Gazdag István: Emléknapi disszonancia

Intézményes keretek között először az idén emlékeztünk meg a kommunizmusnak nevezett messianisztikus téboly (szerény becslések szerinti) százmilliónyi áldozatáról. A léleknemesítőnek szánt esemény premierje azonban igencsak siralmasra sikeredett. A megemlékezés méltóságát és hitelességét alapvetően lerontó disszonáns hang ugyanis ez alkalommal nem mástól, mint az ország legmagasabb közjogi méltóságától, magától a köztársasági elnöktől származott.

Az államfő emléknapi beszédét vázlatosan ismertető sajtóbeszámolók szerint – akár a nemzeti-liberális Magyar Nemzetről, akár a nemzetközi-szocliberális Népszabadságról legyen is szó – Mádl Ferenc megszólalásának legfőbb üzenete az volt, hogy „a zsidóság ellen elkövetett népirtás példa nélküli a történelemben”. Eltekintve attól, hogy eme kijelentés már önmagában is elfogadhatatlan és tűrhetetlen rangsort állít fel a különböző népirtások között, ab ovo kivételezett státushoz juttatja a zsidógenocídiumot és ezáltal deklaráltan is minden megemlékezés kötelező referenciájává, minden mementó (hatágú) sarkcsillagává, minden gyász alfa és ómegájává teszi a holokausztot. Ha lehet, még ennél is botrányosabb az, hogy mindez azon a napon hangzott el, amikor elvben a kommunizmus áldozatairól kellett (vagy legalábbis illett) volna megemlékezni, vagyis annak a rendszernek az áldozatairól, amelynek elméleti megalapozásában és gyakorlati megvalósításában – közismert, de úgy látszik, még manapság sem kellően tudatosult módon – történelmileg inspirált prímszerepet játszottak a „forradalmak főmérnökeinek” (Gougenot des Mousseaux) számító zsidók: Marxtól Trockijon át egészen Leninig, Kun Bélától és a Tanácsköztársaság főkolomposaitól Rákosi Mátyásig és az MDP moszkovita vezető garnitúrájáig.

Tudatosan vagy tudat(ta)lanul, akarva vagy akaratlanul, egyszerűen csak a mások (tudniillik az államfői beszéd szövegírói) által szájába adott szavakat kimondva vagy (ami még rosszabb) saját gondolatainak hangot adva, Mádl Ferenc ennek az egyre szélesebb körben terjedő evidenciának a lehető legkevésbé megfelelő alkalommal és időpontban történő blokkolására tett ügyetlen, átlátszó és cinikusan durva kísérletet. Ezzel olyasmire vetemedett, amit a „kiválasztott néppel” egyébként sajátosan intim kapcsolatot ápoló hivatali elődje sem kockáztatott volna adott esetben (és nem csak egy esetleges újabb „kifütyülés” miatti páni félelmében). Göncz Árpád ugyanis, mindennek ellenére, mégiscsak a kommunizmus áldozatának érezhette magát, és így kétségtelenül hitelesebben szolidarizálhatott (volna) az emléknapon egykori társaival az üldöztetésben. Efféle empátia Mádl Ferenctől nyilvánvalóan nem várható, hiszen miközben Árpi bácsi ’56-os tevékenysége miatt Kádár börtönében morzsolgatta napjait, majd szabadulása után az aczéli 3T-szisztéma adta lehetőségekkel élve műfordítóként, lényegében a rendszer kegyelemkenyerét ette, addig őkelme ugyancsak Kádár kegyelméből a strasbourgi (1961-63), a berkeley-i (1967, 1979), illetve a sacramentói egyetemeken (1979) meghívott előadóként tágította világlátását – legalábbis ominózus emlékbeszéde által tanúsított mértékben és mélységben. Ennek egy másik, nem kevésbé sokkoló kitételéből ugyanis – még tovább emelve az emléknap „fényét” – a kommunista rezsimek alig palástolt mentegetése csendül ki, imigyen: „...ezek a diktatúrák nemcsak a nyomorában megalázott kisember lázadó indulatára, hanem kivételes tehetségű értelmiségiekre is támaszkodni tudtak”. Akár önvallomásként is felfogható értékelése szerint a köztársaság első embere („se tacuisses, philosophus mansisses”) láthatóan nem osztja Alain Besancon ismert francia történész azon véleményét, miszerint a marxizmus-leninizmus „csupán korlátolt intellektusú (vagy épp második vonalbeli) szellemi embereket volt képes mozgósítani…” (lásd még erről: Stephen Koch, Kettős szerepben. Az értelmiség elcsábítása. Kairos, 2000).

