Bognár József: A beglerbég neve

A jövőkutatás mindenkori megállapításai, még ha „tudományos” formában (l: futurológia) történnek is, rendre megbuknak a valóságon, a véletlenen, a sohasem kiszámítható dolgokon. Ami érthető, hiszen a ma embere csak a jelen és a múlt tényeiből, tendenciáiból, analógiáiból tud következtetést levonni az estleges jövőre vonatkozóan. És éppen a „minőségi új”, az „eddig sosemvolt”, a „meglepő” képes a kiszámított jövőt téveszmévé degradálni.

A jövőkutatásnak van egy hagyományosabb formája a jóslás, amely esetben, ha az illető tényleg nem rendelkezik egészen különös képességekkel, akkor nagyjából a futurológia eredményességének szintjén tevékenykedik. Kivéve Kasszandrát, akinek jóslata beteljesedett, de neki meg éppen az érintettek nem hittek, mint általában a rossz hír hozójának. Mindezek ellenére a jelenből és a múltból lehet és érdemes bizonyos következtetéseket levonni, miközben természetesen figyelembe kell venni a különben szinte mindig megjelenő addig „sosem voltat”, a „minőségi újat”, ami fékezheti is a talán kilátástalannak tartott helyzetből fakadó indulatainkat és segítheti tisztánlátásunkat.
Az utóbbi pár hónapban jelentős változás figyelhető meg a politikusok és a média kiemelt témáiban. Napi szintre kerültek olyan témák, mint a közelgő ökológiai katasztrófa, a társadalom elöregedése, a nyugdíjrendszer várható összeomlása, idegenek betelepítése, civilizációk háborúja stb. Mind olyan téma, amit még alig egy éve is tagadott a „politikailag korrekt” hatalom és médiája. Ma pedig már „közbeszéd”. Érthető, hiszen szoktatni kell a társadalmat az egyre gyorsabban és biztosabban egymásután következő megrendítő változásokhoz. Amiknek legfeljebb az időpontja vitatható, de nem bekövetkezésük. Ez esetekben világ, de többségében legalábbis európai krízisekről beszélhetünk. Anélkül, hogy tisztában lennénk azzal a fogalommal, hogy mi „Európa” mindenekelőtt kulturális, civilizációs értelemben.
Amennyiben vissza tudunk menni civilizációnk történetében, ott először a görög mitológiában találkozunk „Európával” és messze nem a mai politikai, gazdasági vagy kulturális értelemben. A földrajzi értelemben vett Európa nagy részének és a sokáig elválaszthatatlanul hozzá kapcsolódó mediterrán vidéknek első és azóta is példaszerű megszervezője Róma volt. Róma bűvöletében éltek a később jöttek is. Odajutni, azt megszerezni, azt megújítani, ahhoz hasonulni, az az évezredes vágy civilizációnkban. A konformista történetírás ma is lelkesen használ olyan XIX. századi kitalálásokat, mint „német-római” császárság, „frank” császárság, „bizánci” császárság. Pedig a valóságban Julius Caesartól, pontosabban titulussá lett nevétől 1806-ig a (német) római császárság Napóleon általi megszüntetéséig egy kontinuitásról van szó. Az általunk joggal utált Habsburgok is öntudatos római császárok voltak.Vagyis Európa története alapvetően a Római Birodalom, a rómaiság története, ami természetesen az idők változásával állandóan színesedett, módosulásokon ment át.(Hogy egész jogrendszerünk is római eredetű, az szintén közhely, csak szeretünk megfeledkezni róla.) Ilyen módosulás volt a kereszténység megjelenése és a birodalomban történt hatalomra kerülése. A középkor folyamán a római elnevezést gyakran helyettesítette a kereszténység fogalma, de éppen, mert olyan országokra is vonatkozhatott (pl: Etiópia, Örményország), melyek kívül estek a „rómaiságon”, ezért inkább azok használták, akik már nem voltak tisztában e terület igazi szervezőalapjával. Tanulságos például az „olasz” Dante esete, aki a guelf-ghibellin, vagyis a pápaság vagy császárság primátusa c.vitában a (német) római császár mellé állt a pápával szemben. Vagyis rómaisága volt számára a fontosabb. De ugyanígy az egyik leghatalmasabb római család, a Colonna is nyugodt szívvel harcolhatott igazi ghibellin módjára rendszeresen a pápák ellen, hiszen nem egy „német” császár uralmi terveit képviselte, hanem a rómaiság eszméjét. Az Európa szó, mint földrajzi, politikai, kulturális fogalom a reneszánsz idején jelenik meg, de mai értelemben vett érvénye majd inkább csak a francia forradalom után lesz. De legjobban XX-XXI. századunk él vissza vele. Nem véletlen, hogy a tartalom védelmében legéletképesebb definíciói is az európaiságnak a XX. században keletkeztek. Paul Valéry a két világháború között ezt úgy fogalmazta meg, hogy európai az a nép, mely az egykori Római Birodalom területén él és civilizációs folyamatában keresztülment a romanikán, a gótikán, a reneszánszon, a reformáción a barokkon, a felvilágosodáson stb. Milan Kundera hasonló tárgyú szép esszéjében (Európa elrablása 1982) nemes egyszerűséggel úgy fogalmaz, hogy Európa ott van, ahol a falvakban barokk templomok épültek. – Vagyis mindketten vallják a teljes történelmünket. Minden Európa utáni vágyakozás mélyén a Róma utáni nosztalgia található. A rómaiság bűvölete jelenik meg az orosz öntudatban is. Róma hivatását a (kelet) római birodalom bukása ( 1453) után vette át Oroszország. Így lett Oroszország a „harmadik Róma”. Maga a cár szó is a caesar (császár) elnevezés orosz torzulása. Hogy ez az eszme milyen erős még az iszlám világban is, arra jó példa az oszmán birodalom története. Előtte viszont annyit azért jegyezzünk meg, hogy az USA nem európai állam civilizációs értelemben. Puritán, európaigyökér-metsző alapvetése éppen a Kundera és Valéry által felsorakoztatott kritériumokat tagadja meg.
