Gazdag István: Nietzsche és „szalonképesítői”. Minden erkölcs erkölcstelen is egyben

Miközben a II. világháború végkifejlete által teremtett szellemi légkör (egyik) aberrációjaként az abszolút tévedhetetlenség, legfelsőbb ítélkezés és minden dolgokban való illetékesség képességével felruházott, és mind Nyugaton, mind Keleten sokáig ájult reverenciával kezelt Marxon mára végérvényesen beteljesedni látszik a bibliai kitétel, miszerint mene, tekel, ufarszin, addig Nietzsche, akinek halála századik évfordulójáról ez év augusztus 25-én emlékezik meg a művelt világ, az ellene aljas indokból elkövetett trónfosztás után mostanra ismét elfoglalhatta régi helyét a szellemtörténet Olümposzán, annak is a csúcsán.

Ideje is volt már, hiszen a háborút követő társadalmak hivatalos kultúrája egész egyszerűen száműzte, indexre helyezte Nietzschét. A történet egyébként igencsak banális. Mivel a Harmadik Birodalom filozófusai és ideológusai Nietzschére és műveire hivatkoztak, és a hitleri nemzetiszocializmusban azt a mozgalmat dicsőítették, amelyet a Sils Maria-i látnok úgymond mindennél jobban óhajtott, elkerülhetetlen volt, hogy Nietzsche számára is eljöjjön Nürnberg ideje. A létező szocializmus és „ősanyja”, a marxizmus bukásával párhuzamosan azután – de azzal nem szükségképpen ok-okozati összefüggésben – lényegi változás következett be vele kapcsolatban is. Manapság megpróbálják inkább magyarázni és kisajátítani, denaturálni és hatástalanítani, vagyis bizonyos sajátságos szempontrendszerhez igazítva szalonképessé tenni.
E dilettáns „szalonképesítők” igyekezete elsősorban politikai természetű. Mindenekelőtt annak bizonyítását célozzák, hogy Nietzsche munkássága és a nemzetiszocialista forradalom között nincs semmiféle rokonság, és hogy kizárólag téves és vulgáris interpretáció láttathat nietzschei sugallatot ez utóbbi születésében, amely számára nyilvánvalóan nem lenne ildomos elismerni egy ilyen „nemes” eredetet. Ezért aztán egy „új” és „hiteles” olvasatra hivatkozva abban reménykednek, hogy Nietzsche oeuvre-jét integrálhatják a divatos (demokratikus, szocialista, liberális stb.) ideológiák kulturális vagyonába.
Nevetséges próbálkozás, amely nemcsak filozófiai ostobaságról, hanem intellektuális becstelenségről is árulkodik. Persze lehet és talán elkerülhetetlen is talán arról elmélkedni, hogy vajon hogyan reagált volna Nietzsche a valóságban egy olyan jelenségre, mint a nemzetiszocializmus. Az viszont biztos, hogy a saját bevallása szerint – már ha hagyják őt magát beszélni – deklarált ellenfele volt mindazon irányzatoknak, amelyek (ma éppúgy, mint az ő idejében) társadalmainkat és kultúránkat uralják!
Nietzsche nem olyan filozófus, mint a többiek. Nem akar olyan lenni, és ezt fennen is hirdeti. Úgy véli, hogy a filozófus feladata a jövőben nem korlátozódhat a múlton való merengésre vagy a tudásanyag rendszerezésére. A filozófusnak művésznek kell lennie, akinek maga az ember a „nyersanyaga”. Célokat kell szabnia az emberiségnek, és munkássága révén arra kell késztetnie, hogy megtalálja a megvalósításukhoz szükséges eszközöket. Ily módon Nietzsche bejelenti a régi filozófia végét és az „erkölcsi” előítélet szorítása alól végre kiszabadított gondolat eljövetelét.
