Germar Rudolf: Auschwitz "felszabadítása"

Éjszaka című (Bantam Books, 1982) leghíresebb regényében, amely világszerte számos állami iskolában ajánlott olvasmány, Elie Wiesel szörnyű képet fest az 1944 áprilisa és 1945 januárja közötti időszak Azuschwitzáról. Noha ott ebben az időszakban állítólag több százezer zsidót gázosítottak el, könyvében Wiesel sehol sem tesz említést elgázosításokról vagy gázkamrákról – ahogyan erre Jürgen Graf és Robert Faurisson rámutatott. Wiesel azonban azt állítja, hogy lángokat látott előtörni a krematóriumok kéményeiből, és látta, hogy Dr. Mengele monoklit visel. Mindkét állítása nyilvánvaló hazugság, mert a széntüzeléses auschwitzi krematóriumokban nem keletkezhetett akkora láng, amely kijuthatott volna a 15 méteres kürtőkön és a 30 méteres kéményeken.
Mielőtt az oroszok 1945 januárjában elfoglalták Auschwitzot, Elie és az apja „úgy döntött”, hogy a visszavonuló nácikkal és az SS-el inkább nyugatra megy, minthogy Amerika legnagyobb szövetségese „felszabadítsa” őket. Néhány nap múlva az egész világnak be tudtak volna számolni Auschwitzról, de Elie és az apja éppúgy, mint a zsidók ezrei, inkább a nácikkal gyalogosan, éjnek idején, az egyik leghidegebb télben, nyugatra vonult, ahol ezután továbbra is a Reich védelmében dolgoztak. Továbbra is kollaboráltak.
Néhány részletet szó szerint idézünk az Éjszakából (78. old.): „A választás a mi kezünkben volt. Hirtelen magunk tudtunk dönteni a sorsunkról. Mindketten a kórházban maradhattunk volna, ahol orvosom jóvoltából el tudtam volna intézni, hogy apámat ott betegnek vagy ápolónak felvegyék, vagy pedig követhettük a többieket. ’Akkor hát mit tegyünk, apám?’ Apám csak hallgatott. ’Hagyjuk magunkat evakuálni a többiekkel’, mondtam neki.”
E tekintetben Elie meséjét más „túlélők”, köztük Primo Levi beszámolói is alátámasztják. Levi Túlélés Auschwitzban c. könyvében 1945. január 17-ről a következőket olvashatjuk: „Ez nem gondolkodás kérdése volt: valószínűleg én is a csordaösztönt követtem volna, ha nem éreztem volna annyira gyöngének magamat. A félelem nagyon ragadós, és a közvetlen reakció a menekülési kényszer.”
Azonban ő is a „nácikkal”, nem pedig a „náciktól” való menekülésről beszélt. Ő itt ugyanazokkal a „nácikkal” és SS-el való menekülésről beszél, akik állítólag a zsidók egész világon megtörtént, elképzelhető legnagyobb tömeges elpusztítását végrehajtották. Azokkal az emberekkel való menekülésről beszél, akik állítólag éveken át naponta több ezret gyilkoltak meg közülük. Ennek ellenére azonban, a saját szavai szerint ő valószínűleg mégis inkább velük ment volna, de azon a napon nem érezte jól magát: gyöngélkedett. A „félelem”, amelyen felülemelkedett, nyilván nem a „náciktól”, hanem az oroszoktól való félelem volt. A könyvben nincs említés arról a félelemről, hogy mit tettek volna a „nácik” és az SS, amikor az evakuáltak az erdőbe jutottak, vagy később.
Az 1945 januárjában megtett választások rendkívül fontosak. A zsidóknak a nem zsidók kezétől való szenvedése egész történetében melyik időpont is lehetne drámaibb, mint ez a nemes pillanat, amikor a zsidók egyrészt választhatták a szovjetek általi felszabadításukat, és a lehetőséget arra, hogy az egész világnak beszámoljanak az aljas „nácikról”, és ezzel hozzájáruljanak a bukásukhoz, de választhatták azt is, hogy a „náci” tömeggyilkosokkal visszavonulnak, és továbbra is az irányításuk alatt robotolnak a gonosz rezsim fenntartása érdekében. Az esetek döntő többségében ők a „nácikkal” való menekülést választották.
E hatalmas jelentőségű választás Shakespeare Hamletjét juttatja eszünkbe. „Maradni vagy menni: ez itt a kérdés”. Maradni, felszabadulni a szovjet csapatok által és megkockáztatni, hogy puskacsövük előtt kell beszámolniuk a világnak a szörnyűséges „nácikról” – vagy szembeszállni tengernyi hideggel és sötétséggel, hogy együttműködjenek ezekkel a szörnyű „nácikkal”. Ó, micsoda szívfájdalom – épp ez a bökkenő! Így a lelkiismeret mindnyájukból gyávát csinál.
