Gazdag István: Kommunizmus és nácizmus, avagy Káin és Ábel, a kétpetéjű ikrek

Az MSZP „kitartottjaként” fungáló Politikatörténeti Intézet Múltunk című, elhanyagolható példányszámú (minden rosszban van valami jó is!) folyóiratának 2000. évi első számában momentán felkapottnak számító értelmiségi szakmunkások válaszoltak a szerkesztőség elmúlt évszázadot mérlegelő kérdéseire. Arra, hogy kiket tartanak a XX. század legnagyobb külföldi, illetve magyar embereinek, a válaszadók közül heten (jelképesen?) Vlagyimir Iljics Lenint is megnevezték. (A nemzetközi kategória győztese egyébként – mondhatni a korszellemből kötelezően – Einstein lett.) Íme, az „illusztris” névsor, az intellektuális vakság elrettentő mementójaként: Balog András (tanszékvezető egyetemi tanár – ELTE), Földes György (a Politikatörténeti Intézet igazgatója), Gáll Ernő (akadémikus, nyugalmazott egyetemi tanár – Kolozsvár), Harsányi Iván (egyetemi tanár – JPTE), Krausz Tamás (egyetemi docens – ELTE), Niederhauser Emil (akad., ny. egy. t.), Szigeti Péter (az MTA Politikatudományi Intézetének tudományos főmunkatársa).

Kommunista bűnök: amnézia és amnesztia

Történt mindez néhány hónappal azután, hogy az ELTE russzisztikai központja által rendezett Gulág – mítosz és valóság című nemzetközi történészkonferencia kategorikusan elvetette a (bolsevik) gulág és a (náci) koncentrációs tábor, a tömeggyilkosság és a népirtás közötti ekvivalencia gondolatát, illetve néhány hónappal azelőtt, hogy a XX. Század Intézet szervezésében sorra kerülő, A kommunizmus fekete könyve című szintén nemzetközi és ugyancsak tudományos konferencia (egy-két fals hangtól eltekintve) lényegében megerősítette a kommunizmus és a nácizmus emberirtó praxisának és logikájának az összehasonlíthatóságát.
Az utóbbi időszak par excellence könyvszenzációja, a Stéphane Courtois és szerzőtársai által létrehozott monumentális munka egyik – ha nem a legfőbb – érdeme éppen az, hogy cáfolhatatlan bizonyítékok egész sorát felvonultatva (remélhetőleg) egyszer s mindenkorra kiiktatta a „jó Lenin” és „rossz Sztálin” meséjét, és az „érdemeinek” kijáró méltó helyre, tudniillik a történelem legnagyobb politikai gonosztevőinek horrorisztikus panoptikumába juttatta a bolsevik forradalom vezérét. „Lenin valójában ugyanolyan kíméletlen diktátor volt (mint Sztálin), a terror atyja, a munkatáborok egyik feltalálója, akinek munkáiban legfőképp az ellenségkép meghatározásáról és az eredendő ellenség, például a polgárság megsemmisítéséről olvashatunk, de nagyon keveset, vagy semmit a dolgozók jólétéről” – mondta Courtois a Magyar Demokratában. Érvei és a könyvében ismertetett tények mindazonáltal nem tudták megingatni az előbb említett (és russzisztikával palástolt) gulág-relativizálók megátalkodottságát, akik a témában uralkodó nemzetközi trendhez igazodva nálunk is mindent elkövetnek a kommunizmus bűneinek bagatellizálása végett. A szemérmetlenül szemtelen művelet mottója: amnézia és amnesztia, vagyis feledékenység az áldozatokkal szemben és büntetlenség a hóhérok iránt. Eme internacionalista és pluridiszciplináris konszenzus persze egyáltalán nem újkeletű: gyakorlatilag a második világháború befejezése óta érvényesül mint az új európai status quót Nürnbergben és „Nürnberg” által szentesítő paktum vezérmotívuma, amelyet a polgári demokráciák és a sztálinista kommunizmus „dicső” szövetségének nácizmus fölötti közös győzelme keltett életre, s évtizedeken át csak nagyon kevese merészeltek kétségbe vonni.
Az 1986-os németországi történészvitát (Historikerstreit) kirobbantó nonkonformista történész, Ernst Nolte érdeme, hogy a kommunizmus és a nácizmus közötti ok-okozati kapcsolatot (kausaler Nexus) felállító ikonoklaszta tézisével radikálisan új irányt szabott a totalitarizmusok kutatásának. Emellett kritikával illette a zsidó népirtás egyediségét és egyedülállóságát „törvényesítő” teorémát is, kiváltva ezzel a Soá-tan-felügyelőinek feneketlen haragját (akik a személye elleni változatos vegzatúra keretében az autóját is felgyújtották).
Mindig és mindenütt ugyanazon megfélemlítő módszerek és ugyanazon hajlam az elvi viták manu militari lezárására: Robert Faurisson professzort, a történelmi revizionizmus egyik úttörőjét négyszer érte fizikai atrocitás; egyik ifjú követőjét, Olivier Mathieu-t egy televíziós felvétel során – a közönség és a kamerák jelenlététől sem zsenírozva magukat – támadták meg zsidó szélsőségesek, amikor a második világháborúban elesett német katonák emlékére kért egyperces csöndet; a neves brit történész, David Irving rendszeresen kap életveszélyes fenyegetéseket; a zsidó származású David Cole fejére az emberirtó gázkamrákat tagadó videokazettája miatt tűzött ki „vérdíjat” a Zsidó Védelmi Liga; az európai Új Jobboldal exponensét, Alain de Benoist-t egyik berlini előadásán inzultálták anarchista suhancok, és a lista még korántsem teljes… A helyzet nálunk is hasonló: miközben a balliberális sajtóban szünet nélkül az állítólagos szélsőjobbos erőszak rémképével riogatják a közvéleményt, a valóság az, hogy a rendszerváltás óta eltelt tíz évben egyetlen exkommunista funkcionáriusnak sem esett bántódása, egykori ávós gyilkosok, verőlegények és „körömspecialisták” békében térhetnek meg őseikhez vagy zavartalanul praktizálhatnak ügyvédként. Ugyanakkor egy T.G.M. a jobboldali sajtótermékeket árusító kioszkok felborogatására buzdít, az önmagát „tökös zsidógyerekként” aposztrofáló Haraszti Miklós – nyilván ebbéli minőségében – veréssel fenyegeti a vaságyastól ötvenkilós Szentmihályi Szabó Pétert, Demszky Gábor pedig Csurka István orrát akarja betörni...

