Bognár József: A wimbledoni hírnök. Határ Győző méltatása

1945 vízválasztó az európai gondolkodásban. Akkor adminisztratív eszközökkel két utópista ideológiát (kommunizmus, liberalizmus) és azok leágazásait (marxizmus, freudizmus, egzisztencializmus, neopozitivizmus, majd strukturalizmus, posztmodern) helyezték uralmi pozícióba. Az utópiák és az utópisták szinte totális hatalomhoz jutottak. Partvonalra kerültek viszont a realisták, a felelősen gondolkodók. A korlátlan haladás, a korlátlan fejlődés, az érzelgős humanizmus, a „minden nappal egy kicsit jobb lesz” idiotizmusa és csordaszelleme árasztott el mindent. Még annak is jutott – mert ráerőszakolták – e megváltó kreténségekből, aki nem tartott rá igényt. Bognár József Az 1945 után felnőtt nemzedékek tagjai kevés kivétellel csak e lényegileg azonos optimizmusok között választhattak, választottak. A nagy illúzióban pedig nem tűnik fel, hogy egy kitörni készülő vulkán tetején ülnek, melynek tüzét ráadásul még lelkesen élesztgetik is. Aki pedig egyfajta korszerűtlen krízisgondolkodó, mint mondjuk Nietzsche, Spengler, Ortega y Gasset vagy Evola követője, és a veszélyekre figyelmeztet, az jobb esetben is csak lenéző mosolyban reménykedhet. (Némi változás azért tapasztalható az utóbbi években. Mivel a „független és haladó európai szellemek” ez irányú eligazítást kaptak amerikai főnökeiktől, így most már ők is mernek – Fukuyama és Huntington urak mögé bújva – „errefelé” kacsintgatni.) Feltűnő, hogy a kultúra krízise iránti affinitás mennyire generációkhoz kötött. Az 1880-as években születettek voltak a legérzékenyebbek e problémára. Még a századforduló táján születettek számára is evidens. Ez a fő problémájuk. Az 1910-es években születettek szintén továbbviszik ezt az érzékenységet. Majd az őket követő nemzedékek – hála mindenekelőtt 1945-nek – már csak ritka egyedeiben. A magyar krízisgondolkodók (Bencsik Béla, Hamvas Béla, Németh László, Prohászka Lajos stb.) a második nemzedék képviselőiként csatlakoztak az európai trendhez. A harmadik generáció esetében mindenekelőtt Határ Győző és Weöres Sándor említendő. Weöres alapvetően költői formában fejezte ki magát. Határ viszont igen jelentős szépirodalmi munkássága mellett bölcseleti munkákat is ír. Joggal tekinti önmagát elsősorban filozófusnak, kultúrkritikusnak. Szerteágazó bölcseleti írásainak lényegi részei az Európa és a fehér ember jelenével és jövőjével kapcsolatos fejtegetései. E gondolatai három témakört ölelnek fel: 1. Az európai identitás válsága. 2. A zsidó-kereszténység jelene és jövője. 3. A judeo-iszlám és az európai jövő. Könyvei, melyek leginkább e kérdésekkel foglalkoznak: Intra muros, Szentföld a föld, A fény megistenülése és a Köpönyegsors c. regény nyilván nem véletlenül szokatlanul hosszú utószava. Az írások az aforisztikus tömörségű jegyzetektől a nagyobb tanulmányokig, esszékig terjednek. 