Legalábbis az Egri csillagokból mindenki tudhatja, hogy a „török birodalomban két beglerbég volt az anatóliai és a ruméliai.”- Ez a megállapítás azonban nem pontos, talán csak a kezdetekre igaz, mikor még a birodalom közvetlenül a Márvány-tenger két partján terült el. A birodalom növekedésével az újabb és újabb vilájetek(tartományok) élén álló pasák is beglerbégek voltak. Így nálunk a hódoltság utólsó két évtizedében hat vilájet (budai, temesvári, egri, kanizsai, váradi, érsekújvári) élén, hat beglerbég állt. De térjünk vissza Ruméliába.--Rum = Róma. Amikor a XIV: században az oszmánok megvetették a lábukat a Márvány-tenger európai részén, az a föld akkor már majd’ másfél ezer éve a(kelet)római birodalom része volt. Innen az elnevezés. Konstantinápoly elfoglalása után tette magát az oszmán uralkodó emirből szultánná. Az oszmán politikai gondolkodás adott esetben éppen úgy operált a rómaisággal, mint mondjuk Habsburg ellenfelei. Ők is nem utolsósorban a római birodalom örökösének tekintették magukat. Ne feledjük! Az oszmán birodalom területének túlnyomó része az egykori Római Birodalom területén helyezkedett el. Csak az arábiai hóditások (Mekka, Jemen) nem voltak sohasem római uralom alatt. Az újsütetű hatalmat pedig minél mélyebbnek látszó indokokkal szokás legalizálni.
Az az időszak, amiről itt beszélünk, az nem egészen háromezer év. Róma alapításától ( i.e.753) napjainkig. Az első hétszáz évben hódította és szervezte meg Róma a térséget, majd az i.sz. IV. század elejéig szilárdan birtokolta nem csak katonailag, de eszmeileg is. A kereszténységnek a birodalmon belüli hatalomra jutása politikailag nem változtatott a helyzeten, de elsősorban kulturális téren jelentősen módosított azon. Az iszlám VII. századi térnyerése Észak-Afrikában és a Közel-Keleten pedig már közel háromszáz éves keresztény kultúrákat semmisített meg és lépett a helyükre. Figyelemre méltó, hogy ahová eddig az iszlám betette a lábát, onnan eddig csak két helyről tudták kiszorítani: Hétszáz év után Spanyolországból illetve Magyarországról és a geopolitikailag hozzá kapcsolódó Balkánról százötven-ötszáz év után. Történelmileg nézve ezek a kivonulások ma alig látszanak többnek taktikai visszavonulásnál. Globális méretekben az iszlám ma abszolút offenzívában van. És itt nem elsősorban az Al-Kaidára gondolunk, amely alig látszik többnek amúgy se jó ürügynél piszkos célok megideológizálása érdekében futtatott névnél. Az igazi terjeszkedés csendben, de szívósan történik. II. Szulejmán valószínűleg a fenekét veri örömében, ha azt látja a Paradicsomból lenézve, hogy a „bécsi király” bevehetetlen székvárosában ma már háromszáznál is több mecset működik. (1529-1683-ig az oszmán vágyak netovábbja volt Bécs elfoglalása.) De Róma se marad el e téren, Párizs és London pedig igazi élenjáró. Mint már írtam, manapság már nálunk is elfogadott e téma tárgyalása. Viszont még senki nem mutatott rá az iszlám terjedésének igazi okaira. Mert itt nem csak betelepedésről van szó, hanem lelkek megnyeréséről , egyre nagyobb mértékű betérésről is. A nyugat-európai televíziókban mind gyakrabban tűnnek fel kékszemű, szőke világos, világos bőrű férfi (!) muzulmánok. Akik tökéletesen beszélik (német, francia, holland stb.) anyanyelvüket, csak amiről beszélnek az tér el a megszokottól. És ez bizony másokra is hat. Mert mit ad az iszlám? Egyértelmű választ az alapkérdésekre: mi a jó, mi a rossz, némi férfias viselkedési mintát, vitalitást,lehetőséget a nap, mint nap megalázott európai férfinek. Nem kell gondolkodni, gyötrödni a pluralizmus ál alternatíváin, elég ha aláveti (eszlám= alávetettség) magát a tannak. És persze