Izraeli-arab vita: a közöny stratégiájáért

Izraeliek palesztinok ellen? Nem a mi problémánk. A zsidók és a muzulmánok, Izrael és Izmael fiai közötti évszázados torzsalkodások, ez a családi vendetta nem a mi harcunk és eltérít bennünket népünk védelmétől. Annál is inkább, mert Izrael állam végül úgyis el fog tünni.
Először is teljesen valószínűtlen, hogy egy olyan konfliktus, amely csak 50 ezer négyzetkilométert és hétmillió embert érint, megmozgatja a Nyugat ziháló figyelmét. Egész Európa hagyja magát ebbe a csapdába ejteni, pedig a közel-keleti izraeli-arab konfliktusnak már egyáltalán nincs meg az a geopolitikai fontossága, mint a hidegháború idején. Mert egy újabb és nagyon kevéssé valószínű izraeli-arab háború semmiféle világválságot nem vonna maga után, Oroszország, az ex-Szovjetunió meggyöngülése miatt, amely világosan az arab államokat támogatta, és amelynek már egyáltalán nincsenek meg erre az eszközei. A fő geopolitikai ütközési zónák inkább a Balkán, az indiai-pakisztáni határ (Kasmír), amely két atomhatalmat állít egymással szembe, és a Csendes-óceán, ahol a kínai kihívó a XXI. században nagy valószínűség szerint végezni akar Sam bácsival.
Lesújtó azt látni, hogy egyes európai „nemzeti” körök romanticizmusból a palesztinok pártját fogják. Vajon ez utóbbiak támogatják az európai érdekeket?
Akkor, amikor Európa az iszlám tömeges és eltervezett invázójának a zsákmánya, teljes képtelenség egy muzulmán népet pártfogásba venni, bárhol a világon. Ne feledjük, hogy a Hamasz, a legkeményebb palesztin mozgalom vezetői nyíltan kijelentették, hogy a palesztin nép felszabadításán túl az „iszlamisták” (egyébként egyszerűen csak muzulmánokat kellene mondani), tehát a Hamasz célja az iszlám és az arab világ többségbe kerülése Európában. A feltétel nélküli palesztinbarátoknak, akik egyébként „európai nacionalistáknak” mondják magukat, rá kellene döbbenniük erre.
Leplezzünk le egy másik nevetséges érvet is: az arab-muzulmán államokat dédelgetve, a palesztin ügyet támogatva, gazdaságilag és politikailag az arab világot segítve úgymond korlátozhatnánk a gyarmatosító bevándorlást, valamint az iszlám agresszivitását Európában. Nagyon rosszul ismeri az arab-muzulmán mentalitást az, aki azt képzeli, hogy a segélyek, a hízelgések, a különböző természetű (akár Izrael-ellenes) támogatások megszüntethetik fokozódó nyomásukat Európára. Pontosan az ellenkezője az igaz!
Ezek a körök gyakran anticionizmusból vagy érzelmes antiszemitizmusból válnak a palesztin „ügy” segítőivé, hagyva magukat teljesen kihasználni, sőt odáig mennek, hogy szimpátiával viseltetnek az arab-iszlamizmussal szemben. Egyesek palesztin kendőt viselnek, sőt áttérnek a próféta vallására... Márpedig a politikában, ahogyan Machiavelli mondta, az érzelmesség a legelvakultabb és a leginkább öngyilkos magatartás, és ahogy Carl Schmitt tanította, a saját népünkön és a saját ügyünkön kívül nem kell, hogy „barátaink” legyenek.
A leegyszerűsítő Amerika-ellenesség által elragadtatott, meggondolatlan palesztinbarátok másik érve (és én ezt annál is inkább mondhatom, mert igazán nem vagyok Amerika-imádattal gyanúsítható): „Izrael-USA, ugyanaz a harc.” Tehát, mivel Izrael szembe száll az arab-muzulmánokkal, és mivel nem szeretjük sem a cionizmust, sem az Egyesült Államokat, fogjuk hát a palesztinok pártját!