Az eredetileg a kommunizmus áldozatainak szánt emléknap – sajnálatos és eléggé el nem ítélhető módon éppen a legmagasabb helyről levezényelt – „eltérítése” mellett szinte szót sem érdemel egy Zappe László nevű bértollnok epeömlése a Népszabadságban, amelyet az váltott ki nála, hogy ezentúl nemcsak a holokauszt áldozatairól fogunk államilag is megemlékezni, hanem a kommunizmuséról is, noha, mint írja, „e két dolog aligha összevethető”.
Ebben egyébként tökéletesen igaza van: az egyik ugyanis – ha csak a kanonizált számadatokat vesszük is figyelembe – hússzor kevesebb emberéletet követelt, mint a másik; az egyik valós vagy vélt áldozatait és hozzátartozóikat évtizedek óta horribilis, márka milliárdokat jelentő összegű kárpótlásban részesítette/részesíti a német állam, a másik áldozatai viszont globális kártérítésről nem is álmodhatnak és legtöbbször a saját hazájukban is kénytelenek megalázó könyöradományokkal beérni; az egyiket nemzetközileg elismert „tudományág” rangjára emelték, államilag dotált kutatóintézetekben kutatják, emlékeit múzeumokban teszik közszemlére, egyetemi tantárgyként oktatják, a másik alig-alig élvez efféle megkülönböztető figyelmet; az egyik áldozatai számának, a „mitikus hatmilliónak” a megkérdőjelezése sok helyen bűncselekménynek minősül, állásvesztéssel, üldöztetéssel, börtönbüntetéssel járhat, míg a másik vonatkozásában ugyanennek semmilyen kockázata sincs, sőt egyesek jól fizető állásban, mondhatni hivatásszerűen űzik, külföldön és itthon egyaránt.

Miután ekképpen megadja a kellő alaphangot, Zappe az MTV „túlbuzgó” Híradóját veszi célba, mert az úgymond „igazi szenzációnak kijáró terjedelemben adott előzetest e naphoz”, majd ráadásul, nyilván önmagából kiindulva, tudatlansággal és demagógiával vádolja a műsorkészítőket, akik „egy lélegzettel összemosták a lenini és sztálini diktatúrát”. Nos hát, ami a tudatlanságot illeti, erről éppen a cikkíró állított ki beszédes bizony(h)itványt. Csupán a magafajta, marxista-leninista katekizmuson nevelkedett retardáltak tájékoztatása végett, és feltéve, hogy esetleg van még valaki kis hazánkban, aki nem hallott róla (ami még egy népszabis firkász esetében is meglepő lenne), A kommunizmus fekete könyve példák sokaságával bizonyította az általa nonszensznek tekintett tételt, vagyis a kommunizmus lenini és sztálini gyakorlatának egylényegűségét. A gyöngébbek és a nehezebb felfogásúak kedvéért, a neves francia filozófus, Alain de Benoist mindennek a summázataként írja, hogy „a terrorrendszer már Lenin hatalomra jutásakor kiépül a Szovjetunióban”.

A pedagógia persze csak a tudásbeli hiányosságok kiküszöbölésére alkalmas, a jellemhibákéra nem. Márpedig a demagógiára való hajlam ez utóbbiak körébe tartozik, amelyekre viszont nincs orvosság a Zappe-félék esetében, akiknél ez velük született és örökletes tulajdonság.
Mindennek a fényében kíváncsiak várjuk, hogy a holokauszt emléknapján, ha másért nem is, de legalább a pozíciójától elvárható objektivitás követelményének eleget téve, akárcsak egy mondat erejéig, megemlékezik-e Mádl Ferenc a kommunizmus áldozatairól is. (Azt már eleve lefogadhatjuk, hogy a Népszabadság nem fogja túlbuzgósággal vádolni a Híradót.) Amennyiben nem, teljes joggal vetődhet fel bennünk annak a kérdése, hogy egyáltalán alkalmas-e magas hivatalának a betöltésére, amely lényegénél fogva egy igazi integráló személyiséget követel(ne) meg, márpedig Mádl Ferenc - a jelek szerint - egyáltalán nem ilyen.

MF 2001. III. 8.