Moshe Peer, aki hatszor is túlélte az elgázosítást (egy olyan helyen, ahol nem is volt gázkamra)

1995. április 27. A német politikai és társadalmi elit tagjai Bergen-Belsen táborának felszabadítására és természetesen a táborlakók borzalmas szenvedéseire emlékezve – zsidó gyászkalappal a fejükön – gyűltek össze a megbánás maximális kimutatásával. A politikailag korrekt elit vállvetve holokauszt-szövetségeseikkel a megrendült holo-egységet demonstrálta a világnak. Az Oscar-esélyes alakítás a Bergen-Belsen „halálgyárában” „elgázosítottaknak” szólt.

Ezzel szemben a Jewish Chronicle 1998. november 6-i, pénteki száma a következőket írja a belseni táborról:

„Nagy-Britanniában egyetlen más szó sem fejezi ki jobban a holo-terrort, mint ’Belsen’. […] Bergen-Belsenben nem voltak gázkamrák és a tábor nem volt megsemmisítő tábor. […] Ha egyáltalán volt olyan tábor, ahol kevesebb brutalitás volt tapasztalható, akkor az Bergen-Belsen volt. A tábort arra hozták létre, hogy ott azokat a prominens zsidókat szállásolják el, akiket ki akartak cserélni internált németekre. Az a tábor-kép, amely a mindenhol közismert megdöbbenést kiváltotta, a táborba Lengyelországból érkezett azon táborlakók áradatával jött, akiket a háború utolsó hónapjaiban szállásoltak el ott. […] Bergen-Belsennek semmi köze sem volt egy sajátosan zsidó tragédiához […]”

A táborral kapcsolatos hazugságokra a „hiteles” túlélők beszámolói teszik fel a koronát. A 11 éves Moshe Peert állítása szerint a gonosz SS-gyilkosok nem kevesebbszer, mint hatszor gázosították el. A ’gyilkosok’ aztán egy idő múlva nyilván dühösen feladták, amikor azt látták, hogy a 11 éves fiú mindig túléli a dolgot. Azt, hogy az SS hat sikertelen elgázosítás után miért nem folytatta az elgázosítását, Peer maga sem tudja. Talán megunták, hogy minden egyes elgázosítás után a kisfiú újra és újra vigyorogva elő-ugrabugrált.
De lássuk, hogyan meséli ezt el a ”túlélő”a Montreal Gazette 1993. augusztus 5-i számának hasábjain:

„Túlélte a horrort

Az író a náci koncentrációs táborban szerzett élményeiről mesél

ST. LAURENT - Moshe Peert, a tizenegy éves foglyot legalább hatszor küldték Bergen-Belsen koncentrációs táborában gázkamrába. Ezt minden egyes alkalommal túlélte és elszörnyedve nézte, ahogyan körülötte a vele együtt gázkamrába vitt nők és gyerekek elgázosítva összerogynak és meghalnak. Peer a mai napig nem tudja, hogyan élte túl az elgázosításokat. ’A gyerekek talán jobban ellenállnak, nem tudom.’, mondta Peer egy múlt héten készített interjú során.
Az utóbbi 19 évben a most 60 éves Peer a Bergen-Belsenben átélt horrorisztikus élményeit feldolgozó könyvén dolgozott, amelyet ő első kézből történő beszámolóként fog fel. Vasárnap a Petah Tikva szefárd közösségben, St. Lauren-ban, kb. 300 felnőtt hallgató előtt beszélt könyvéről és tapasztalatairól, amelyeket holokauszt-túlélőként szerzett. […]

Az Elfelejthetetlen Bergen-Belsen című könyv az olvasóban olyan érzést kelt, mintha ő is részese lenne a belseni eseményeknek. Peer azonban elismeri, hogy soha nem lesz képes arra, hogy az általa átélt poklot valósághűen ábrázolni tudja. ’A táborban a körülmények leírhatatlanok voltak’ – mondta Peer. ’Lehetetlen a poklot onnan magunkkal vinni.’ 1942-ben, kilenc évesen, őt, öccsét és húgát Franciaországban tartóztatták le. Az édesanyját Auschwitzba vitték. Ő nem tért haza. Peer és testvérei két évvel később kerültek Bergen-Belsenbe. Számára a szüleitől történő elválasztása olyan gyötrelmet okozott, hogy hamarosan elsődleges fonntosságú lett számára az, hogy a tábort túlélje.

’Testrészek és egész testek feküdtek ott. Egyesek éltek, egyesek halottak voltak’ – emlékezik Peer. ’Bergen-Belsen rosszabb volt, mint Auschwitz. Auschwitzban az embereket azonnal elgázosították, így nem kellett sokat szenvedniük. De Bergen-Belsenben hónapokig tartott, amíg meghaltak az emberek. Sokáig szenvedtek.’ Peer beszámolt orosz foglyokról, akiket egy nyitott táborban úgy tartottak, mint a ’tyúkokat’. Nem kaptak vizet és élelmet. ’Néhányan becsavarodtak az éhségtől. Kannibalizmus ütötte fel a fejét’ – meséli Peer.

Peer napjai a táborban a sorszámozott foglyok felsorakoztatásával kezdődtek. Ezek a szemlék akár 5 órán keresztül is tarthattak, amíg a felügyelők megállapították, hogy hány rab halt meg. Ha valaki közben kidőlt, azt ott helyben megverték. A szemle után a raboknak vissza kellett menniük a barakkjaikba, ahol egy darabka kenyeret kaptak színezett vízzel.

Peerről és testvéreiről – akik szintén túlélték a tábort – két női rabtársuk gondoskodott. A háború után nem sikerült megtalálnia a két nőt. A gyerekek fogócskát játszottak a táborban. De mindig voltak olyanok, akik túl gyengék, vagy betegek voltak ahhoz, hogy velük legyenek.
A háború után Peer Párizsban újra találkozott édesapjával és családjával, majd Izraelbe mentek. Peer négy gyermeke ott született. A néhány háborúban eltöltött katonai szolgálat után 1974-ben Montrealba vándorolt ki. Még 49 évvel a történtek után is kísértik élményei és éjjelente nem tud aludni. Ami azonban tényleg elkeseríti, az az, hogy a világ tétlenül szemlélte és hagyta megtörténni a holokausztot. ’Senki nem mondta azt a németeknek, hogy ne tegyék. Az egész világ engedélyét bírták’ – mondta.”

A National Journal nyomán