Terrortámadás az USA ellen: cui prodest?

New Yorkban és Washingtonban rettenetes emberi tragédia történt. A civil lakosság ellen irányuló terrorizmus mindenképpen elítélendő, ám ez az emberi tragédia nem a véletlen eredménye és csakis politikai kontextusába helyezve magyarázható. Az amerikai nép a testében fizeti meg ma - anélkül, hogy ezt felfogná - az egymást követő kormányai által évtizedek óta folytatott utálatos nemzetközi politika következményeit.
Az Egyesült Államok olyan példátlan megaláztatást szenvedett el, amelynek a következményei ma még nehezen értékelhetők. Világos, hogy az amerikaiak példás erejű és rettenetes méretű visszavágást várnak (és követelnek). A kérdés csak az, hogy a megtorlás ki(k) ellen lehet kellő hatékonyságú? A vizsgálat első elemei az „iszlám irányzatnak” tulajdonítják a merényletekért való felelősséget. Ez az irányzat azonban nem egyéb, mint egy csillagköd, amely nem azonosítható egyetlen emberrel, csoporttal vagy országgal sem. Egyébként éppen ez teszi olyan veszélyessé és kiszámíthatatlanná. Az amerikaiakat hónapok óta szinte hipnotizálja Oszama bin Laden személye, pillanatnyilag azonban formálisan semmi sem bizonyítja az ő bűnösségét. És még ha be is bizonyosodna az érintettsége, akkor is súlyos tévedés lenne azt hinni, hogy esetleges kiiktatása, mintegy varázsütésre, eltüntetné a „terrorista fenyegetést” is. A mai terrorista hálózatok sohasem csak egyetlen embertől függenek, bármilyen gazdag, hatalmas vagy elszánt legyen is.
A New Yorkban és Washingtonban történtek nem feledtethetik az amerikai kormányok iszlám világgal kapcsolatos elképesztő sasszézását. Az igazság az, hogy az USA kizárólag a saját érdekeit véve tekintetbe, felváltva vagy egyszerre támogatta az iszlám/iszlamista hatalmakat vagy küzdött ellenük. Senki se feledje, hogy a tálibokat előbb Washington támogatta és fegyverezte fel (az orosz hadsereg ellen), és magát Bin Ladent a CIA képezte ki! Az Egyesült Államok ugyanígy támogatja Szaúd-Arábiát, az iszlamista extrémizmus tűzfészkét, miközben bombázta, kiéheztette és félig romba döntötte a laikus Irakot. Európában szisztematikusan támogatta a boszniai, koszovói és albániai muzulmánokat, azzal az egyedüli céllal, hogy tartósan berendezkedhessen a Balkánon, ellenőrizhesse a kis-ázsiai olajvezetékeket és két részre vághassa a rivális európai hatalmat (kiélezve a Nyugat-Európa, illetve az orosz/ortodox világ közötti ellentétet). Nehéz azonban egyszerre támogatni bizonyos iszlamista köröket és Izrael privilegizált szövetségesének lenni. Az Egyesült Államok e tekintetben is egy olyan politikáért fizet, amelyért a felelősség teljességében az övé.
A rendkívüli megaláztatáson túl azonban az Egyesült Államok hasznot remélhet a bekövetkezett eseményekből, amelyek súlyára való tekintettel európai szövetségesei nehezen utasíthatnák vissza a tervezett büntető hadműveletekben való részvételüket. Ha azonban a célpontok rosszul lesznek beazonosítva vagy vaktában, akkor nekik is viselniük kell a következményeket. A legnagyobb kockázata annak van, hogy az USA felhasználja az alkalmat vezető szerepének megerősítésére és egyes nyugat-európai kritikák elhallgattatására (például az Echelon globális lehallgató rendszer, a környezetvédelem stb. tekintetében). Végül pedig az is világos, hogy a New York-i merényletek fő haszonélvezője a palesztinokkal szembeni politikája miatt a nemzetközi közösség részéről a legutóbbi időkig heves kritikával illetett izraeli kormány, amely ezentúl könnyedén hivatkozhat az „iszlám terrorizmus” elleni harc szükségességére bármiféle kényszerítő intézkedés (területek gazdasági blokádja, „célzott” gyilkosságok elkövetése, lakóterületek bombázása, házrombolások stb.) elfogadtatásához.
Hosszú távon nagy az esélye annak, hogy a nyugati világ kényszerítve lesz előbb az Egyesült Államokkal, majd az Izraellel való szolidaritásra egy planetáris „kereszteshadjárat” indításához, amely előbb az „iszlám terrorizmusra” támadva lassanként az egész arab-muzulmán világot ellenségének tekintené, az iszlámot minden összetevőjében, és ezen túlmenően a harmadik világ minden olyan országát, amely eléggé „arrogáns” ahhoz, hogy kétségbe vonja a nyugati-amerikai életmód értékét.

(Ford.: G.I.) MD 2001. X. 4.