Nietzschét az igazság keresésének a mártírjává avatták. Furcsa posztumusz sors, amelyet egyébként előre látott és elutasított, mert az igazság keresése, amelybe bölcseletének egy adott periódusában bocsátkozott, számára mindenekelőtt egy bizonyos igazság elutasítását és cáfolatát jelentette, mégpedig azt, amelyet történelmileg a „keresztény erkölcs”, vagyis a „rabszolgák erkölcse” akart és állított. Ezen túlmenően – tisztán ismeretelméleti síkon – ez a „keresés” beteljesíti az ész kanti kritikáját. Kant megmutatta a tiszta ész áthághatatlan korlátait, de ugyanakkor, Nietzsche szerint, visszaállította az abszolút jogait, elismerve azt, hogy a gyakorlati ész elérheti az „igazságot” és választ adhat a „végső kérdésekre”. Ez az eljárás Nietzsche szemében egyenlő „Isten megölésével”, és ettől kezdve vesz elmélkedése kritikai fordulatot, arra vállalkozva, hogy megmutassa a gyakorlati ész korlátait. Nem létezhet ugyanis „abszolút igazság”, mert hiszen az „igaz” és a „hamis” csupán elfogult nézőpontok. Az ész csak egy eszköz: sohasem állítja fel az elvet, a diskurzus és az akció kiindulópontját. Éppen ellenkezőleg, csupán arra képes, hogy felfogja ezt az elvet, amely mindig egy rejtett cél is. Röviden, az a feladata, hogy megvilágítsa a cél eléréséhez vezető utat, és újra megerősítse az elvet – minden körülmények között és minden ellenkezés dacára.
Ez az irracionalizmus, az „ész trónfosztása”, amely miatt Lukács György és nyomában mások szemrehányással illették Nietzschét, csak akkor tűnik annak, ha abban a perspektívában maradunk, amelyet maga Nietzsche, állítása szerint, már történelmileg túlhaladott. Valójában ugyanis nem tesz mást, mint hogy a helyére teszi az észt. Egy logikus gépnek tekinti, amely arra való, hogy szolgáljon bennünket, amely tőlünk kapja az információit, és amely csakis a kapott információk birtokában adhat válaszokat, mert nem az ember áll az absztrakt, univerzális és transzcendens ész szolgálatában, hanem az ész, a logikus gondolkodás és cselekvés képessége az, amely az embert és akaratát szolgálja. Ebben az értelemben minden állítás ténylegesen önkényes, mert emberi, és mert minden ember egyedülálló perspektívából szemléli a dolgok mindenségét.
Az embernek mindazonáltal állást kell foglalnia. Márpedig Nietzsche ebben éppen az ellentéte egy relativistának, egy nihilistának. Ha beleesne az egyenlősítő illúziókba, bármelyik lehetne, hiszen a kilátások egyenértékűsége törvényszerűen anarchiához és paralízishez vezetne. Nietzsche azonban szupra-humanista. Számára az egyik perspektíva mindig többet ér, mint egy másik, többet kell érnie egy másiknál. Az egész emberiség sorsát minden történelmi pillanatban a tágasabb, a magasabb perspektíva irányítja. Az, amelyik magába foglalja a többit és hierarchikusan megszervezi azokat. Ez a perspektíva az emberfeletti ember (Übermensch) perspektívája, és csak ha véglegesen győzedelmeskedne az egyenlősdi és bekövetkezne az utolsó ember eljövetele, valójában akkor maradna csupán egyetlen perspektíva, egyetlen „abszolút igazság”. Ez azonban egy nyomorult igazság lenne.
Nietzsche nem zár ki egy ilyen eshetőséget sem: ez bekövetkezhet, mondja, tehát meg kell akadályozni. Ezért akarja azt, hogy műve egy gigantikus, provokatív és hódító vállalkozás is legyen, amely
„költői módon” teremt egy új embertípust, egy
„emberfölötti embert”, aki örökké az öntökéletesítésre törekszik, ezáltal biztosítva az emberiségnek az örökös történelmi létet, az örökös teremtést és önújrateremtést.
