Bognár József: Száraz győzelem. Fekete Gyula igazsága

A most 86. évében járó Fekete Gyula jó negyven éve nem tartozik a népszerű emberek közé. És amíg fellépése kezdetén (az 1960-as években) legalább lehetett az egyik ügyeletes mumus ( nacionalista, provinciális, fajmagyar, zavaros, agresszív, szélsőséges), mára –függetlenül attól, hogy sajnos őt igazolta az idő- mély hallgatás veszi körül. Noha ma már egykori gyalázói illetve azok „szellemi” örökösei is látják, hogy civilizációnk és nemzetünk legnagyobb problémája, minden mást megelőző halálos kórja a népességfogyás.

Fekete Gyula jó negyven éven át írt vagy szóban mondott figyelmeztetései, elemzései most egy utolsó, végső formát öltött írásban jelent meg (Hitel júliusi szám, EURÓPA S.O.S.! címmel). És bár tudja, hogy szinte reménytelen a helyzet, de még egy minden eddiginél nyíltabb és őszintébb összegzést írt mintegy végső riasztásul…
A XXI. század meghatározó szerephez juttatta a népesedés kérdését, az egyre növekedő fogyást, az elöregedést, melyre se a politika, se a tudomány, se a közvélemény nem készült fel. Amiben elsősorban a napi érdekeknek megfelelni vágyó politika a ludas. A népesedés kérdése viszont hosszú távú gondolkodást, áldozatot kíván az egyéntől fajtája fennmaradása érdekében. Aminek propagálása mostanság nem hálás dolog. A politikusok pedig csak a népszerű dolgokat szeretik. Ma hétszázezerrel élünk kevesebben, mint negyven évvel ezelőtt. 2050-re hat millióan leszünk, az olaszok 57 millióról 45-re fogynak, az oroszok 140-ről 90-re, a németek 80-ról 50 millióra és így tovább, miközben a világ népessége 9 milliárdra nő, de azon belül Európa népessége csökken.Lassan és elkerülhetetlenül eltűnik a történelemből. E pusztító kórt mindegyik európai társadalom kitermelte, függetlenül kommunista, liberális stb. múltjától, jelenétől. Az önpusztításban társ tettes a politika, a gazdaság, a művészet, a tudomány. Mivel egyformán csak a máról szólnak, a hedonista életet propagálják, szolgálják ki. Szívós közös munka eredménye tehát a mai helyzet. A napjainkban éppen uralkodó un. „nagy (de)generáció” és neveltjeik kulturális, szexuális és egyéb forradalmainak negatív hatása pedig ezen belül is mindennél pusztítóbb.
A javak újratermelése és elosztása mindig biztos alapja volt a társadalmi igazságtalanságoknak a történelemben. Élősködők is minden korban voltak, de messze nem ilyen nagy számban, mint manapság. Akkor a deviancia volt ma normalitás. Korábban az élet „újratermeléséről” leginkább az ösztönök gondoskodnak. Manapság viszont vénülő, gyermektelen társadalmunk a jövőt zsákmányolja ki. Már csak saját életét látja. Nem képes egy közösség érdekei szerint gondolkodni. Irigyli az estleges utódoktól a nekik járó javakat. Jó példa volt erre, mikor 2002-ben a nyugdíjasok java tizenkilencezer forintért mondott nemet a jövőre. Nekik az volt biztos, a jövő már nem érdekelte őket. Csak legyen még tizenkilencezer forint egy plázás vásárláshoz. A közgazdaságtudomány klasszikusai ( Malthus, Ricardo, Smith) már jó kétszáz éve kifejtették, hogy a munkabérnek fedeznie kell a munkaerő napi és távlati újratermelésének a költségeit a kor színvonalán. Tehát nem csak a munkást illeti meg a munkabér, de családját is. Ez a nézet azóta is érvényes. De az elmúlt kétszáz évben elsikkadt a munkabérnek a családra eső része. A kommunista rendszer egyszerűen elvette, mondván, hogy a társadalom majd gondoskodik a gyerekekről, a nyugati világban majd újabban nálunk is egyre elfogadottabbá lett az a felfogás, hogy a munkabér kizárólag azé, aki megdolgozott érte. Ehhez asszisztál az állam , a média stb. A gyerek pedig, hobbi, magánügy, és teher a társadalom nyakán. Amihez mindenkinek joga van, de a nem vállaláshoz is. Így a mégis gyerekvállalók pedig elégedjenek meg a különféle „segélyekkel, pótlékokkal, juttatásokkal”. Vagyis „ha jut rá”. Mert „aki vállalta, az tartsa is el”.