Szerecsenmosdatás „ökumenikus” összefogással

Jean-Francois Revel, a jeles francia író és akadémikus szerint „a nácizmus és a kommunizmus közötti bármiféle egyenértékűség vagy hasonlóság éber elutasítása abból ered, hogy a nácizmus mindennapos elátkozása paravánként szolgál a kommunizmus figyelmes vizsgálatával szemben”. Ezek után érthető, hogy A kommunizmus fekete könyve heves önvédelmi és önigazolási reflexeket váltott ki a sokáig egyedül üdvözítőnek hitt eszme egykori és mai követői körében – ahogyan külföldön, úgy Magyarországon is.
Jellemző, de (a „személyes érintettség okán”) valahol érthető is volt az a lázas igyekezet, amellyel az MSZMP-ből franciás fesztelenséggel MSZP-vé átvedlett utódpárt – az alkalomra egységfrontba tömörült – kriptoleninista, valamint hívő tagozata a gyomorforgatóan émelyítő szerecsenmosdatásba kezdett. A Krausz Tamás-féle keményvonalasok akciójához Hegyi Gyula ministrált. Krausz egész oldalas Magyar Hírlap-beli cikke a budapesti Fekete könyv-konferencia hangulati előkészítésének is tekinthető. Elaborátumának bevezetőjében farizeus módon azt nehezményezi, ami egyébként a hozzá hasonló történészmamelukok egész munkásságát is jellemzi, vagyis a történetírás politikai érdekeknek való szolgai alárendelését. Szerinte a gulágtematikával foglalkozó „politikai harcosok megzavarodtak”, mert úgymond keveslik a megölt emberek millióit, és „tízmilliókkal kívánnak kereskedni a politikai küzdelmek piacán”. Először is Robert Conquestet, a kommunisták által mesterségesen kiváltott ukrajnai éhínség monográfusát veszi célba, akinek „botrányos művét lényegében a szakma is az első pillanattól elutasította”. Állításában a Zsidó Világkongresszus (helyben vagyunk!) egyik obskurus „szakértőjére” támaszkodik, aki szerint Conquest a holokauszt hatmillióját akarta überelni az ukrajnai éhínség hétmilliónyi áldozatával. „E cinikus csalás elkészítésében és propagálásában részt vettek az Egyesült Államok legfontosabb politikai és oktatási-kulturális fórumai”, teszi még hozzá Krausz (lazán „lenyúlva” a szélsőjobb mániájaként elkönyvelt konspirációs retorikát, és mellesleg hamisítással vádolja a Harvest of Despair című 1983-as filmet, amely fotóanyagában – az ukrajnai éhínség szörnyűségeit demonstrálandó – állítólag az 1921-22-es volgai éhínség képeit szerepeltette. Mondja ezt a fősodratú történészek egyik emblematikus figurája, akiknek „tudományos” munkássága az utóbbi fél évszázadban jórészt abban csúcsosodott ki, hogy egymással versengve igazították az uralkodó ideológiák elvárásaihoz a történelmi tényeket.