Ez a politikailag gyermeteg okoskodás nem vesz számításba három lényeges, geopolitikai természetű tényezőt: először, ahogyan Alexandre Del Valle kimutatta, az egoista és pragmatikus Egyesült Államok globálisan, az olajkitermeléssel kapcsolatos okokból, egyre inkább a muzulmán kártyát játssza ki; azután az USA legfőbb érdeke Európa gyengítése és ezért segíti elő az iszlám megtelepedését nálunk, valamint Törökország EU-csatlakozását; végül pedig, ahogy a továbbiakban kimutatjuk, az Egyesült Államok Izraelhez fűződő érdeke nagymértékben csökken. Bush megválasztása csak erősíti ezt a benyomást. (Clinton, aki nagyon Izrael-barát volt, megbukott a Camp David-i és Wye Plantation-i békemegállapodásokkal, éspedig az amerikai közvélemény általános érdektelensége közepette. Kijelölt utódát, Al Gore-t, akit nyíltan a zsidó közösség pénzelt, megverte Bush. Ez utóbbi viszont, ahogyan a nagyon Izrael-barát Washington Post megjegyezte, csak kitérő utalásokat tett programjában a héber állam hagyományos támogatására vonatkozóan. A külügyminisztériumnak és a Pentagonnak láthatóan más gondjai vannak. Bush megválasztását drámaként élték meg Izraelben.)
Ezért aztán a héber állam híve lennék, a cionizmus védelmezője, aki meg van győződve az Európa és Izrael közötti strukturális szolidaritásról? Egyáltalán nem!
Persze meg lehet állapítani (és le lehet leplezni) a teljes büntetlenséget, amelyet Izrael élvez a nemzetközi jogot sértő, 1947 óta elkövetett zsarolásai és erőszakoskodásai dacára: deportálások, kíméletlen gyarmatosítás, alkotmányos rasszizmus, apartheid, katonai agressziók stb. a közel-keleti arabok ellen. De számomra sokkal hasznosabb és sürgetőbb az, hogy energiánkat azon elnyomással szembeni harcnak szenteljük, amelynek az európai ortodox szerb nép az áldozata! Az én logikám etnocentrikus: a palesztinok, a tibetiek, a chiapasi indiánok sérelmei persze botrányosak, de nem érintenek bennünket. És mindazok, akik ezeket persze okkal ítélik el, azok miatt a sokkal súlyosabb mészárlások és deportálások miatt is aggódhatnának, amelyeket a muzulmánok követnek el Nigériában, Szudánban, Afganisztánban, Indonéziában...
Van egy másik érv is, amelynek meg kell akadályoznia minden ép eszű európait abban, hogy elkötelezze magát az izraeli-arab konfliktusban és támogatást nyújtson a két tábor valamelyikének, ez pedig az, hogy a játszma lényegében eldőlt: a palesztinok győzni fognak.
Közép távon - amit kevés megfigyelő vesz észre - megjósolható, hogy a héber államnak, ahogy modani szokás, befellegzett. Szerintem, ahogyan valaha a Szovjetuniónak, Izraelnek sincs sok ideje hátra, látszólagos katonai ereje ellenére sem, éspedig a következő okokból: demográfiai elárasztása a palesztin arabok (akár izraeli álampolgárok, akár nem) által elkerülhetetlen, mivel ez utóbbiak szaporodási arányszáma két és félszer magasabb, mint az izraeli zsidóké. Márpedig a történelemben a női hasak ereje mindig meghaladja a fegyverek erejét. Cedant arma uteribus. Másrészt a zsidó migrációs mérleg megfordult a kilencvenes években: az Oroszországból való bevándorlás kezd kiapadni, az izraeliek viszont a polgárháborútól való félelmükben egyre nagyobb számban vándorolnak ki az Egyesült Államokba és Európába... Egyébként a Hamasz merényletpolitikájának nincs más célja, mint az izraeli polgárság megrettentése és tömeges menekülésre késztetése! Harmadrészt a héber állam ereje lényegében az amerikai katonai segélytől függ (18 milliárd dollár évente); a Pentagon viszont kezd húzódozni. Annál is inkább, mert a cionizmusellenesség még a zsidók körében is terjed! A nagy mértékben igénybe vett amerikai zsidó közösség elbizonytalanodik: inkább egy bunkerállamot finanszírozzon vagy a világdiaszpóra kártyáját játssza ki, ahogyan a XIX. században? A lubavicsi vallásúak löknek egyet a keréken azzal a (nem anyagi, hanem metafizikai) érveléssel, hogy a judaizmusnak nem kell egyetlen államban instrumentalizálódnia a többi „nemzetek” mintájára, és hogy az Ígéret Földje nem Palesztinában van meggyökeresedve és elhelyezkedve, hanem egy ideálban lelhető fel. Nem feledkezve meg az amerikai zsidóság körében terjedő ideológiáról sem, miszerint az igazi ígéret földje Amerikában van, ott ahol az erők emelője található, nem pedig a Közel-Kelet homokjában, a beduinok között...