Tehát mi a végeredmény – ide dobszó illik háttérnek –, amikor az önmagát kifehéríteni akaró személy a színpadra lép egy lezárt borítékkal, amely a választ rejti a nagy rejtélyre. A borítékot felnyitják és a válasz az – ismét dobpergés –, hogy maga Levi szerint alig 800-an választották az Auschwitzban maradást, húszezren viszont úgy döntenek, hogy a „náci” tömeggyilkosokkal tartanak, és kollaborálnak. Hűha! Micsoda meglepetés!
Ugyanezt a szándékos nácibarát kollaborációt látjuk a Schindler listája „túlélői”esetében is. Jól ismert történetük szerint, amikor az oroszok arra készülnek, hogy lerohanják Plaszowot, alig ötven kilométerre Auschwitztól keletre 1944 novemberében, Schindler és több mint ezer zsidó azt választotta, hogy a visszavonuló „nácikkal” inkább nyugatra menekül, mintsem hagyja magát „felszabadítani” a szovjetek által. Egyesek közülük a következő néhány hetet Auschwitzban töltötték – és egyiküket sem gázosították el, még a filmben sem. A kacsának már lejárt az ideje. Ha Auschwiztban bármilyen zsidóirtás egyáltalán történt volna, az összes varsói és plaszowi zsidó is tudott volna róla. Az összes nyugatra távozott zsidó éppenséggel úgyszintén a holokausztot tagadta – noha csak a lábaival. Maguk a zsidók voltak az első valódi holokauszttagadók, és ideje, hogy megfelelően értékeljük őket.
A holokauszt-túlélők meséinek általam itt nyújtott egyszerű elemzése a kacsa könnyen érthető, általános cáfolata. Arra buzdítok minden olvasót, hogy kritikusan és szisztematikusan vizsgálják meg maguk a túlélők beszámolóit. Az internet, a google-hoz hasonló keresőkkel bárki számára lehetővé teszi, hogy szó szerint több ezer túlélő-beszámolót nézhessen át pillanatok alatt, amikor az általam elemzett alapvető hibákat keresi. Csak keressenek rá az „evakuáció” kulcsszóra, vagy olyan kifejezésekre, mint „auschwitzi holokauszt-túlélő”.
A holokauszt revizionizmusnak van egy implicit, kimondatlan üzenete, amellyel foglalkoznunk kell, mert ez az üzenet annyira megdöbbentő, hogy valójában a munkánk fő akadálya. Amikor azt mondjuk, hogy a holokauszt-sztori nem igaz, úgy vélem, hogy azt is mondjuk, valami nagy baj van Amerikával. A legtöbb amerikai szilárdan hiszi, hogy Amerika még mindig messze a legcsodálatosabb, majdnem tökéletes társadalom, amely csak létezett a világon. Ha a holokauszt nem igaz, akkor valami nagy gond van Amerikával, mivel az elfogadott történetet szinte kivétel nélkül átvette a média, a sajtó és az intézmények. Mivel Amerika annyira csodálatos, a revizionistáknak bizonyára nincs igazuk – hangzik az állogikus érvelés.
Az amerikaiak a japán és német nőket és gyermekeket a legszörnyűségesebb kínzással gyilkolták le – élve megsütötték őket. Ha a „nácik” a gázkamrákban embereket gyilkoltak volna le, bár ez bűn lett volna, mégis emberséges és fájdalom nélküli, sőt civilizált gyilkolás lett volna ahhoz képest, amit az amerikaiak ténylegesen elkövettek, amikor a háború utolsó hónapjaiban már nem is fenyegette valós veszély az Egyesült Államokat. Amerikában a mai napig nincs szégyenérzet és nem volt bocsánatkérés emiatt. Ne fogadjuk el azt a ha mis érvelést, hogy a németek kezdték a polgári célpontok bombázását, és ezért nem panaszkodhatunk. Valójában a britek már 1940 májusában megkezdték polgári célpontok szándékos bombázását, amelyre Németország sok vonakodás után csak 1940 szeptemberében felelt ugyanúgy. A Pearl Harbor elleni japán bombázás – és Pearl Harbor abban az időben nem volt az USA része, hanem csak gyarmat! – nyilvánvalóan csupán katonai célpontok ellen irányultak anélkül, hogy erről megkérdezték volna Hirosima, Nagaszaki, Tokió vagy bármely másik japán város női vagy gyermeklakosságát.
Amikor a különböző táborok foglyai 1945 elején a német fegyveres erőkkel nyugatra mentek – egyesek kényszerből, mások önként –, közülük sokan meghaltak az ún. halálmenetekben. Ma azonban elfelejtjük, hogy a német polgári lakosság milliói szintén „halálmenetekben” vettek részt ezekben a hónapokban. A behatoló Vörös Hadsereg szörnyű pusztítást végzett Kelet-Európában. Könyörtelenül deportálták és/vagy tömegesen gyilkolták le az összes tényleges és feltételezett kollaboránst, köztük számos német koncentrációs tábor foglyait, akiknek a legtöbbje végül is Németország háborús erőfeszítéseit támogatta. Németország keleti részébe érve a Vörös hadsereg csaknem mindegyik katonája részt vett tömeges nemi erőszakban, fosztogatásban és öldöklésben. Több mint kétmillió német vesztette az életét ezekben az eseményekben, illetve az emiatti menekülésben. Tehát a „halálmenetek” legtöbb áldozata nem az SS áldozata volt, hanem az összeomló Németország káoszának áldozata, amelyet a keletről behatoló Vörös Hadsereg és az amerikai és brit szőnyegbombázás okozott.