Nietzsche nem titkolja terve „immoralitását”, de ahogy minden igazság hazugság is egyben, azt állítja, hogy minden erkölcs erkölcstelen is egyben. Számára az élet csak esztétikai értelemmel bír. Az ember, mint írja, az életerejét mindeddig csak abból a meggyőződéséből merítette, hogy létezik egy végső cél, amely majd megvalósítja az abszolút Jót és Igazságot. Most már viszont tudja, hogy „Isten halott”, és nincs végső cél. Nem marad más hátra, mint hogy önmaga vállalja azt a szerepet, amelyet korábban az Istenre osztott, a Földről és ne a „túlvilágról” merítse életerejét, amelyre szüksége. Adjon értelmet létezésének, és célt az emberiségnek, tudva tudván, hogy ez a cél, miután elérték, a semmibe foszlik, és akkor újra meg kell határozni az értelmet és meg kell adni a célt. „Meg kell tanítani az embert azt érezni, hogy a jövő a saját akaratától függ; hogy ez a jövő az emberi akarat függvénye. Elő kell készíteni a fegyelem és a kiválasztódás nagy kollektív kísérleteit. (…) Egy napon újfajta filozófusokra és vezetőkre lesz szükségünk, akiknek a képe elsápasztja és összezsugorítja mindazt, amit a Föld valaha is látott titkos, félelmetes és jó akaratú szellemektől”.
Mindebből teljesen világosan és bármiféle kétértelműség nélkül kitűnik Nietzsche valódi gondolatisága, vagyis az, amit néha az ő jövőre vonatkozó „nagypolitikájának” nevez, Nietzsche pontosan meghatározza, hogy mi az, amivel szemben áll, és mi az, ami akar. Nyíltan hadat üzen az egalitarizmus minden történelmi változatának: a kereszténységnek, amely az emberek Isten előtti egyenlőségének a képletével beoltja az egyenlősítő doktrínát a görög-római világba, az 1789-es forradalom által kifejeződött liberalizmussal, a demokráciával és az „általános szavazati jog” zsarnokságával, a szocializmussal, a kommunizmussal, az anarchizmussal és így tovább.
Korszakát szemlélve Nietzsche azt látja, hogy mindezen egyenlősítő formák már összefutnak egy többé-kevésbé tudatos nihilizmus felé, és az „észjárás demokratizálása” Európában egy hatalmas
„rabszolgatömeg” létrejöttében fejeződik ki. Előre látja az európai népek összemosódását és nivellálódását. Megjósolja azt is, hogy a gazdasági szükségszerűségek megindítják az európai egységmozgalmakat. Ezt a „békepártot”, ezt az „utolsó ember mozgalmat” gyakorlatilag megfordíthatatlan jelenségnek tartja, amelyet a nihilizmus csak tovább erősít. Nietzsche nem szándékozik szembeszállni ezzel a „tömegesedési” folyamattal. Ellenkezőleg: azt tanácsolja az „övéinek”, hogy siettessék azt. Megemlít viszont egy másik mozgalmat is, az „ő mozgalmát”, amelyet ugyanakkor lát alakulni és terebélyesedni. Ez a mozgalom a „háború pártja”. Eljön az a nap, mondja, amikor az „urak kasztja”, amelynek a kifejeződési formája ez a párt, saját eszközévé teszi ezt a tömeget, ezáltal értelmet adva neki, és Európából kiindulva megalakítja a „Föld kormányát” a technikai haladás által világméretűvé tett emberi világban.
Fölösleges is tovább elemezni a nietzschei gondolatot. Ahhoz, hogy ne vegyenek róla tudomást, vagy hogy kiforgassák a valódi értelméből, az kell, hogy ne olvassák Nietzsche műveit, vagy hogy azt állítsák: az ellenkezőjét gondolta annak, amit leírt – és vannak, akik ettől sem riadnak vissza. A tény azonban ettől még tény marad: végeredményben egy határozottan és egyértelműen egyenlőségellenes gondolatiságról van szó.
Ilyen körülmények között nagyon valószínűtlennek tűnne az egalitarizmus ellenfelei számára, hogy Nietzsche életműve valaha is „kisajátítható” lenne. És mégis, mindenkor és manapság még inkább, mint valaha, Nietzsche természetes ellenségei igyekeznek azt saját vállalkozásukba illeszteni. Joggal kérdezhetjük, hogy az efféle manőver hogyan képzelhető el, miből is áll valójában, és különösen – számot vetve azzal a veszéllyel, amely a nietzschei gondolat „kezeléséből” az egalitáriusok számára következik – melyek ennek az okai?