Másik tény, ami elkerüli az újságírók figyelmét: az Izrael-barát amerikai zsidó lobbit számszerűleg meghaladta a főleg szír, libanoni, palesztin és egyiptomi eredetű amerikai-arab lobbi. Másrészt az egyre erősebb hispán-katolikus lobbi sokkal égetőbb problémákra köti le az amerikai politikusok figyelmét, mint a kis héber állam költséges támogatása. „Az egykori megingathatatlan szövetséges semlegessé válik, azután talán ellenségessé, ha a gyerekek felkelésének a letörése és a zsidó telepesek palesztinai földfoglalása az amerikai adófizetők pénzén folytatódik tovább. Ez a nagy veszély, amiről az izraeli vezetők nem akarnak tudni pillanatnyilag”, olvasható a l’Hebdo 2001.március 7-i számában.
Végül pedig az Egyesült Államoknak egyre kevesebb szüksége lesz Izraelre ahhoz, hogy uralja a régiót, és még az is bekövetkezhet, hogy ejteni fogja, mivel ottani három fő szövetségese és bizalmasa Szaud-Arábia, Egyiptom és Törökország.
Általánosságban, az izraeli Ha’aretz napilap hasábjain folyamatosan megjelenő riasztó hangvételű elemzések szerint Izrael Állam és a nyugati zsidó közösség nagyon rosszul kalkulált, amikor azt gondolta, hogy a zsidó nép a jövőben (vagyis a XXI. században) is megőrzi a XIX. és XX. századi politikai-érzelmi státusát. A gravitációs központok változnak. Az ENSZ Biztonság Tanácsában meg lehetett figyelni, hogy „Izrael népének a védelme” egyre kevésbé érinti a kínaiakat, az indiaiakat, az afrikai államokat stb. Az izraeli-arab konfliktus kezd már mindenkit untatni, még számos muzulmán államot is! Miért? Mert ahogy az egyiptomi Mohamed Baktri fejtegette nemrég a londoni Timesban, „mi arabok tudjuk, hogy végül nyerni fogunk, mert egyre többen leszünk. Húsz év múlva Izrael arab állam lesz, többségében muzulmán lakosságú, és Palesztinának fogják hívni”. A Herzl nevű askenázi értelmiséginek a Salamon királyságát feltámasztó cionista kalkulációja valószínűleg csak 1948-tól 2020-ig fog tartani. Majdnem ugyanannyi ideig, mint a kommunista utópia Oroszországban...
Ariel Saron jelenlegi „nemzeti egység” kormánya, amely a tüzet a vízzel párosítja, amely a szélsőséges Rehavam Zeevihez - valamennyi palesztin „Nagy Izraelből” való kiűzésének hívéhez - és Avigdor Liebermanhoz - aki Teherán és az Asszuáni-gát bombázását szorgalmazza - a mérsékelt Simon Pereszt társítja, azt bizonyítja, hogy Izrael kétségbeejtő helyzetben van. A „békefolyamat” összeomlása és Arafat leértékelődése után Izrael képtelen kordában tartani a muzulmán pártok növekvő erejét szentélyén belül. Bunkerállamán rések keletkeztek.
Véleményem szerint az arabok győzelme elkerülhetetlen a Közel-Keleten.
Ezért kell más problémáknak szentelni magunkat: a mieinknek; nem pedig azzal vesztegetni az időnket, hogy zsidókat védelmezünk muzulmánok ellenében vagy fordítva, egy másodlagos jelentőségű konfliktusban, amely Izrael számára eleve elveszett. A „kis nép” semmit sem fog tudni tenni az újkonfuciánus és posztkommunista Kína, a pogány India, az egyre közömbösebb Amerika és az iszlám mennydörgő ébredésének hatalmas tömegeivel szemben. Gondjai és lelkiállapotai többé már nem fogják érdekelni a holnap emberiségét. Az antiszemiták csakúgy, mint a filoszemiták, tejtestvérekként, felülértékelik Izraelt, legyőzhetetlennek és öröknek, mindenhatónak és mindenhol jelen lévőnek vélik. Ahogyan immáron tizenöt éve mondta nekem Slomo Soham, „sabra” izraeli, agnosztikus, nagy író és a ramt-aviv-i egyetem filozófia-tanára: „Nekünk, tudatos zsidóknak, hozzá kell majd szoknuk ahhoz a gondolathoz, hogy többé már nem a ’Föld sója’ leszünk, hanem egy egyszerű kis nép.”
Befejezésképpen, tökéletesen közömbösnek kell maradnunk a zsidó-arab vitával szemben és inkább azok iránt az inváziók iránt kell érdeklődnünk, amelyeket mi szenvedünk el manapság. Nem aggódhatunk másokért, csak miután már önmagunkért is aggódtunk.

(Ford.: G.I.) MD 2001. IX. 20.