Európai gazdaság: a válság küszöbén

Az elmúlt évezred utolsó néhány évét jellemző látványos gazdasági fellendülés kifújt, akár egy luftballon. Az 1997 és 2000 közötti átmeneti megélénkülés csupán konjunkturális hatásoknak, nevezetesen az amerikai gazdaság jó formájának volt köszönhető, az európai gazdaság azonban, nyomasztó strukturális okok miatt, egy példa nélkül álló válság felé halad.
A gazdaság ismer hosszú fejlődési és visszaesési ciklusokat, amelyek – a rövid ciklusokkal ellentétben – nem pszichés bizalmi tényezőktől függnek, hanem objektív infrastrukturális elemektől, vagyis olyan „szerkezeti alaptényezőktől”, mint a technikai haladás vagy hanyatlás, a demográfiai helyzet, népvándorlási áramlatok, háborús konfliktushelyzetek, a gazdasági és pénzügyi intézmények, valamint a kormányzó politika természete, az oktatás színvonala, a munkaerő minősége és végül az időjárás viszontagságai. Az európai gazdaság általánosításképpen 1850-től – az átmeneti válságokat (1929-1937) kivéve – egy folyamatos és történelmében soha nem látott fejlődésen ment át (ahogy egyébként a „Nyugat” többi része is), amelyet a világháborúk sem szakítottak meg. Előrelátható, hogy az anyagi „haladás” és gazdagodás eme hosszú periódusa befejeződik, majd pedig megfordul az új évezred első évtizede során, és belépünk egy nagyon hosszú recesszióba, amely akár száz évig is eltarthat. Ez az eset már többször is bekövetkezett a történelemben, amikor is egész civilizációk jutottak a bőségből az inségbe.
Valójában ugyanis a „szerkezeti alaptényezők”, most először, súlyosan destabilizálódtak és minden mutató pirosat jelez. Ne feledjük, hogy végeredményben a gazdaság egészsége nem monetáris manipulációkon vagy bankspekulációkon nyugszik, hanem az emberi munkán!
Az összefüggő és súlyosan destabilizáló szerkezeti tényezők a következők:
1. Az európai népesség drámai elöregedése, amely 2005-től (számos korosztály nyugdíjba vonulásának kezdetétől) fogja éreztetni a hatásait. Mivel ezt nem látták előre és nem reformálták meg a szétosztási rendszert, már tudható, hogy túl késő, és nemcsak az öregségi ellátások rendszere omlik össze, hanem egyre nagyobb lesz az aktív korosztályokat terhelő adóprés is.
Ebből szükségszerűen fog következni a vásárlóerő és a fogyasztásnövekedés általános csökkenése, illetve lassulása. A népesség elöregedése hamarosan éreztetni fogja másik rettenetes hatását is – ami már elkezdődött –, ez pedig a technikai kompetencia csökkenése. Kevés lesz az innovatív fiatal agy.
2. Az ENSZ által eme hiány pótlására javasolt harmadik világbeli bevándorló tömegek Európába telepítése nem több átlátszó csalásnál: ezek a bevándorlók ugyanis képzettség nélküli segélyezettek, etetni való szájak, nem pedig agyak, amelyekre egy posztindusztriális gazdaságnak lenne szüksége. Németország több mint 300 ezer mérnököt szeretett volna importálni, akik már most hiányoznak neki, és nem kapott csak 9000 indiait. A gyarmatosító bevándorlás, amelynek a globális költsége már meghaladja az évi 150 milliárd dollárt, és amelynek az üteme folyamatosan növekszik, hozzátéve a betelepülők amúgy is magas születési arányszámához – akiknek a többsége, mint az köztudott, képtelen bármiféle szakmai képesítés megszerzésére – folyamatosan fékezni fogja a gazdasági fejlődést.
A harmadik világbeli fiatalok tömegeinek nem lesz más választásuk, mint a munkanélküliség vagy a párhuzamos és fekete gazdaság. A munkaerő szakmai értéke 2010-től brutálisan le fog zuhanni.