Kétségtelenül az utolsó kérdésre a legkönnyebb választ adni. Ha a divatos ideológusok úgy érzik, hogy kénytelenek megpróbálkozni Nietzsche
„kisajátításával”, ez azért van, mert nem sikerül megakadályozniuk abban, hogy beszéljen. A nietzschei életmű ugyanis – létrehozójának szándékait is beváltva – provokál és hódít, a hosszú időn át vele szemben alkalmazott „lefojtások” ellenére is. Ezen kívül civilizációnk, akárcsak egy „kérődző szörnyeteg”, nem képes lemondani a legveszélyesebb kábító- és izgatószerekről, legfeljebb csak abban reménykedhet, hogy immúnissá válik velük szemben. Az egyenlősítő világ megpróbálja tehát saját zajával megzavarni ezt a hangot, amely idegesíti és nyugtalanítja. Ehhez igyekszik torzító, ám
„megvilágosítónak” mondott üveget helyezni az oeuvre (amelyet úgymond „lehetetlen olvasni”) és a korlátoltnak tekintett olvasó közé – következésképpen hamisít.
Az e célból használatos módszerek nem új keletűek. Közülük az egyik, talán a legrégebbi, abból áll, hogy időrendi distinkciót alkalmaz Nietzsche életművében. Eszerint lenne az éretlen korszak, a romantikus és wagneri gondolkodóé, majd egy érett korszak, az egyedüli, amelyet „hitelesnek” tartanak, végül pedig a harmadik, a végleges megformulázása annak, amit a „nietzschei gondolatként” tartanak számon, amelyben a még lappangó, de már jelen lévő őrültség munkálkodik. Ennek következtében egyáltalán nem kellene komolyan venni az utolsó periódus
„extravaganciáit”, amelyek egyébként „ellentmondanak” a „még egészséges” filozófus „autentikus” szellemiségének.
A számtalan denaturáló módszer közül egy másik abból áll, hogy kijelentik: a nietzschei életmű, amelyet az alkalomhoz illően „töredékesnek”, "aforisztikusnak",
„összefüggéstelennek” stb. minősítenek, jelképek,
„rejtjelek” vagy „metaforák” leple mögé bújtatja
„valódi jelentését”, úgyhogy a diskurzus nyilvánvalósága önmagától felfejlik kifejtése során. Ez nem más, mint a ködösítés iskolapéldája: ha nyilvánvalóan nem szép, akkor más a nyilvánvaló. Valójában annak a szemében, aki lát, ez az eljárás csak a nietzschei diskurzus felfogására vonatkozó alkati képtelenségről tanúskodik, sőt azt bizonyítja, hogy egy bizonyos típusú olvasó szükségképpen nem vesz tudomást a szöveg valódi jelentéséről, amelyről talán homályosan érzi, hogy a legmélyebb lényében sérti és alázza meg. Nem lehet ugyanis az olvasás nehézségére hivatkozni és ugyanakkor megérteni a mondanivalót. Persze, egy olyan könyvben, mint az Imigyen szóla Zarathustra, Nietzsche mítoszba öltöztette mondandóját, hogy szétrobbantsa korszaka filozófiai nyelvezetének a „racionalitását”, amely nem volt más, mint egy évszázados történelem által kikényszerített egalitárius diskurzus racionalitása. Ő azonban, különösen utolsó műveiben, a kulcsokat is megadta a mítosz hiteles interpretálásához, és ráadásul nyíltan kifejtette e mítosz természetét és születését, amelyet tudatosan alkotott meg, olyan „doktrínaként, amely széttépvén a leghalálosabb pesszimizmus láncait, kiváltja a legerősebb kiválasztódását”.
