” számító amerikai terület önmagában is hatalmas ingatlantőkét alkotott. Ezeket a földeket fel kellett törni és be kellett népesíteni, tehát természetes felhívást jelentettek a mindenképpen rentábilissá váló befektetések számára. Ráadásul az új munkaerőt biztosító bevándorlók özönével a dohány, pamut és takarmány kivitele folyamatosan erősítette a pénzt. A XIX. század világa még nem volt olyan zárt, mint a XX. vagy még inkább a XXI. századé, és teljesen természetesen tett lehetővé állandó, nagy visszaesési kockázat nélküli, exponenciális növekedéseket. Manapság a zárt gazdasági tér már nem kecsegtet ilyen reményekkel, még ha az európai termékek viszonylag könnyedén el is adhatók a világpiacon. Az európai ipari vagyon és termelőképesség kétségtelenül az euró legfőbb támaszai, ellentétben azonban az Egyesült Államokkal, Európa (Franciaországot, Svédországot és Magyarországot kivéve) nem képes biztosítani önellátását élelmiszerekben, ezen a téren tehát rendkívül sebezhető, annál is inkább, mert egykori ukrán „gabonatüdejét” tönkretette a szovjet kommunizmus katasztrofális kezelése. Az amerikaiak nagyon is tisztában vannak ezzel az európai hendikeppel, és Eagleburger volt miniszter a hatalmasok elégedettségével állapította meg, hogy „az élelmiszerek az amerikai arzenál legjobb fegyverei”.
Részben a Kaliforniából és Alaszkából származó aranykészletre támaszkodva a dollár egy kolosszális csalásnak is köszönhette megerősödését, amelynek Japán volt az áldozata. A XIX. század közepén, a Közép-Nyugattól Kaliforniáig terjedő, Mexikótól frissen elhódított amerikai terület kiaknázási folyamatának a megkezdéséhez szükséges fedezet biztosítására aranytartalékait növelni szándékozván az Egyesült Államok észrevette, hogy a világtól önmagát önkéntesen elzárt Japán sajátos átváltási arányt alkalmaz a nemesfémek tekintetében: egy aranyrúdért három ezüstrudat ad, amikor mindenütt máshol tizenötöt adnak. Az amerikaiak megvásárolták tehát a japán aranykészletet a japán árfolyamon fizetve, vagyis értékének az ötödéért! Ahhoz, hogy az eurót megszilárdítsa, Európának nyilván nem lesz alkalma egy ilyen páratlan svindli elkövetésére. A nyugati területek hasznosítása ugyanakkor a transzkontinentális vasútvonalak megépítését igényelte. Elégséges amerikai befektető híján európai befektetőkhöz fordultak, rendkívüli osztalékot ígérve nekik. Az építkezések befejeztével a vasúttársaságok csődöt jelentettek, nem fizetve vissza sem a tőkét, sem osztalékot. A Kelet-Nyugat közötti vasúti összeköttetés megteremtése nem került sokba Amerikának, ám csődbe juttatott sok naiv európait.
Az Egyesült Államok mindig is a legfőbb energiaforrás, a kőolaj ellenőrzésére törekedett, nevezetesen kizárólagos szerződéseket kötve Szaúd-Arábiával. Az afganisztáni konfliktus csak az utolsó fejezete annak a titkos háborúnak, amely már régóta tart, és amelynek a fekete arany a tétje. Az Egyesült Államok a saját területén az igényeit bőségesen fedező kőolajkészlettel rendelkezik, Szaúd-Arábia ellenőrzése tehát csak arra szolgál számára, hogy megakadályozza a többi hatalmat a szaúdi olaj kiaknázásában. Az európai államok és Japán szinte csak angolszász társaságok közvetítésével tudnak kőolajhoz hozzájutni. Ez a tény jelzi az energetikai autonómia birtoklásának abszolút szükségességét, ahogyan azt például De Gaulle tábornok szorgalmazta Franciaország vonatkozásában, aki persze a nukleáris energiára fogadott, de nem kizárólag: a gaullista tervek a nemzet maximális energetikai önellátását célozták és az energiaforrások diverzifikálását irányozták elő. Ha újra efféle terveket dolgoznának ki összeurópai szinten, ez megerősítené az euró helyzetét, amelyet nem tenne törékennyé az energiahordozók áremelkedése.