3. Ezeket a tényezőket tovább súlyosbítja az oktatás színvonalának egyre fokozódó mértékű csökkenése, minden témában, még a reáltudományok területén is, amely jelenséghez hozzá kell tenni az Amerika és a tengerentúli angolszász országok részéről érvényesülő „agyelszívás” (brain drain) gyakorlatát. Csak Franciaországból 50 ezer kutató telepedett át a csúcstechnikai fejlesztés fellegvárának számító kaliforniai Sillicon Valley-ba, akiket képzettség nélküli és ebből következően a társadalom nyakán élősködő, szapora afrikai bevándorlókkal „pótoltak”. Jelenleg a francia kereskedelmi és tudományos felsőfokú tanintézetek végzőseinek a fele akar kivándorolni, elsősorban ez előbb említett országokba. Az okok: magasabb fizetés, alacsonyabb adóterhek, biztonságosabb életminőség. Mindez azonban távolról sem francia sajátosság: ugyanez a jelenség tapasztalható (vagy lesz tapasztalható) Európa csaknem valamennyi országában.
4. Következő destabilizáló tényező, az Európai Unió gazdasági intézményeinek egyre romló működése: a szabályozási nehézkesség, a nagy tervek és a dinamikus döntéshozatal hiánya, a túlzásba vitt szubvencionálás. Az a gazdaságpolitika, amely a határok világpiacra való teljes megnyitásából áll, miközben az európai vállalkozásokat egy bürokratikus szocializmus súlyával terhelik meg és hozzák hátrányos helyzetbe, az öngyilkossággal egyenlő. Maurice Allais-val egyetértésben mindig azt mondtam, hogy az európai gazdaságnak autarkiát (az árucikkek és bevándorlók kontingensekhez való kötését) kell megvalósítania a külvilággal szemben, és neo-keynesiánus liberalizmust a határain belül. Márpedig éppen az ellenkezőjét csinálják: globalizált, de bürokratizált ultraliberalizmust.
5. Mindezekhez a bajokhoz társul az új európai pénz, az euró katasztrofális kezelése, amely nemcsak hogy nem detronizálta a dollárt, de megerősítette azt! Megbocsáthatatlan vétek volt az új pénznem depolitizálása és egy felelőtlen központi bank, vagyis a nemzetközi pénzügyi spekulánsok kezébe adása. Senki sem bízhat meg egy olyan pénzben, amelyet nem egy területileg világosan meghatározott, szuverén kormány pénzügyi politikája irányít, mint a dollár esetében.
Nyugat-Európában immáron világosan kirajzolódnak a gazdaság „harmadik-világiasodásának” előjelei. Komolyan azt képzeljük, hogy tíz, húsz, harminc év múlva, a harmadik világbeli gyarmatosító-bevándorlók által egyre inkább leterhelt, egyre inkább afrikanizált és iszlamizált, egyre súlyosabb közbiztonsági és rendfenntartási problémákkal küszküdő Franciaország és Európa, amelyeknek az őshonosai egyre öregebbek lesznek, a dinamikus erői tömegesen fognak kivándorolni, az improduktív szubvenciós szükségletei pedig egyre nőnek, azt képzeljük tehát, hogy ez a gazdasági tér meg fogja tudni őrizni a XXI. században a jelenlegi életszínvonalát? Kizárt dolog! És a zuhanás brutális lehet, „hólabdaszerű”, már az évtized közepétől.
