Bíber József Tibor: Nácik és nem nácik

Azt ugyan még nem tudom, hogy hogyan készül a kakaós csiga, gyenge vagyok atomfizikából is, azt viszont már vágom, hogy az emberiség nem rasszokra, hanem két nagy csoportra: nácikra és nem nácikra tagolódik.
Punktum.

Nincs tovább a sztori, az egyedfejlődés meg is állt ezen a szinten már évszázadok óta, a nácik elődei az előnácik, akik a mélymagyarokból, mélynémetekből, mélylengyelekből és mélyolaszokból keveredtek eggyé, és már több száz évvel ezelőtt is üldözték az ember fiát, azt állítva, hogy nem véletlenül estek egybe nyomaink a tőlük elcsámborgott disznóikéval.
A szemetek.
Tanultam ám én történelmet, és tudom, hogy az a sok mélyakármi (lengyel, magyar, egyre megy, nevezzük őket parasztnak) előnáci volt!
Mert hát mi a fészkes fenék lettek volna, ha nem azok, mivel minden vasárnap délelőtt egyenruhában masíroztak valami nagy épület felé, amelynek a tetején olyan nagy keresztforma volt valami színesfémből (a franc essen bele, hogy olyan magasra biggyesztették!), és már akkor is megfélemlítésből meneteltek azok a gazok, az tutifix és hótziher!
Aztán eltelt egy-két-hatszáz év, és mi lett mára?
Nem változott semmi, kísért a múlt, itt a velünk élő történelem, az előnácikból utónácik lettek (ők a neonácik), és manapság már határa sincs a rasszizmusnak, ami tudják, az a jelenség, amikor a szemét, vén trottyok segítségért kiabálnak, ahelyett, hogy önként adnák ide az ékszert és a dugipénzt (a tyúkokat nem, mert azok már kirepültek a portájuktól a miénkre maguktól is).
Hát igen!
Mocskos egy világot élünk.
Egyre nehezebb a megélhetés, öregszik a társadalom, kevesebbet termel a paraszt.
A gyerek osztálytársai ragaszkodnak a mobiltelefonjukhoz vagy a zsebpénzükhöz – hiába, ez a kapitalizmus, jól mondta az a valaki úgy pár száz tyúköltőnyi idővel ezelőtt, hogy az enyim, a tied mennyi lármát szüle.
A teremburáját!
Lárma az tényleg van!
Beépített csengő az öreg faternál, acsargó kutyák, körzeti megbízottak, rendőröknek álcázott rasszisták, akiktől még egy kézigránátot vagy Molotov-koktélt sem lehet eldobni nyugodtan, a szamurájkard rendeltetésszerű használatáról nem is beszélve.
És itt álljunk meg egy szóra.
Egy utolsóra.
Valami okosat, valami slágerszerűt szeretnék mondani, ráadásul olyat, ami véletlenül sem sért meg senkit, hiszen ember és ember között nincsen különbség.
A paraszt is ember, még ha nem is bűn becsapni, kirabolni (így tartja a fáma, hogy aztán igaz-e?).
Tehát ünnepélyesen leszögezem: a fenti gondolataimat úgy általában az emberekről írtam.
Zöldekről, fehérekről, feketékről, kékekről, sárgákról, lilákról és a szivárvány minden színében játszókról.
Nem céloztam semmiféle népcsoportra, nem is célozhattam, hiszen nincsenek is olyanok.
Csak nácik vannak és nem nácik.
Én speciel az utóbbi.
Az írást azonban most befejezem (bocsánat érte), mert per pillanat kék egyenruhás alakok rohannak felém.
Csak nácik lehetnek!
A vasvillámat hozzák – a társukban felejtettem.