Gazdag István: Holo-memoárok: üzem- és üzletszerű hamisítás

Február végén a holokauszt-irodalom újabb „gyöngyszeméről” derült ki, hogy valójában közönséges hamisítvány, a túlburjánzó fantázia terméke. A dolgok jelen állása szerint a dollárnál már csak ez a fajta irodalom devalválódik gyorsabban. Persze azért a kísértés továbbra is nagy marad a hamisítók számára. Elvégre egy jól sikerült darab elismerést, pénzt, sőt adott esetben Nobel-díjat jelenthet a szerzőjének. És mindezt rizikó nélkül...

Ez alkalommal „a ’90-es évek egyik történelmi bestsellere” (Népszabadság), Misha Defonseca Túlélni a farkasokkal (Survivre avec les loups) című elmeszüleménye esett a „rosszhiszemű szőrszálhasogatás” áldozatául. A könnyfakasztó sztori Harry Pottert is felülmúló gyermetegsége láttán csoda, hogy csak most, több mint egy évtizeddel az elkövetése után. Bár ha azt nézzük, hogy a holokauszt-történetekkel szemben bármiféle hitetlenkedés úgymond „obszcén”, embertelen és sok helyen törvényileg is tilalmazott, akkor inkább az a csoda, hogy egyáltalán bekövetkezett a „bukta”. A könyv egy nyolcéves belgiumi zsidó kislány állítólagos visszaemlékezése, akinek a szüleit koncentrációs táborba hurcolták a nácik, ő pedig egyes egyedül a keresésükre indult Európán keresztül. Átvágta magát a háború sújtotta Német- és Lengyelországon, egészen Ukrajnáig. Potom háromezer kilométeres vándorlása során a német erdőségekben farkasok táplálták, mint egykor Mauglit. Ja, és mellesleg leszúrt egy német katonát, aki meg akarta erőszakolni. Miután 18 nyelven több millió példányban eladták, és filmet is forgattak belőle, a legnagyobb belgiumi francia nyelvű napilap, a Le Soir szerkesztőségében egyeseknek végül mégis csak szemet szúrt a történet – enyhén szólva – „fantasztikus” jellege. Az állítólagos szerző előéletének vizsgálatakor azután kiderült, hogy igazi neve Monique De Wael, nem zsidó, hanem keresztény, és nem nyolc, hanem négy éves korában veszítette el a szüleit, akik ugyan valóban német deportálásban haltak meg, miután apja, egy katonákból álló ellenálló csoport tagjaként feladta társait. Lelepleződése után a „szépkorú” (71 éves) mesemondó, aki a több tízmillió dolláros jogdíjakból már jó ideje Amerikában morzsolgatja napjait, maga is bevallotta, hogy a történetet csupán kitalálta.
Esete azonban távolról sem tekinthető egyedinek. Az elmúlt évtizedek folyamán számos holokauszt-memoárról bizonyosodott be, hogy a valós történelmi tények helyett szerzőik fantazmagóriáit rögzítik – a témában megnyilvánuló, szinte korlátlan „fizetőképes kereslethez” igazodva. Íme néhány eklatáns példa, a teljesség igénye nélkül.
Négy éve a Bernard Holstein néven publikáló, 69 éves ausztrál „holokauszt-túlélőről” derült ki, hogy valójában Broughamnek hívják, nem zsidó, hanem katolikus, sőt volt papi szeminarista, aki legfeljebb látogatóként lehetett koncentrációs táborban, következésképpen Stolen Soul (Ellopott lélek) c. lágerélmény-beszámolója az elsőtől az utolsó szaváig fikció.
Ausztráliában maradva, a Helen Demidenko néven publikáló ausztrál írónő irodalmi díjak sorozatát nyerte az ukrajnai „holokausztról” szóló The Hand That Signed the Paper (1995) című könyvével, később azonban kiderült, hogy valójában Helen Darville a „becsületes” neve, nem ukrán származású és történetét maga találta ki.