Nos, Auschwitzot felszabadította a Vörös Hadsereg? Ez a hadsereg bárkit is felszabadíthatott? A válasz természetesen nem. Auschwitzot éppúgy, mint az összes többi tábort a Vörös Hadsereg foglalta el. Ugyanez történt Ukrajnával, Lengyelországgal, Csehszlovákiával, Magyarországgal, Romániával, Észtországgal, Litvániával, Lettországgal és Bulgáriával. A német megszálló erők és az SS-táborok szigorú rendszerét a Vörös Hadsereg terrorja váltotta fel. Ez pedig rosszabb volt, mint bármi, amit a németek valaha is elkövettek. Mindenki tudta, mi vár rá, ezért ukránok milliói éppúgy, mint a balti államok polgári lakossága már 1943 óta nyugat felé próbált menekülni a visszavonuló németekkel.
Auschwitz foglyai sem viselkedtek másként. Ők is tudták, mi vár rájuk, ezért akik választhattak, hogy a németekkel mennek vagy maradnak, többnyire a németekkel való távozást választották. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy a németekkel nyugatra ment auschwitzi foglyok számolatlan ezrei túlélték a háborút, és olykor teljesen zavaros meséiket ma is mesélhetik. Egyes állítások szerint 2000-ben legalább egymillió ilyen holokauszt-túlélő élt. Ezt a számot 1945-re vetítve, akkor körülbelül ötmillió túlélőnek kellett lennie. Számoljunk csak utána!
A brit kormány is tudta, hogy mi vár azokra, akiket a Vörös Hadsereg „szabadít fel”. 1944. február 29-én a Brit Hírközlési Minisztérium a következő feljegyzést küldte a felső papságnak és a BBC-nek:
„Uram! A minisztérium arra utasított, hogy a következő körlevelet küldjem Önnek. A jó állampolgárok és kegyes keresztények gyakori kötelessége, hogy szemet hunyjanak szövetségeseik furcsasága fölött. Eljön azonban az idő, amikor az ilyen furcsaságokat, melyeket még mindig eltitkolnak a nyilvánosság előtt, számba kell venni, ha tőlünk várják a segítséget. Ismerjük Oroszország bolsevik diktátorának uralmi módszereit, például magának a miniszterelnöknek az írásaiból és beszédeiből is az utóbbi húsz évben. Tudjuk mit követett el a Vörös Hadsereg 1920-ban Lengyelországban, valamint nemrég Finnországban, Észtországban, Lettoszágban, Galíciában és Besszarábiában. Ezért tekintetbe kell venünk azt, hogyan fog viselkedni a Vörös Hadsereg, amikor lerohanja Közép-Európát. Ha nem teszünk óvintézkedéseket, az ebből származó, nyilvánvalóan elkerülhetetlen rémségek szükségtelenül megterhelik országunk közvéleményét. Nem tudjuk megváltoztatni a bolsevikokat, de arra kell törekednünk, hogy megmentsük őket - és magunkat is - a tetteik következményeitől. Az utóbbi negyedszázad történéseinek a kiderülése miatt a puszta tagadás nem meggyőző. A tagadás egyetlen alternatívája az, hogy a nyilvánosság figyelmét elvonjuk az egész témáról. A gyakorlat bebizonyította, hogy a legjobb elterelés az ellenség ellen alkalmazott atrocitás-propaganda. Sajnos, a nyilvánosság már nem annyira hiszékeny, mint a(z első világháborúban bevetett) ’hullagyár’, ’megcsonkított belga csecsemő’, ’keresztre feszített kanadaiak’ idején. Ezért kérjük az Ön részételét abban, hogy eltereljük a nyilvánosság figyelmét a Vörös Hadsereg gaztetteiről; kérjük, támogassa a németek és japánok elleni különböző vádakat, amelyeket a minisztérium terjesztett és terjeszt. Az Ön meggyőződésének kifejezése segíthet másokat meggyőzni. Engedelmes szolgája: H. Hewet helyettes államtitkár.
Ui.: A minisztérium nem folytathat levelezést e közléssel kapcsolatban, melyet csak felelős személyek előtt szabad feltárni.”
Az elkövetkező években pontosan ez történt: az atrocitás-propaganda elfedte a Vörös Hadsereg és a nyugati szövetségesek által az emberiség ellen elkövetett szörnyűséges bűncselekményeket.
Auschwitz igazi felszabadítása – a torzítások, túlzások, hazugságok és cenzúra-törvények alóli felszabadítása – még várat magára.