Kommunizmus és nácizmus: amit szabad Jupiternek…?

Tették ezt szervilizmusból vagy konformizmusból, karrierizmusuk táplálása vagy inkompetenciájuk leplezése végett – tudva tudván, mert ezt legalább megtanulták, hogy a történelmet a győztesek írják (illetve íratják), és ha a iustitia vagy a stallum között kellett választani, a legtöbben közülük nem sokat hezitáltak. „A történelemhamisítás jobban akadályozta az emberi fejlődést, mint bármi más”, állapította meg már Rousseau. Krausz is jobban tenné, ha a saját portája előtt söprögetne. Ha már mindenáron meghamisított történelmi tényeket akar in flagranti kapni, inkább olvassa el a német Udo Wallendy Forged War Crimes című munkáját (amely a második világháborús, állítólagos német atrocitások bizonyítására hivatott fotóanyag meghamisításáról rántja le a leplet, és amelyért a szerzőt hazájában börtönbüntetésre ítélték, az írást pedig indexre tették – eklatáns példájaként a jelenleg Németországban uralkodó heteronóm szellemi légkörnek, a kanadai James Bacque (az angol-amerikai fogolytáborokban elpusztított német hadifoglyok sorsát taglaló) vagy az angol David Irving (Drezda szövetségesek általi lebombázását dokumentáló) könyveit, vagy talán ismerkedjen meg behatóbban a revizionista, tehát a történelmet a tényekkel összhangba hozó történelemszemlélet inspirátoraként tisztelt Harry Elmer Barnes, illetve neves követői, Caroll Quigly és Frances Parker Yockey munkásságával. Talán még neki is hasznára válna… Bár e tekintetben aligha táplálhatunk vérmes reményeket, hiszen ominózus cikkében ex cathedra kijelenti, hogy „mára a tudomány területén a leleplező beszédmód ideje lejárt”. Az ő olvasatában természetesen ez szelektíven értendő, hiszen a (mindig megújuló, soha meg nem szűnő, állandóan új életre kelő stb.) fasizmus és nácizmus igenis úton-útfélen stigmatizálandó (denunciálandó, diszkreditálandó és így tovább), de a kommunizmus bűneit jobb, ha elfelejtjük: minek azt annyit forszírozni, az előbbi kijelentéséből következően egyébként is abszolút tudománytalan és nem is túl up-to-date a dolog. Ő, aki már jó ideje foglalkozik a témával, amit lehetett és kellett, már leleplezett, a későn kelőknek meg bakfitty!