A dollár pozícióját erősíti az amerikai katonai-ipari komplexum létezése is. Közvetlenül az első világháború előtt az Egyesült Államok az európai államok adósa volt, később azonban a nyugati szövetségesek részére történő nyersanyag-, élelmiszer- és hadianyag-szállítások révén a hitelező szerepébe tornázta fel magát. Megszületett az amerikai hadiipar, amely rettenetes hatékonyságát 1940 és 1945 között bizonyította be, amikor is nemcsak saját haderőit fegyverezte fel, hanem a brit birodalmat, a szovjet hadsereget és a gaullista szabad francia csapatokat is. A koreai és vietnami háborúk újabb „konjunktúra-injekciót” jelentettek az ötvenes, hatvanas és hetvenes években. 1944-ben a helyzet annyira kedvező volt az Egyesült Államok, a háború nagy győztese számára, hogy fix cserearányt állapítottak meg a dollár és az arany között: akkoriban 35 dollárt ért egy uncia arany. Nixon fog véget vetni ennek a paritásnak 1971-ben, kiváltva a dollár áringadozását, amelyben egyesek szerencsétlenséget látnak, holott ez is csak az amerikai politika érdekeit szolgálta: az olcsó dollár megkönnyítette a kivitelt, a drága dollár pedig alkalmanként lehetővé tette a dollárban kiállított számlák árának a megduplázását és ily módon jelentős tőkenövekmény elérését. Kétséges, hogy az eurónak valaha is lehetősége nyílna efféle praktikákra.
Visszatérve a jelen helyzethez: az 1999-es év elején minden a legnagyobb rendben lévőnek látszott az euró számára. Az Unió tagállamaiban csökkent az infláció, a nemzeti költségvetési deficitek eltűnőben voltak, a konjunkturális helyzet jónak mutatkozott, az ázsiai államok pedig bejelentették, hogy elszámolásaikban használni fogják a közös európai pénzt. A balkáni háború kirobbanásával azután gyökeres változás állt be, és januártól júniusig az euró a dollárral szemben 11 (a pesszimistábbak szerint 18) százalékot veszített értékéből – mindez a CNN „jó szolgálatai” által démonizált Milosevics elleni hadműveletek miatt. A koszovói háború óta a törékennyé vált euróhoz a vesztesek pénzének a reputációja tapad. Európa háborús hadszíntérré vált, ami csökkentette az intézményeibe vetett bizalmat, különösen az ázsiai államok körében. A bombázások vége nem jelentvén az ellenségeskedések végét a Balkánon, az Európai Uniót képtelennek látják arra, hogy fenntartsa a rendet saját geopolitikai térségében.
Paul J. J. Welfens német közgazdász hat konkrét okot sorol fel az euró értékvesztésének magyarázatául:
1. Még hosszú ideig nem lesz fellendülés a kontinens dél-keleti fertályán. A balkáni térség egy „kiegészítő fejlődési térség” (Erganzugsraum) lehetne Nyugat- és Közép-Európa számára, ahogyan már 1914 előtt is az volt. Az első világháború egyik fő oka éppen a régió gazdasági fejlődésének a megakadályozása volt, hogy a német (és az orosz) hatalom ne juthasson a Földközi-tengerre nyíló „ablakhoz”, ahol a Szuezi-csatorna található. 1934-ben, amikor Göring, nem törődve Hitler érdektelenségével, egyfajta modus vivendit hoz tető alá a magyar és román vezetőkkel, és együttműködési megállapodást köt a neves szerb közgazdásszal és miniszterrel, Sztojadinoviccsal, az amerikai diplomáciai és titkos szolgálatok egyenesen egy német informális birodalom (German Informal Empire) de facto létrehozásáról beszélnek Délkelet-Európában, ami számukra egy casus bellivel egyenlő. Churchillnek 1944-ben sikerül feldarabolnia a Balkánt, megőrizve Görögországot, „semlegesítve” Jugoszláviát, és minden földközi-tengeri kijárat nélküli országot a szovjeteknek hagyva, akik ily módon alaposan kisemmizve érezhették magukat. A vasfüggöny lehullása lehetővé tehette volna, hogy a Balkán ismét „kiegészítő fejlődési térséggé” váljék az európai kontinensen. Hűen azonban a Balkán örökös „balkanizálását” célzó szándékukhoz (hogy az soha ne válhasson Németország vagy Oroszország függelékévé), az amerikaiaknak ismét sikerült hosszú időre jegelniük minden lehetséges fejlődést a régióban. Európa nem fogja tehát hasznosítani a dél-keleti fejlesztési teret, következésképpen ez az állapot fékezni fogja a konjunktúrát. A gazdasági tevékenység paralízisének első kárvallottjai a Balkánon (egész véletlenül?) Németország, Olaszország, Ausztria (amely 1989 óta megháromszorozta oda irányuló kivitelét) és Finnország lettek. Mindezt az euró is meg fogja ezt szenvedni.