Nietzsche művével szembesülve az az ember, aki még hisz az abszolút Jóban és Igazságban, nem akar és nem is tud nyilvánvalónak elismerni egy olyan tanítást, amely a történelmi tudat egy új dimenziójában helyezkedik el. A szó szoros értelmében áthatol ezen a dimenzión, és kizárja magát belőle. Ily módon az a forradalmi evidencia, amelyet Nietzsche alkotott, elérhetetlenné válik terve ellenfelei számára, ugyanakkor lehetővé téve, hogy mégis eljussanak egy háttérhez, amely megbűvöli őket. Ez a háttér képezi az életmű filozófiai és következésképpen kritikai aspektusát. Ami a „láthatatlan evidenciákat” illeti, „ezt a kertet, ahová a Többiek nem tudnak bejutni”, ez az egész mű, a maga költőiségében, azaz egyszerre a mítoszteremtés, egy pszichológiailag aktív diskurzus (egy új embertípus létrehozója), egy „nagypolitikai” terv vázlata és a megvalósításához szükséges eszközök munkába állítása.
Az a varázs, amelyet a nietzschei életmű kritikai aspektusaiban gyakorol a keresztény egalitárius világra, nem kevésbé könnyen, ám különös módon magyarázható. Valójában ez a kritika alkotja – és ezt Nietzsche nyíltan is kijelenti – a keresztény egalitárius bölcselet történelmi meghosszabbodását. Goethe mondta, hogy egy idea lerombolására elég azt „végiggondolni”. Ún. második korszakában Nietzsche magára vállalja az egyenlősítő gondolat, a „Jó” és a „Rossz” keresztény erkölcsének a végiggondolását, hogy – elvezetvén azokat addig a pontig, amikor önmaguk ellentétébe fordulnak – lerombolja őket.
Hannah Arendt szemrehányást tett Nietzschének amiatt, hogy akárcsak Marx és Freud, ő is beleesett az illúzióba, miután „lerombolta a tradíciót”. Ez egy újabb tévedés. Ellentétben ugyanis ez utóbbiakkal, Nietzsche sohasem állítja azt, hogy megtalálta az igazi választ a végső kérdésekre. Éppen ellenkezőleg és abszolút szuverén módon ő a saját válaszát adja a saját kérdéseire. A korszakán győzedelmeskedő embertípus önkényével ő tudatosan a saját önkényét és saját ízlését állítja szembe. A mítosz, amelyet ajánl, nem több és nem is akar több lenni, mint egy műalkotás, amely a csábítást és provokálást célozza. A hétköznapi nyelv azt mondaná, hogy ez a mű egy propaganda-művelet: Zarathustra álarca alatt Nietzsche hirdet igét.
Elég feltűnő, hogy életes során Nietzsche állandóan összehasonlítást tesz egyrészt önmaga, másrészt Szókratész és Jézus között. Írásaiban Szókratészt azon filozófusként mutatja be, aki dialektikus reflexiója révén megnyitotta a pogány világ kapuit az egyenlősítő vírus előtt, titkon megfosztván ez utóbbit az önvédelem eszközeitől. Jézus és vele Pál („kiben testté és zsenivé vált a Róma s a világ elleni csandala-gyűlölet, ő a zsidó, a par excellence örök zsidó”) átment a tágra nyitott kapun és megfertőzte a pogány világot az egyenlősítő betegséggel. Nietzsche a maga részéről az akar az egalitárius világ számára lenni, ami Szókratész és Jézus volt az európai pogány világ számára. Ebből ered munkásságának kettős aspektusa: kritikai és romboló, amikor Szókratész szerepét szánja magának, ellenben költői és mítoszteremtő, amikor Jézusét.
Teljesen természetes, hogy a keresztény egalitárius hit követői megpróbálnak hasznot húzni a nietzschei kritikából, és egyre inkább rájönnek, hogy nem tudnak lemondani róla. Nietzsche ugyanis – mint már említettük – végiggondolta a világukat, tehát sokat tanulhatnak tőle önmagukról. Ugyanígy a mindennapi propaganda földhözragadtabb szintjén érthető módon megsokszorozzák erőfeszítéseiket abból a célból, hogy eltüntessék minden nyomát annak a rokonságnak, amely a nemzetiszocialista jelenséghez köthetné ezt az örökké jelenlévő és örökké hódító eszmeiséget, amelynek a nemes voltát képtelenek megtagadni. Márpedig ez a rokonság tagadhatatlan, amiből azonban nem vonható le egyetlen lényeges érv sem akár Nietzsche ellenében, akár a nemzetiszocializmus javára.