A mindenben való kételkedés helyett

Eme pimaszul pretenciózus gondolamenet után következik a krausziánus elmélet sui generis eleme, Auschwitz egyediségének és kivételességének (aberráltságát tekintve Daniel Goldhagen hírhedt, a németséget en bloc bűnösnek nyilvánító elmeszüleményével rivalizáló) bizonyítási kísérlete, imigyen: „(Jól látható, hogy a modern XX. századi népirtás(ok) eredete a fejlett centrum-országok ipari civilizációjában, kereskedelmi-piaci terjeszkedésében stb. rejlik. Ez a »kultúra« mindenekelőtt Németországban gyökeredzett (sic!)… Ez a technikai-infrastrukturális, ideológiai és intézményi »együttlét«, »mérték« és »méret« képezi azt az alapot, amely Auschwitzot összehasonlíthatatlanná teszi más formaváltozatokkal.” Ráadásul pedig „a náci népirtás nem rendelkezett semmiféle gazdasági-katonai racionalitással”, ellentétben minden más népirtással. (Ehhez talán az örményeknek is lenne egy-két szavuk, az indiánokról nem is beszélve…) A továbbiakban azt írja Sztálin javára, hogy ő „és apparátusai a szovjetunióbeli tömeggyilkosságokat minden úton-módon leplezték”, miközben a nácizmus úgymond a maga lényegeként definiálta más népek kiirtását. (Sajátos „logika”, és mind az egyik, mind a másik elemében minden alapot nélkülöző fantazmagória.) „Az közismert, folytatja Krausz, hogy a náci népirtás, az Endlösung hozzávetőleg hatmillió zsidó áldozatot követelt”, amivel viszont úgy tűnik, számos, ugyancsak közismert zsidó történész sincs teljesen tisztában, tekintve, hogy a témában legismertebbeknek számító Reitlinger, Hilberg és Bauer egymástól nagyságrendileg eltérő számadatokat valószínűsít. (Ez a „közismert” egyébként pregnánsan jellemzi Krausz-féle „kutatók” alapállását: de omnibus dubitandum helyett credo quia absurdum.) Végül azzal mentegeti a kommunista gyakorlatot, hogy „az áldozatok jelentős részben a rendszer legodaadóbb támogatói közül kerültek ki”, ami úgy is értelmezhető, hogy a kommunista csökkent értékű ember, aki megérdemli a sorsát, ha már volt olyan korlátolt, hogy hitt az eszmében. (Jól megadta!) A hagymázas krausziáda ultima ratiója (már amennyire lehet benne egyáltalán bármiféle ráció): a kommunizmus bűneit áldozatainak számával jellemző „szörnyűséges adatsor” végeredményben Szolzsenyicin „irodalmi fantáziájának” és Conquest „politikai képzelgésének” a terméke.
A történészmezbe bujtatott emeszpés nacsalnyik botrányos elukubrációira első körben Vlagyimir Bukovszkij és Papp László Tamás reagált. „Ezek az emberek nagyon tudatlanok, és nem ismerik a szovjet történelmet vagy idióták. Nobel-díjat adományoznék nekik, ha bizonyítani tudnák állításaikat”, mondja keresetlen őszinteséggel a Magyar Demokratának adott interjújában az egykori szovjet refúznyik (aki több évtizedes ellenzéki múlttal a háta mögött, hosszabb-rövidebb ideig tartó börtönbüntetések és pszichiátriai kényszerkezelések formájában saját bőrén tapasztalhatta meg az „enyhülés” brezsnyevi érájának realitását, mígnem nemzetközi nyomásra 1976-ban kicserélték a Pinochet tábornok „vendégszeretetét” érthető módon kevéssé élvező Luis Corvalán chilei kommunista pártvezérre), majd így folytatja: „Én úgy vélem, alapvetően nem volt különbség a náci és a bolsevik rendszer elvetemültségeit illetően. Az viszont sajnálatos, hogy míg ma a nyilvános holokauszttagadók akár börtönben is találhatják magukat, addig az idézett úr (tudniillik Krausz) és a hozzá hasonlók, akik a nácikéhoz hasonló szörnyű bűntetteket kozmetikáznak, mindezt szabadon, büntetlenül tehetik meg, még csak professzori állásuk, zsíros apanázsuk sem kerül veszélybe”. (Hát igen. Mond valamit…)
Papp László Tamás az ÉS hasábjain igyekezett „relativizálni” kollégája és druszája „rögeszmefuttatását”, egyértelműen nyilvánvalóvá téve, hogy „Krausz Tamás […] tanulmányának megállapításai nem először sokkolják a szakmájukhoz értő és morálisan ép történészeket”.
Nyilván nem ebbe a kategóriába tartozik Bartha Erzsébet és Siklósi Attila, hiszen parancsoló szükségét érezték annak, hogy (fogadatlan vagy nagyon is „fogott” prókátorként Krausz védelmére keljenek.