Európa lakossága elvénülőben van. Mindenhol emelik vagy emelni fogják a nyugdíjkorhatárokat. Nálunk ez annyira tragikus, hogy ha pár évvel felemelik a férfiak nyugdíjkorhatárát, akkor az átlag magyar férfi akkor fog meghalni, mikor éppen nyugdíjba menne. És még mindig csak 68 éves lenne. A téma mindenhol tabu. Magyarországon a politikusok megoldásként még a bevándoroltatásról ábrándoznak, nyugaton már arról se. Hiszen azzal csak a beilleszkedni képtelen eltartottak száma növekedett ott eddig is. Franciaországban és Amerikában kb. tíz év múlva fog becsödölni a nyugdíjrendszer. Mikor már a francia lakosság közel negyven százaléka lesz majd nyugdíjaskorú. De Európában mindenhol hasonló a helyzet, és a mi esélyeink se jobbak. 2050-ben Európában a lakosság közel hatvan százaléka lesz (lenne) nyugdíjra jogosult. Csak az a kérdés honnan lesz nyugdíj. Vagyis a mai husz-harminc évesek nyugodtan készüljenek arra, hogy öregkorukban majd abból élnek, amit addig összegyűjtöttek, vagy dolgoznak, amig tudnak. Egy öregedő társadalomban csökken az életkedv, a vállalkozási hajlam. Egyre kevesebb tehetség születik. Ködbe vesznek a távlatok. Csak a mának élés uralkodik. Nincs már meg az az erő, mely a jó irányba indíthatná el e népeket. Európában az élet és a halál kultúrája csap össze és már az életellenes erőkké a főszerep. Az igazi határ már nem a jobb- vagy baloldal, a nemzeti vagy a kozmopolita között van, hanem az élet vagy pusztulás között. A lenni vagy nem lenni kérdése merül fel a maga teljes brutalitásában. Védekezés helyett pedig az emberi jogokra hivatkozva újabb és újabb életellenes törvények születnek. A szinte szabad abortusz, a tizennyolc éves lányok önkéntes sterilizációja, várhatóan az egyneműek házassága és örökbefogadási joga. A gyereket már nem neveli, nem nevelheti a szülő. A média vette át ezt a szerepet.
A gyermektelen társadalom haszonélvezői nem veszik észre, hogy a gyermektelenség az ő jövőjüket teszi kétségessé. Hiába fizetik a nyugdíjjárulékot, nem lesz, aki annak élvezetét majd biztosítsa. Ezek a jövőn élősködők sok esetben nem is értik, miről van szó. Emberi jogaikra hivatkoznak. Sokszor jóhiszeműek, hiszen őket igazolja a fennálló hatalom, a jogrend, a trendi. Alkotmányosan és politikailag korrekt módon szélsőségesen közösség, és családtagadók. Azon szocializálódtak, hogy minden az egyén a közösség semmi. Csak illúzió, csak rasszizmus, csak hátráltató. Nem egy közösségben, nem „népben nemzetben”, hanem „alanyban és állítmányban kell gondolkodni”, ha ájróperek akarunk lenni – mondják a hangadóik. A liberalizmus feloldozta az egyént az erkölcsi felelősség alól, és csak a társadalmi körülmények áldozatának tudja tekinteni. A deviánsok csak tiszteletreméltó mások, büntetni nem szabad a bűnözőt csak orvosi rehabilitáció alá vetni. Halálbüntetés nincs, de a gyilkolás bocsánatos bűn. Ez a trendi ember nem tudja, hogy az emberi élet alapja az élet fenntartásának, gazdagításának, átörökítésének szükségszerűsége. Ez az elsődleges alaptörvény, mely semminek, így az un. emberi jogoknak se rendelhető alá. Sőt éppen fordítva! Ennek kellene minden más törvényt alávetni!