Ahhoz, hogy a szükséges következetességgel kezeljük ezt a kérdést, mindenekelőtt célszerű tisztázni, hogy adott esetben milyen értelmet adunk a „rokonság” szónak. Ilyen erővel és teljes joggal ugyanis azt is mondhatnánk, hogy Saul meghamisította Krisztus prédikációját, vagy hogy Krisztus „nem ismert volna magára” Saul „kereszténységében” vagy legalábbis nem jobban, mint mondjuk Marx egy Lenin, egy Trockij vagy egy Mao marxizmusában. Egy ilyen kijelentés azonban, bármilyen érdekes is lehet intellektuális szempontból, történelmileg lényegtelen lenne. Valójában az evangéliumok ereje éppen abban a tényben van, hogy történelmileg megteremtették valamennyi kereszténységet és hogy nem kevésbé történelmileg továbbra is bekebelezik azokat. Ugyanígy megtévesztőnek lehetne ítélni minden „olvasatot” és minden interpretációt, beleértve azt is, amelyet Nietzschéből „gyártott magának” a nemzetiszocializmus.
Egy ilyen ítéletnek azonban, bármilyen megalapozott legyen is, nincs semmi valódi jelentősége. Tiszta absztrakció csupán, az abszolútum területe, amelyen belül nem létezik „kommunikáció”, mert történelmi szempontból nem az számít, hogy Saul elárulta-e Krisztus szavát vagy sem, hanem az, hogy rá hivatkozik és csakis ezért hallgatnak rá. Ahogy Leninre és Trockijra is Marx vonatkozásában. Egy vallásalapító vagy filozófus géniusza „teremtményei” bőségén mérhető le azokon, akik tanításában magukra ismernek és azt állítják, hogy ők maguk e tanítás. Számos keresztény szekta létezett, közülük talán mindegyik megvalósította a feltételezett „krisztusi elvek” egy adott aspektusát, de közülük csak néhányan tettek szert megfelelő történelmi súlyra ahhoz, hogy eldöntsék, valójában mi is az a kereszténység, vagyis mivé vált Krisztus az utókor számára.
Nietzsche – Krisztushoz hasonlóan – egy olyan történelmi mozgalom elindítója szándékozott lenni, amely a „jó európaiak” körében toborozta híveit. Ez a mozgalom irányzatokat és iskolákat teremtett, amelyek talán objektíve elárulták, de amelyek – szigorúan történelmi szempontból – valamennyien a megvalósítójaként és a folytatójaként mutatkoztak. Ez az, amit számításba kell venni, ha bármennyire is koherens módon akarunk beszélni Nietzsche és a nemzetiszocializmus kapcsolatáról. Így aztán, ha igaz is, hogy a nemzetiszocializmus „nietzscheánus” volt, mivel az antiegalitárius dialektikán belül helyezkedett el, amelynek a kontúrjait Friedrich Nietzsche rajzolta meg, nem igaz, hogy minden
„nietzscheizmus” nemzetiszocialista is egyben. Ahogyan a „balos” eltévelyedések egyáltalán nem kompromittálták Marxot az ortodox kommunisták szemében, ugyanígy a nemzetiszocializmus sem lehet bármilyen mértékben is „kompromittáló” a nietzschei gondolatiságra nézve.
A probléma egészen máshol van. Ahogyan a nemrég elhunyt kiváló francia író, Jean Cau Nietzschéhez szólva megfogalmazta: „Meg akartad valósítani minden értékek átértékelését, de nem sejtetted, hogy eljön majd egy évszázad, az agonizáló huszadik, amikor titáni bátorságod munka nélkül marad, mert már nem lesznek értékek, amelyeket átértékelhetnél”. De talán ennél is nagyobb gond, hogy momentán már az adekvát emberanyag sem áll rendelkezésre egy ilyen
„átértékelés” gyakorlati megvalósításához…

MD 2000. VIII. 24.