2. A Jugoszlávia elleni légi háború „kollaterális kárai” menekülthullámokat váltottak ki a Balkánon, és ez az EU 40 milliárd eurójába fog kerülni.
3. Európa kénytelen lesz beindítani egy „Marshall-tervet” a Balkánon, amely az EU éves költségvetésének a felét fogja felemészteni.
4. A háború és a helyzet „rothasztása” által – különösen Macedóniában és a gazdaságilag eléggé „lestrapált” Szerbiában – kiváltott belső migráció problémát fog okozni a munkaerőpiacon és növelni fogja a munkanélküliségi rátát az Európai Unióban, noha éppen a magas munkanélküliség jelenti az EU-gazdaság legfőbb rákfenéjét.
5. Az állandóan parázsló balkáni háborús helyzet leköti az európai szellemi kapacitást, így azt már nem a kontinentális mértékben szükséges strukturális reformtervek megvalósítására koncentrálják (amely tervek potenciális költségvetését egyébként jelentős mértékben megnyírbálták).
6. Az európai háború új fegyverkezési hajszát fog beindítani, amely óhatatlanul is az Egyesült Államoknak mint a „legütősebb” katonai-ipari komplexum birtokosának fog kedvezni.
Egy pénz szilárdsága tehát nem annyira a gazdasági tényezőktől függ, hanem sokkal inkább a politikától és a valóságos (tehát nem elméleti) szuverenitástól. Ez a szuverenitás, ha létezne Európa elképzelésében, egy legalábbis az Echelonnal egyenértékű információs rendszeren nyugodna, mert az Echelon nem rakéták irányítását szolgálja (egyfajta szuper-AWACS-ként), hanem elsősorban is a civil szféra kémlelését. Abban a vizsgálatban, amelyet az Európai Parlament rendelt el legutóbb az Echelon-rendszer tárgyában, több tucat olyan esetet regisztráltak, amikor nagy európai technológiai tervek voltak nem éppen fair módon „kiiktatva” amerikai konkurenseik által – az Echelonnak hála. Mindez csődöket okozott, munkahelyek elvesztésével és a konjunktúra visszaesésével járt. Ilyen feltételekkel hogyan is erősíthetné meg a pénzét Európa? Sőt mi több, a legfőbb európai adu, az Unión belüli 72 százalékos árucserearány is könnyen felborulhat, ha az amerikai vállalatok – „megspórolva” a kutatási költségeket – olcsó high-tech termékekkel árasztják el az európai piacot.
A közös európai pénz mindazonáltal jó ötlet, még ha az Európai Unió – legalábbis jelenlegi, túlbürokratizált formájában – nem is egy döntésképes politikai fórum, a döntések meghozatalával megbízott politikai apparátus ugyanis képtelennek látszik a prioritások meghatározására. Ilyen körülmények között viszont igencsak aggasztónak ígérkezik az euró jövője.

MD 2002. VIII. 29.