„Amilyen a király, olyan a nyáj”

Ami a hölgyeményt illeti, okfejtése elsőtől az utolsó szaváig totálisan érdektelen (ahogy a francia mondja: quantité négligeable), lényegében „védence” sületlenségeinek fénymásolata, demonstratív módon megnyilvánuló szakmai slendriánsággal súlyosbítva. Még az sem tűnt föl neki, hogy Papp László Tamás nem Ormos Máriát, hanem éppenhogy Krausz Tamást titulálta „a laikusok által az autentikus történeti szovjetológia művelőjeként tisztelt kutatónak”. Képzelhető, hogy mennyire lehet megbízható forráskutató az, aki céhbelije ékes magyarsággal megfogalmazott, világos és egyértelmű meghatározását sem képes korrekt módon értelmezni. Szót sem érdemelne az egész, ha nem lenne annyira jellemző a Krausz-slepp szellemi kapacitása, de hát qualis grex, talis rex… Pasionáriánk nem tud nyomósabb érvet felhozni Krausz mellett, mint azt, hogy „tudományos munkásságát az MTA nem is egyszer minősítette már” (ami persze az MTA-t is minősíti…). Ezután a hasonszőrűeknél bevett mindennapos ujjgyakorlatként újfent csak Robert Conquestet pocskondiázza, akit szerinte a „sztálinizmus jelenségének angolszász kutatói […] sem vesznek komolyan, nemhogy kútfőként idéznék”. „Persze előfordulhat, próbál ironizálni, hogy az amerikai és angol egyetemeken is csupa Gulagrelativista ül, akik főállásban a kommunizmus bűneit racionalizálják…” Eltekintve a „relativista” és a „racionalizál” szavak együttese okozta drasztikus fogalomzavartól, ezzel minden igyekezete ellenére sem mond akkora blődlit, legalábbis ha elfogadjuk Alain Besancon véleményét, aki szerint „az USA-ban a kremlinológia szinte eszközzé vált a tudományos pozíciók elfoglalásában”; Vlagyimir Bukovszkijét, hogy tudniillik „Nagy-Brittaniában, az Egyesült Államokban, Németországban és világszerte […] egyelőre elmaradt a szembenézés” a kommunizmus bűneivel; és Nicolas Werthét, aki a Le Monde-ban maga sem cáfolta a Lewin, Haimson és Fitzpatrick nevével fémjelzett revizionista irányzatnak az amerikai egyetemi körökben érvényesülő dominanciáját.
(Vérlázító, de ugyanakkor a mai időkre nézve nagyon is szimbolikus a különböző motivációjú revizionizmusokkal szembeni kendőzetlenül diszkriminatórikus hozzáállás: miközben a gulág áldozatainak a számát a korábbi becslések tizedére redukáló irányzat képviselőit egyetemi katedrával és tudományos elismeréssel honorálják, addig a náci koncentrációs táborok áldozatainak vonatkozásában hasonló eredményeket felmutató kutatóknak állásvesztés és üldöztetés, sőt egyes helyeken – ahogy Bukovszkij is mondja – egyenesen börtönbüntetés jár.)
„Az (ukrajnai) éhínségben »osztályalapú« népirtást bizonyítani eleddig a kérdés egyetlen komoly kutatójának sem sikerült” – folytatódik B. E. agymenése. S hogy mit mondott ezzel szemben a némileg talán elismertebb tekintélynek számító Alain Besancon? Szerinte „az sem igaz, hogy a kommunizmusban legalább származási alapon nem üldöztek senkit… Vaszilij Grosszmann […] megdöbbentő párhuzamokat von a náci zsidóüldözés és például a kulákok megsemmisítése között, hiszen végeredményben mindkettő születési alapon szelektált”. B. E. Krausz melletti védőbeszédében volt viszont egy olyan kitétel, amellyel valóban fején találta a szöget. (Vak tyúk is talál szöget…) Azzal ugyanis, hogy expressis verbis kijelenti: a történész jó tizenöt éve folyamatosan relativizálja a sztálinizmus bűneit – minden további nélkül egyet lehet érteni. (A probléma csak az, hogy B. E. a „relativizálja” szót idézőjelbe tette. Ez viszont már az ő problémája…)