1. Válságban van az európai ember, mert már nem bízik önmagában, értékeiben. Válságban van, mert például lelkifurdalást érez korábbi „gaztettei”, mint mondjuk a gyarmatosítás miatt. Feladja önmagát, megnyílik minden irányba. Befogad és elfogad. Szereti a másságot, a devianciát. Gyűlöli saját mivoltát, szégyelli tegnapját. Lelkesedik minden egzotikus kacatért, mint a busmanok az üres konzervdobozokért. Bűnösnek érzi magát, mert a színesek nagy része nyomorultul él. Elhiszi, hogy ezért ő a felelős. Ô, a volt vagy nem volt gyarmattartó, aki utakat, kórházakat épített, csatornázott, iskoláztatott, járványtalanított. Törzsfőnökeikkel, emírjeikkel ellentétben kezdte őket emberszámba venni. (Nem önzetlenül tette? Akkor ugyanis még nem volt annyira balek, mint napjainkban.) Manapság is végeláthatatlan segélyprogramokat szervez. Mentegeti korrupciójukat, élhetetlenségüket. Áhítattal lesi folklórjukat. Elhiszi, hogy a majomkenyérfa árnyékában kelepelő varázsló egyenértékű Goethével, a tamtam dobot verő meg Mozarttal. Lelke pedig közéjük vágyik. Vissza az ősi „romlatlanságba”, nem a saját gyökerekhez. És továbbra is borzasztóan szégyelli magát elfajzottsága miatt. Az Európába bevándorló színeseknek olyan jogokat ad, amelyekkel azok csak visszaélni tudnak. Szekularizált keresztény (értsd: liberális, szocialista, humanista) lelkével még mindig hisz a csodában, a kölcsönös megértésben. Nem hajlandó látni a minden igyekezte ellenére, a saját országában, a saját pénzén finanszírozott, ellene készülő gyűlöletet. Noha megalázására, kiirtására nyilvános programok vannak. Álmodozó pacifista a fegyverkezők között. Fehér károlyimihályok a prédára leső színes hordák által körbefogva. Európának és a fehér embernek már esélye is alig van öngyilkos, önfeladó ideológiája és állandóan csökkenő, elöregedő népessége miatt. 2. Határ is vallja Nietzsche nyomán, hogy a fehér ember legnagyobb szerencsétlensége a zsidó-kereszténység. A fogalom már mutatja, hogy idegen világ üzenetét hordozza. A kereszténység rontotta el a fehér ember gondolkodását, erkölcsét, életösztönét. A kereszténység gusztustalan és ízléstelen, mondja Határ is egyetértőleg a XX. század legnagyobb hatású európai államférfiával. Elemzéseiben pedig visszatér egészen a kereszténység kezdeteihez, a virágzó római-hellén világhoz, melyben egy kis rákos sejtburjánzás formájában elősegítve a birodalom elkorcsosulását, primitivizálódását, került hatalomra a balgaság, még ismertebb önmeghatározásként: a lelki szegénység. Határ ismeretei e téren is kiemelkedőek. A mai művelt humán értelmiségi által is alig ismert ó- és kora középkori mártírokat, szenteket, „bölcseket” vesz sorra elő. A kérlelhetetlenekről, a rajongókról ír. A lassan szerzetesrendekké átalakuló utcai gyilkos- és rablóhordákról, az inkvizícióról, vagyis az első totalitárius ideológia kivitelezőiről, valamint a búvópatakként csordogáló, néha a legsötétebb századokban is felbukkanó értelemről, a pogányságról. És beszél, beszél a szándékos pusztításról, mely mintegy ezer évvel vetette vissza Európát. Nem emlékszem rá, hogy Határ Győzőhöz hasonló tekintélyű szellem mikor mondta ki vagy írta le (ha merte): Vajk-István révén, aki az akkori félmilliós magyarságból mintegy 150 ezret legyilkoltatott idegen segítséggel, keresztény államiságunk – ma divatos szóval – holokausztból született. Pedig ezt sokan tudják vagy sejtik. Csak „jó társaságban” erről nem illik beszélni. Miként arról se, hogy a kereszténységnek eddig több áldozata volt, mint a kommunizmusnak. „Államalapító” szentünk kapcsán mindössze a „nagy műről” szabad lelkendezni. Noha a nagy tett rögtön összeomlott a