ehhez még tegyük hozzá a titokzatossághoz, az egzotikumhoz való vonzalmat. A nőknél is nemcsak az esetleges muzulmán férj befolyása a döntő. Magam is ismerek Magyarországon nőket (anya és lánya), akik erkölcsi okokból járnak, ha nem is csadorban, de zárt ruhában, kendővel a fejükön. És közben élénken érdeklődnek az iszlám után. Tegyük ehhez még hozzá az emberekben fel-fel lobbanó spirituális igényt. A spiritualitást a liberális világ nem felszámolja, hanem elsorvasztja, szétrohasztja. Nyugat- Európában éves szinten tízezrek térnek át az iszlámra, miközben fordított döntés szinte nincs is. Az iszlám ma a magukat gyökértelennek érző emberek egyre fontosabb menedéke Nyugat-Európában. Egy analógia:
A Római Birodalomban a kereszténység a kozmopolita nagy városok gyökértelen tömegeinél terjedt el először. Ők voltak a császárok által eltartott„panem et circenses” nép.Az értelmiség majd csak a második század utolsó harmadában jelenik meg, élén Szent Jusztinosszal. A lakhatatlan világvárosokból pedig menekültek vidékre, akik tehették vagy tenni akarták. E vidékiek (paganus= vidéki) maradtak meg tradícióiknál, szemben a világvárosok által kitermelt gyökértelenekkel. Vagyis a pogány jelentése eredetileg semmi más, mint aki visszamegy, visszavágyik a természetes, az élhető emberi közegbe. Ma éppen a tradicionális, ha úgy tetszik a keresztény kultúrájú rétegek, értelmiségiek „pogányosodnak” el a külvárosokba, vidékre való gyakori kiköltözéseikkel mindenféle gyökértelen tömegemberek szemében.
Vagyis ha a folyamatokat kissé távlatosan nézzük, akkor némi túlzással nem történik más, minthogy a „Római Birodalomban” egy újfajta hatalmi átrendeződés tanúi vagyunk. Aminek lehet örülni, és lehet miatta kétségbe esni. Viszont ez a lényegen semmit se változtat. A statisztikusok szerint London lakóinak fele 2050-ben muzulmán lesz. Párizs, Amsterdam, Brüsszel és egy csomó más város esélyei is hasonlóak. Márpedig akkor már ezek a városok inkább fognak hasonlítani Kairóra vagy Damaszkuszra, mint tegnapi önmagukra. Egy esetleges muzulmán hatalomátvétel esetében se kell feltétlenül kemény utcai harcokra gondolni. Hiszen egyre több gyökértelen európai kezd az új erőhöz igazodni. Egy új hatalomnak nem kell tömegében is többségbe kerülnie ahhoz, hogy hatalomra jusson és alapvető változtatásokat hajtson végre. Nagy naivság azt gondolni, hogy egy ilyen hatalmas, vitális, jól szervezet tömeg vezetése nem fog igényt tartani akár a totális hatalomra is. Ha pedig végignézünk a mai európaiakon, akkor alig találni olyat, aki e civilizáció védelmében életét kockáztatná. Rómában 313-ban indult át a keresztény hatalomátvétel, pedig akkor még a birodalom lakóinak 15 százaléka volt keresztény. Nyugat-Európában ma már a lakosság tíz százaléka muzulmán! Vagyis ha a 2050-ben feltételezett adatok megállják a helyűket, akkor az az idő nem valaminek a kezdete lesz, hanem az új, a győztes hatalom jelképe, erejének nyilvánvalósága, az új Róma, az új Európa legújabb arca. Kultúránkról pedig ismét bebizonyosodik, hogy milyen kevés ember a valódi hordozója. Milyen sokan lesznek a mai liberálisok, konzervatívok, feministák és egyéb megélhetési „ájróperek” .közül, akik kilépve addigi életmódjukból, meggyőződésükből, lelkesen azonosulnak az új renddel. Aki pedig ennek az új hatalmi konstrukciónak az élén fog állni, képletesen szólva az új ruméliai beglerbég, az már megszületett. Itt él köztünk, csak még a nevét nem tudjuk. Történelmi távlatban pedig nem történik más, mint egy periódus lezárultával, egy vitálisabb ideológia és kultúra kezdi el egyáltalán nem a végső beteljesülést hozó pályafutását.

MD 2007. IV. 12.

.