Az ENSZ nevű rajtunk élősködő sóhivatal, jövőnk egyik „szellemi” megrablója már évekkel ezelőtt készített egy jelentést arról, hogy Európában 160 millió bevándorlóra lenne szükség ahhoz, hogy a rossz helyzet javuljon. Persze jellemző e jól fizetett szakemberekre, hogy csak absztraktul látják a világot. A számok mögött nem látják az embert. A másság tisztelők nem értik, hogy egy született és tanult németet nem lehet kicserélni egy pakisztáni tevehajcsárra. Ahhoz, hogy az utóbbi az előbbi munkáját ellássa, évszázadokra lenne szüksége aktív tanulás és beilleszkedési vágy esetén is. A harmadik világbeliekkel nem a bőrszínűk a probléma, hanem a más kultúra. Az integrálhatatlan kultúra. Mikor pedig nagy tömegben jönnek már integrálódni se akarnak, csak jól élni a bennszülötteken élősködve segélyekből. Gondoljunk csak a nálunk akut cigánykérdésre. Hatszáz éve élnek itt. Túlnyomó részük mégse tud vagy akar beilleszkedni. Mert kultúrája nem engedi, nem kompatibilis. Nyugat-Európa az elmúlt évtizedekben nyolcvan millió harmadik világbeli bevándorlót fogadott be. Az eredmény pedig annyi, hogy van egy izmosan szaporodó, fiatal, egyre öntudatosabb elégedetlenkedő tömege. Amerikától Franciaországig mára kiderült, hogy nincs békés multikultúrális együttélés. A liberalizmus kártékonysága tehát egyre nyilvánvalóbb. Ez az ideológia vezette elsősorban a pusztulás lejtőjére Európát. Ez gyalázta le a ragaszkodást az identitáshoz, a nemzeti értékeket, az élet átörökítését, a családot. Viszont elsődleges képviselője minden élősködőnek. A mai trend folytatódása esetén a végső pusztulás lesz földrészünk népeinek sorsa. A már betelepült nyolcvan millió idegenről majd egyszer valakik úgy beszélnek majd, mint Európa első új hódítóiról, gyarmatosítóiról. Európa népei az elmúlt ezer évben számtalan háborút, népirtást éltek túl, de a liberalizmus néhány évtizedébe békeidőben is belepusztulnak. Az észak-amerikai indiánok kiírtását ugyanazok főleg a „tüzes vízzel” érték el. Nekünk a liberális életszemlélet a tüzes víz. Háborús időkben az életösztön felerősödik, békében lanyhul, főleg ha még lanyhítják is. De beszélni kellene a nemzetek egyre romló génállományáról is. Régen 6-8 születő gyerekből a háro legéletképesebb vitte tovább az életet. Ma az egykék sokszor csak 5-6 abortusz után születnek és a végsőkig óvja természetesen a kis életüket a tudomány…
Van- e még kiút ebből a helyzetből? Nyilvánvalóan először az agyakban kellene rendet teremteni. Ki kellene pucolni a közéletből, a médiából a káros tanok hirdetőit. A legcsekélyebb kompromisszum se köthető velük. Totális pusztulásunk egyik oka éppen a jó szándékú tisztességes hülyék kompromisszumkészsége a halál ügynökeivel. A szociálpolitika jelentős változtatása is valószínűleg csak pillanatnyi javulást okozna, miként korábban volt az hasonló esetekben. A gyermeknevelés ugyanis alapvetően nem anyagi kérdés. Az tényleg identitás, családban, közösségben, nemzetben gondolkodás kérdése. Az újabb és újabb pótlékok, adókedvezmények ugyan meg –meglódítják a szülési kedvet. De aztán egy idő után „jönnek a szürke hétköznapok” és minden megy vissza a régi kerékvágásba. Ezért az anyagi kérdés előtérbe helyezésében talán nincs igaza Fekete Gyulának. A gyermektelenség divatja ugyanis a természetes rendtől, az életösztönöktől való eltávolodásunk, elkorcsosulásunk miatt van. Manapság nevelni kellene erre újra az embereket, mint az emberi civilizációban felnőtt ragadozókat, ha vissza akarjuk küldeni azokat igazi életterükbe. A baj ott van, hogy egy csomó nő nem tudja, hogy ő gyermekszülésnél fontosabb és nagyszerűbb dolgot sohasem tud tenni, még ha heti rendszerességgel utalnák is ki neki a Nobel-díjat, akkor se. Egy nő pedig nem is élhet gyerek nélkül teljes életet. Annak hiánya még a teljesen elhülyült feministák, szinglik idegrendszerét is tönkreteszi. Ha mégis vannak olyanok akiknek nem, azokat már nyugodtan ne is tekintsük nőnek, hanem csak valamiféle neutrális végterméknek. A férfiak esete némileg más, hiszen ők képesek teljes életet élni munkájuk révén gyerek nélkül. Persze egy gyerek egészséges fejlődéséhez elengedhetetlenül szükséges az apa is. De különben is, mint annyi dologban, a gyermekszülés kérdésében szintén a nők hozzáállása a lényegesebb, a döntő.
Fekete Gyulának az az elégtétel jutott mára, hogy neki volt , van igaza a hatalmat még birtoklókkal szemben. Igazságáért neki nem jár érte se nagykereszt, se akadémikusi tagság. De nyilván nincs is győzelmi mámora, hiszen a magyarság biztos pusztulását látta meg előre. Amihez valójában csak helyes életösztönre és józan paraszti észre volt szüksége nem díszdoktorátusokra. De a legtöbb emberből éppen az alapvető dolgok hiányoznak a helyes élethez, létszemlélethez. A liberalizmus „végső győzelme száraz lesz”- mondta jó száz éve Gottfried Keller. Valóban az még nem szimbolikus, hanem hétköznapi, tehát a pusztulás, az elmúlás értelmében is mindnyájunk számára. Mostani klímaváltozásunknak, negyvenkét fokos tikkasztó nyarunknak is fő okozója szintén a liberalizmus, a „szabad piacgazdaság” – ebben az esetben éppen a mindig a „haladást szolgáló” ipari -és a „környezetvédő”politikája által.

MD 2007. VII. 26.