A személyiség zavara: Jehova helyett Beliál

Ha lehet - márpedig a mellékelt ábra szerint semmi sem lehetetlen -, még nála is alacsonyabb nívót képvisel egy Siklósi Attila nevű (para)fenomén, akinek a hozzászólása (őt magát plagizálva) „az utóbbi tíz év egyik kétségtelen szellemi mélypontja”, és nemcsak a liberális sajtó vonatkozásában (amely Tóth Gy. László „épületes” szöveggyűjteménye alapján bővelkedik az efféle negatív rekordokban), hanem valószínűleg a teljes magyar nyelvűében is. Átlátszóan propagandisztikus, primitíven leegyszerűsítő, durván denunciáló(nak szánt) fogalmakkal („magyar fórumos hang”, „szellemi kotyvalék”, „csahos”) operáló megnyilvánulása, a Papp László Tamás gondolataival és személyével szemben megütött útszéli hangnem és a soraiból sugárzó zsigeri gyűlölet az ’50-es évekbeli (vásárhelyik és kendék által reprezentált) Szabad Nép legemlékezetesebb és egyúttal leginkább feledhető lapjait idézi. Ennek ellenére nem kell túlzottan fennakadnunk rajta, hiszen qualis vir, talis oratio, vagyis (szabadfordításban) mindenki csak azt nyújthatja, mi lényege… Beszédes viszont a magafajta nímandok szánalmas erőlködése, amellyel – kifogyván az érvekből – a kommunizmus fekete könyvének magyarországi megjelenése apropóján rendezett nemzetközi konferencia tudományos mivoltát próbálják megkérdőjelezni. Siklósi is ezt teszi, majd ugyanazzal a vitális elánnal (á la Bergson) igyekszik további jó pontokat szerezni mesterénél, kijelentve, hogy „Krausz Tamást mint a Magyar Tudományos Akadémia doktorát ismerjük (ismét csak: bravó, MTA!), aki magyar történészként szakmájában nemzetközi hírnévre tett szert”. Hogy panegirisze (a szó szerinti) kenyérféltés vagy egyszerűen csak a delírium terhére írandó, egyre megy. Akárcsak B. E., ő is alapvető tévedésben leledzik Krausz személyét illetően (error in persona): Jehovát látja ugyanis Beliálban, így aztán a hőn óhajtott advocatus dei helyett csupán mint advocatus diaboli „jeleskedhet”. Eme személybeli tévedés egyébként acsarkodó gerjedelme kiváltója, Papp László Tamás tekintetében is tetten érhető nála, akit „újjobboldalisággal” gyanúsítani teljes képtelenség. S ez a legszebb a dologban: valószínű ugyanis, hogy Siklósi ezúttal nolens volens egy balliberális brancsbelije torkának ugrott neki – a nagyérdemű legnagyobb gyönyörűségére, elvégre mindig a családi perpatvarok a legszórakoztatóbbak…