tettes halála után, és csak évtizedek múltával sikerült kicsit elviselhetőbb formában talpra állítani. Határ úgy látja, hogy a fehér európai ember nem posztkeresztény korszakban él. A legtöbben nem új vallást követnek, hanem a „sevallásúak”, a közönyösök, a szekularizáltak, az ateisták táborát növelik. A kereszténység még itt van közöttünk és még marad is, de már inkább csak mint díszlet vagy nosztalgia (már akinek). Hivatalos adatok szerint a mai honi magyarság mintegy 30 százaléka sevallású. Valójában több mint 80 százaléka számára nem iránymutató semmilyen vallás. Viszont a harmadik világban virágzik a kereszténység. Ott van az új élettere. Vagyis színesedik. Lassan pedig a többséget már a meszticek, a sárgák, a négerek alkotják. Tehát megy vissza, ahonnan jött. Bár nyomát tartósan köztünk hagyta gondolkodásunkban, ösztöneinkben. 3. És noha az európaiaknak a kereszténységtől megváló része leginkább a sevallásúak világát gazdagítják, de már köztünk settenkedik a kereszténységet is felülmúló monoteista totalitarizmus, a judeo-iszlám. Betölteni vágyva a nem létező lelki vákuumot. Pozíciója pedig nem rossz. Ma már Eu-rópában 30 milliónál többen fordulnak napjában ötször Mekka felé. (II. Szulejmán szul-tán is elégedett lenne, ha látná, mennyi müezzin énekel nap mint nap Bécsben.) Ma már nincs olyan nyugat-európai város, ahol ne lenne mecset és medreszé. Hála a mindent elárasztó liberalizmusnak, állami segítséggel terjeszthetik az üdvtant. A legextrémebb jogokat követelik (és kapják) maguknak, miközben ők a legkevesebb engedményre se hajlandók. Szülőhazáikban irtják, megalázzák a más vallásúakat, a tőlük elhajlókat, különösen a vallástalanokat. De Európában is a saját törvényük (sarija) alapján akarnak élni. A perspektíva pedig az, hogy 50 év múlva London lakosságának fele mohamedán lesz. Köszönhetően a korlátlan bevándorlási lehetőségnek, nagy szaporulatuknak és némely fehérek betérésének. Ugyanis éppen a legprimitívebb rétegeknél, illetve bizonyos csandalatípusú értelmiségieknél divat az iszlám, a tűzzel való játszadozás. Miközben mindezekkel szemben áll a tehetetlenkedő, közömbös, dekadens, feminin és pacifista fehér európai. Nem érzékelve a veszélyt, csak szövögeti tovább eszelős álmait a parttalan humanizmusról, emberi jogokról és egyéb rousseauista ballasztokról. Azt hiszi, hogy más világok képviselői is komolyan veszik e lózungokat. Nem akarja látni, hogy csak kihasználják azokat. Élnek velük, hogy majd visszaélhessenek. Határ a judeo-iszlám kapcsán is a „legegzotikusabb” gyökerekig hatol. Kedvtelve boncolgatja az iszlám misztikát, a szufizmust, amely annyi „európai szellemet” ragadott már magával az elmúlt évtizedekben. Mi magyarok szeretjük a váteszeket. Figyelünk rájuk, különösen haláluk után. Főleg azokat kedveljük, akik még hiúságunkat is legyezgetik. Határ nem ez a kategória. Ô csak a mi közeljövőnkben élő gondolkodó. Wimbledonból figyel minket is. Nézeteit ma még inkább megmosolyogják, elutasítják. Nem szeretik az olyan hírnököt, aki már a „szép jövőt” is a maga csúnya valóságában mutatja be. Mert ő már abban él, és elég csak kilépni lakhelyéről, hogy találkozzék 20-30 év múlvai valóságunkkal. Amitől viszont akkor majd az arcunkra fog fagyni a mosoly…

MD 2002. VII. 11.