1996-ban a nemzetközi kritika egyöntetű lelkesedése fogadta Binjamin Wilkomirski svájci szerző Fragments: Memories of a Childhood 1939-1948 (Töredékek: gyermekkori emlékek) című, eredetileg német nyelven megírt kötetét, amely az USA-ban elnyerte az Országos Zsidó Könyvdíjat (National Jewish Book Award), Franciaországban a Holokauszt Emlékdíjat (Prix Mémoire de la Shoah), Nagy-Britanniában pedig a Jewish Quarterly irodalmi díját. Alig két év múlva azonban vége szakadt a hozsannának, miután a Weltwoche hetilap 1998. augusztus-szeptemberi számaiban Daniel Ganzfried újságíró közzétette, hogy a „remekmű” valójában egy Bruno Dösseker nevű, 57 éves keresztény árva gyerek konfabulációja, aki saját láger-tapasztalatok híján az ujjából szopta az egész történetet, amelynek a hitelességét pedig egy Laura Grabowski nevű szintén 57 éves „holokauszt-túlélő” is garantálta. Nos hát, a Cornerstone keresztény magazin 1999. októberi leleplezése szerint a hölgyemény valójában Laurel Rose Willson néven, keresztény szülők gyermekeként látta meg a napvilágot az USA-beli Washington államban, és korábban Lauren Stratford álnéven írt könyveket, azt állítva bennük, hogy sátánista rituálékon különböző sérüléseket szerzett. A későbbiekben Wilkomirskival közösen tartott élménybeszámolói során ugyanezeket már az Auschwitzban elhíresült dr. Mengele számlájára írta…
Vannak aztán olyanok is, akik még arra sem veszik a fáradságot, hogy saját maguk öntsék formába fantazmagóriáikat. Inkább „bedolgozókra” bízzák a dolgot. Az Au nom de tous les miens (Az enyéim nevében) című 1971-es holokauszt-történetet jegyző Martin Gray „négere” – vagy ahogy az angolok mondják: „szellemírója” (ghost writer) – adott esetben Max Gallo, ismert francia író és történész (újabban akadémikus) volt. Mindenesetre Gitta Sereny, a neves zsidó származású holokauszt-történész több esetben is (Sunday Times, 1973. május 2; New Statesman, 1979. november 2.) „regényesnek” minősítette a Gray-féle visszaemlékezés vázát adó treblinkai láger-sztorit, miután a dátumok, a helyszínek és a tanúk ellenőrzése alapján egyértelművé vált számára, hogy a szerző (és négere) csak fantáziált.
Egyébként a holokauszt (vagy inkább annak pszichózisa) még évtizedekkel a háború után is követel áldozatokat. Jerzy Kosinski, a The Painted Bird (1965) című „alapvető holokauszt-szöveg” – Elie Wiesel által patronált – babérkoszorús szerzője 1991-ben öngyilkos lett, miután Johanna Siedlacka lengyel újságírónő kiderítette, hogy önéletrajzinak beállított holokauszt-története nemcsak fiktív, hanem ráadásul plágium is.
Mind közül mégis a műfaj „prototípusa”, dr. Nyiszli Miklós Mengele boncoló orvosa voltam című, először 1945-ben megjelent „klasszikusa” viszi el a pálmát – az abszurditása tekintetében legalábbis mindenképpen. Erről a hajmeresztő megállapításokban bővelkedő pszeudo-memoárról Paul Rassinier egykori francia ellenálló, mauthauseni deportált, szocialista parlamenti képviselő a Le Mensonge d’Ulysse (Odüsszeusz hazugsága) c. művében már 1964-ben kimutatta, hogy közönséges hamisítvány. Ennek ellenére a Magvető 2004-ben újra kiadta, változatlan formában, bármilyen – a hamisítás tényére figyelmeztető – kommentár nélkül.
Irodalmi Nobel-díjasunk „önigazoló moralistának” és „hazug fabulagyártónak” titulálta önmagát Valaki más: a változás krónikája c. könyvében. A jelek szerint bőségesen akad társasága.

MD 2008. III. 19.