Hegyi-beszéd az utópia védelmében

Szellemiségében némiképp a krauszistákéhoz hasonló, indíttatásában azonban kétségtelenül ökumenikusabb igényű Hegyi Gyulának, az MSZP vallásügyi főkorifeusának igehirdetése, amelyre az ÉS, illetve a Népszabadság hasábjain került sor. Ökumenikusabb annyiban, hogy az előbbiek elsősorban is mahatma Krausz istenítését célzó törekvéseivel szemben ő elvontabb horizontra helyezkedve, magát a marxista-leninista tant, (saját kódját alkalmazva) az utópiát mint olyat veszi védelmébe, amely nélkül véleménye szerint „az ember csak elnapolt hulla”. Viszontválaszában Papp László Tamás úgy véli, hogy „inkább az utópiák gyakorlatba történő átültetése termelt hullákat. Igaz, ezek nem elnapolt, hanem azonnali holttestek voltak”, teszi még hozzá őszinte felháborodással, majd miután több ponton korrigálja a „baloldali politikus” krónikus ismerethiányból (tudniillik a fekete könyv nem ismeréséből) eredő „ostobaságait”, búcsúzóul nem éppen szívélyesen elhatárolódik tőle.
A „Hegyi-beszéd” előbbi morbid poénját a holokauszt „egyedülálló gonoszságát” kanonizáló és a (poszt)kommunistákkal szövetséges HPL (Holocaust Promotion Lobby - Holokauszt Reklámlobbi) által nyilvánvaló diverziós szándékkal – nem utolsósorban pedig eminens üzleti érdekből (There’s no business like Shoah-business) – kántált tétel igyekszik tompítani. (Alain Besancon szerint „a Soá egyediségének legendája tulajdonképpen abból táplálkozik, hogy a zsidó teológia próbálta azt egyedivé tenni. (…) A legtöbb népnek nincs olyan fokú küldetéstudata, mint a zsidóságnak, így általában nem is törekedtek a kiválasztott áldozat mitológiájának megteremtésére.” Szavaiban nincs okunk kételkedni. A párizsi zsidó hitközség elöljárójaként nyilván tudja, miről beszél…)
Hegyi Gyula – óvatlanságból vagy szándékosan – utóbb mégiscsak „elszólja magát”. A nácizmus „eredendően gonosz” természetét azzal próbálja ugyanis érzékletessé tenni, hogy az szerinte „nem hasonlítható össze semmilyen más rendszerrel, így a bolsevik (!) kommunizmussal sem…”, amire előtte a kommunista hekatomba relativizálása céljából a „kommunizmus” fogalom jelzős szerkezeteivel és szinonimáival zsonglőrködők egyike sem vetemedett. Érveit nyomatékosítandó Platónra, a BBC-internet használóira és persze (ha már lúd, legyen kövér!) a római pápára hivatkozik. „Platónnál naiv és eredeti formában a kommunista kísérletek összes majdani bűne megjelenik”, írja, ami legalább olyan „magvas” gondolat, mint mondjuk Nietzschétől eredeztetni a nácizmus "devianciáját". Az anarcho-abderita juppik által összehozott és Marxot az elmúlt évtized legnagyobb gondolkodójának kikiáltó szavazás eredményéből a marxizmus mint elmélet magasabbrendűségére következtetni talán még az előbbinél is merészebb szellemi akrobatamutatvány (és kb. annyira mérvadó, mint a hasonló honi megmérettetés, amely a pártok sorrendjében az SZDSZ-nek juttatta a legnépszerűbbnek járó pálmát). Hegyi Gyula azonban ezt is megkockáztatja.