Egy prosperáló gazdaság a befektetések és kutatások magas szintjén nyugszik, beleértve a környezet megóvására, a turizmus és a csúcstechnológiák fejlesztésére, a gazdasági örökség karbantartására, a hagyományok és a kulturális identitás átadására, az innovációra stb. fordítandó anyagi és emberi erőforrásokat is. Márpedig Európában csaknem mindenütt, és különösen Franciaországban, a tendencia éppen ellentétes: a termelő beruházások aránya folyamatosan csökken az adósságteher, a szociális segélyek és juttatások, a túlfizetett közmunkák és különböző szubvenciók terhével szemben. Ugyanakkor például szinte mindenhol lefaragják a nagy katonai és nukleáris programok költségvetését, noha technológiai hozadékukat és magasan képzett munkaerő-szükségletüket tekintve ezek a legproduktívabb beruházások – nem beszélve arról a függőségről, amelyet egy ilyen döntés von maga után az amerikaiakkal, fő technológiai versenytársunkkal (sőt, ellenfelünkkel) szemben. Tudjuk, hogy az Egyesült Államok, GDP-ben mérve, ötven százalékkal többet szán a kutatásfejlesztésre és a beruházásokra, mint az Európai Unió? És nem a Wall Street áll e mögött a politika mögött, hanem igenis az állam és a törvényhozás, amelyek határozott és nacionalista állandósággal támogatják valamennyi csúcsiparágat, legyen szó az informatikáról, az űrkutatásról, a repülőgép- vagy a filmgyártásról.
Ahogyan zseniális közgazdász-professzorom, Francois Perroux megjegyezte a College de France-ban tartott előadásai során, amelyeken a hetvenes években vettem részt: „az Egyesült Államok a védőintézkedések nélküli kalmárliberalizmust vagy az utópista szocializmust magasztalja a többieknek, hogy elgyöngítse őket, ami azonban őt magát illeti, az irányított és tervezett államkapitalizmus módszerét alkalmazza, Keynes és Schacht jó öreg receptjei alapján”.
Ezeknek az európai társadalmaknak, amelyek teljesen alá vannak vetve a kalmárfunkció, a spekuláció, a fiskális szemlélet, a szubvenció, valamint a szociobürokratikus szokások szűklátókörű diktatúrájának, amelyek a pénzt elébe helyezik a munkának és a „szerkezeti alaptényezőknek”; tehát ezeknek az európai társadalmaknak az a paradoxonuk, hogy tehetelenül a gazdaság hatalma alá vetvén magukat, nagyon rosszul kalkulálnak! Amikor egyedül a kalmárfunkció irányítja a gazdaságot, a gazdaság megvakul és óhatatlanul is válságba süllyed.
Minden neves közgazdász megerősíti, hogy a gazdasági fellendülés hosszú periódusait sohasem az áruk biztosították, hanem azok a politikai vezetők, akik minőségi oktatást garantáltak és dinamikus népességnövekedést egy natalista politika által, beruházásokat terveztek nagy nemzeti programok által, korlátok közé szorították az adózást, kontingentálták a behozatalt, szabad és átlátszó belső piacot biztosítottak, a hazai vállalkozókat támogatták, fejlesztették a kutatást és szigorúan kontrollálták a bevándorlást.
Sajnos, Európában ma mindennek éppen az ellenkezőjét csinálják, miközben már megettük a kenyerünk javát.
Jóslataim nagyon sötétek, elismerem, de nem látok senkit, aki megcáfolhatná őket. Minden közgazdász, akinek felvetettem őket – nevezetesen Maurice Allais, az egyetlen közgazdasági Nobel-díjas francia –, de vállalatvezetők is, brutális és hosszútávú európai gazdasági visszaeséstől tartanak. Erre a társadalomra, amely az előre-nem-látáson alapul, egyedül egy komoly gazdasági megrendülésnek lehet üdvös hatása. Egy hatalmas gazdasági válság, amilyet még sohasem láttunk, és amelyet valószínűleg csak erősíteni fog a jelenlegi, hálózatokba szervezett és egymással feltétlen kölcsönös függőségi viszonyban lévő gazdasági mechanizmusok „illékonysága” és rendkívüli törékenysége, egy ilyen krízis lesz talán az egyedüli módszer bizonyos számú probléma megoldására, amúgy melegében...
Addig is, az erősek optimizmusával és tisztánlátásával kell felkészülni minderre. Végül is a lényeg nem az életszínvonal, hanem népeink identitásának megőrzése a saját földünkön, minden viharon keresztül. Ha ez sikerül, minden újra indulhat, de nem fog megtörténni harc nélkül.

(Ford.: G.I.) MD 2002. VI. 20.