A pápa mint mentőtanú

Igazából mégis azzal veti el a sulykot, hogy „az úgynevezett »kommunizmus« vélt bűnei” miatt szerinte remegő térddel mentegetőző baloldali értelmiségiek dresszírozása érdekében képes magát II. János Pált is megidézni olyasvalakiként, aki „egyetlen mondatával többet mondott el a kommunizmus valódi természetéről, mint A kommunizmus fekete könyvének összes szerzője és propagandistája”, mivel könyvében a kommunizmus történetét úgymond „az igazságtalanság elleni harc történeteként” definiálta. Az emberi história legvéresebb rendszerének békés lebontásában kétségtelenül szerepet játszó katolikus egyházfő – eredetileg nyilván nem a kommunizmus mentegetésére szánt – gondolatát ebben az összefüggésben citálni annyit tesz, mint Hitler-idézetet használni a zsidók vagy Lenin-idézetet a kulákok védelmében: enyhén szólva sem több nem éppen enyhe csúsztatásnál.
Abszolúte egyet lehet viszont érteni Hegyivel, amikor azon kesereg, hogy bizony „minden nagy eszmével visszaéltek bűnös és megszállott emberek, silány diktatúrák vagy piszkos üzleti vállalkozások. Ebből mégsem következik az, hogy hiteket és eszményeket a vádlottak padjára lehetne ültetni.” Ad analogiam ugyanis nyilván a Nürnbergben ötvenöt évvel ezelőtt elítéltekre is gondolt… (Más kérdés, hogy az ellenük elkövetett justizmordot nemigen igyekeznek orvosolni, sőt progresszista körökben manapság is sportot űznek a „halott oroszlánok” rugdosásából.)
Hegyi Gyulát – mint írja némiképp önigazolásul – csupán a hazai baloldal iránti felelőssége vitte rá arra, hogy a „várható félreértéseket és ellenszenveket vállalva” beszálljon a „kommunizmus bűnei” címen futó vitába. Nos hát, a félreértések miatt nem kell aggódnia: adott esetben nagyon is egyértelműen – szalonképes szocdem imázsukhoz amúgy konjunkturálisan ragaszkodó elvtársai kívánalmaihoz képest kissé talán túlzott nyíltsággal is – képviselte a lehető legortodoxabb marxista-leninista eszmeiséget. Hogy fellépésének eredménye feljebbvalói dorgálás (ad audiendum verbum) lett-e vagy elismerő hátbaveregetés, mellékes. A Magyar Szocialista Párt, a hazai ex-, poszt-, kripto- és megkülönböztető jelzés nélküli kommunisták pártjának felkent (tév)hitterjesztőjeként nyilván a legjobb meggyőződése szerint vett részt a kommunizmus bűneit relativizáló és a kommunizmus bűnöseit rehabilitáló műveletben. Ad maiorem Dei gloriam?
A Krausz és sameszai, valamint Hegyi Gyula által – mintegy ex offo – képviselt emeszpések mellett külföldre szakadt „hazánkfiai” is megszólíttatva érezték magukat a fekete könyv körül kialakult polémiában. Az önmagát "USA-beli történésznek" tituláló Kenéz Péter hozzászólása – tartalmát tekintve – választékunk kétségtelenül leggyatrábbika (pedig mint azt láttuk, és majd látni is fogjuk, e téren igencsak erős volt a konkurencia). „A Fekete könyv… tudományos műként terjedelme ellenére meglehetősen jelentéktelen. Kevés új tény és gondolat van benne…, annál több gondatlanságból eredő hiba”, olvasható Mr. Kenéz tollából a sommás vélemény (Roma locuta, causa finita), amely az ő esetében irreverzibilisnek tűnő szellemi leépülés (hibbantság) manifesztált jelenlétén túl a szakmai féltékenység, a biznisznek sem utolsó – merthogy komoly dollárösszeget fialó – ötlet galád elorzása miatti sárga irigység és az amerikaiakat generaliter is jellemző patologikus önteltség rovására egyaránt írható.
(Az öntömjénező hetvenkedésben megnyilvánuló tragikomikus ego-túltengés szimptómáival az amerikai példákon szocializálódott hazai balliberálisaink esetében is gyakran találkozhatunk, különösen a Kornis-féle közvélemény-[de]formáló értelmiségiek egyik-másik díszpéldányánál, lásd: „Mi itt ilyenkor felmutatjuk azt a hihetetlenül magas szellemi kapacitást, ami miatt bennünket a másik oldalról támadnak és irigyelnek”, copyright Nehéz Posony István.) Mielőtt habkönnyű szösszenetével egyetemben egyszer s mindenkorra elmerült volna a jótékony feledés homályába, K. P. úr (nomen est omen!, még ha csak monogram is) krokodilkönnyeket hullatott a jobboldal által a könyv kapcsán ezután megújult erővel kirekesztendő kommunisták sanyarú sorsa miatt, majd az alkalom kínálta lehetőséggel (vissza)élve metabázisba „ment át”, és (a kommunizmus bűnei mint alaptémától jócskán eltérve) nem mulasztotta el felhívni olvasói figyelmét arra, hogy „Csurka táborát is helyesebb azon az alapon elutasítani, hogy elveik erkölcsileg megvetendőek, mert nacionalisták (sic!)…”, ezáltal is jelezve, hogy a magafajta monomániásoknál a csizma soha nem kerül le az asztalról…