Gazdag István: Chávez-Fujimori: ugyanaz a harc. Levélféle Lovas Istvánhoz

A bevett és jól bevált liberális-marxista gyakorlatot követve – miszerint ne fukarkodj az elismerő szavakkal elvtársaid iránt, még ha esetleg nem is értesz velük mindig és mindenben egyet, mert sohasem tudhatod, hogy mikor szorulsz rá viszonzásképpen az ő dicséretükre – mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy nem áll szándékomban vitába keveredni Lovas Istvánnal, „az egyik legkomolyabb és legműveltebb magyar újságíróval, akit tisztelek és becsülök” (személyére adaptálva TGM „Várkonyi Tibor apoteózisa” című dicshimnuszát, eredetiben ld. MH, 2000. VIII. 10.).

Mindazonáltal abszolúte nem értek egyet azzal, ahogyan a Windsor-klub alapítójával készített interjújában Hugo Chávez venezuelai elnököt minősíti, aki szerinte egy „igazi bohóc”. Nem tudom, de talán nem ez a legjobb kifejezés arra nézve, aki ebben a kórosan anémiás és már-már tragikusan domesztikált világban – amelyben a „férfiak” tettrekészsége maximum abban merül ki, hogy anyucit a szupermarketbe kísérve a megszokott Kőbányai helyett mondjuk Sopronit tesznek a kosárba – gondol egy merészet, államcsínyt szervez és ezáltal történelemformáló tényezővé válik. Számomra ez nem annyira humoros, sokkal inkább heroikus vállalkozás. (Nem is olyan régen, amikor még Európának is volt önálló történelme, egy pedofil ripacs bohócként jelenített meg a filmvásznon egy „diktátort”, kellemes perceket szerezve hálás nézőközönségének. Azután néhány milliónak közülük gyorsan elmúlt a nevethetnékje…)
De visszatérve Latin-Amerikába: a puccsista Pinochet nimbusza töretlennek látszik L. I. szemében (legalábbis korábbi cikkei alapján), a puccsista Chávezt viszont elmarasztalja. Az előbbi 1973-ban Salvador Allende szocialista kormányát döntötte meg, az utóbbi 1992-ben Carlos Andres Perez szociáldemokrata kormányával próbálta meg ugyanezt. Ha Pinochet csinálja, minden oké, ha Chávez, akkor már nem kóser a dolog? Avagy L. I. is kettős mércét alkalmaz, amit pedig az ellenoldalon lévőktől más esetekben teljes joggal kér számon? Pedig nagyon úgy fest, hogy erről van szó. Ezt támasztja alá a cikkében felhozott Fujimori-analógia is, amellyel – nyilván szándéka ellenére – jókora öngólt lőtt. Ugyanezt vagy majdnem ugyanazt rója fel ugyanis Cháveznek, ami miatt elismerését fejezi ki Fujimorinak.
De hogy még egyértelműbb legyen: Chávezt minden valószínűség szerint egyenesen inspirálta is Fujimori példája, és ezt nyíltan ki is mondja, amikor a reformjait akadályozni próbáló, renitenskedő és obstruáló ellenzéket a perui elnök által korábban sikerrel alkalmazott „parlamenti önfeloszlatás” és rendeletekkel való kormányzás lehetőségével riogatja.
L. I. egy sor konkrét vádat is megfogalmaz Chávez ellen, aki – mint írja – „az emelkedő kőolajárak ellenére még jobban (sic!) szétzilálta a gazdaságot”. A valóság ezzel szemben az, hogy a venezuelai gazdaságot a négy évtizeden át (osztrák mintára) „váltott műszakban” kormányzó szociál-kereszténydemokrata (AD-COPEI: egyik kutya, másik eb) hatalmi klikk mérhetetlen korrupciója, szégyentelen klientélizmusa és botrányos inkompetenciája juttatta a csőd szélére, amint azt a „még jobban”-nal implicite L. I. is elismeri. „Szétverte politikai ellenfeleit” – hangzik a következő vádpont. Valóban, ha a kiütéses választási győzelem „szétverésnek” számít, akkor kétségtelenül. „A kétkamarás parlamentet egykamarássá tette”. Tudtommal „demokrata” körökben nálunk sem váltott ki egyöntetű lelkesedést a Szenátus felállításának gondolata. „Kiherélte (sic!) a legfelsőbb bíróságot”. Akkor ezzel tényleg „természeri csodát” művelt, mivel a nagytekintélyű testület önként lemondott elnöke nő volt. „Az állami olajvállalatba beültette a saját embereit”. Hallatlan, micsoda önkény! Bár kormányváltáskor más, „normális” helyeken is akadt már ilyesmire precedens. Sőt, hogy tovább súlyosbítsam (L. I. szemében) Chávez helyzetét, korlátozta a Nemzeti Bank függetlenségét – ő legalább megtette, míg mások csak szánalmas szerencsétlenkedésre képesek ez ügyben – és (horribile dictu!) ellenőrzése alá vonta az elektronikus média egy részét is – ld. mint fent.
L. I. a saját maga által felállított Fujimori-Chávez kontrasztot azzal fejeli meg, hogy szerinte az előbbit nem győzik támadni Amerikától Nyugat-Európáig, az utóbbi ellen viszont senki nem szólal föl. „Mi ennek az oka?” – teszi fel a kérdést, és a választ abban véli meglelni, hogy „Fujimori jobboldali, Chávez pedig baloldali autokratának tekinthető”.
Fogalmam sincs, hogy ő milyen lapokra alapozva állítja ezt (az MN külföldi lapszemléjének a „gazdájaként” imponálóan széles spektrumból merít), én a magam francia és olasz (alkalmanként spanyol és angol) nyelvű hírforrásaira támaszkodva egészen mást tapasztaltam, és nehezen tételezném fel róluk, hogy ebben a témakörben önkényesen eltértek volna a kötelező „főáramlattól” (mondialisation oblige!). Az általam olvasott újságok hasonlították már Chávezt Peronhoz, akinek állítólag nagy csodálója (és ráadásul szoros kapcsolatot ápol az argentin Norberto Ceresoléval, a Spanyolországban élő „fasisztoid” szociológussal), Mussolinihez (Rosario Castillo kardinálist, Venezuela érsekét idézve) és természetesen Hitlerhez is. Mario Vargas Llosa, a divatos perui író (amúgy éppen Fujimori ellenében elfuserált elnökjelölt) számára Chávez megválasztása „egy nemzet öngyilkossága”. Manuel Caballero, a jelenkori történelem ex-kommunista professzora, az El Universal napilap publicistája Le Monde-nak adott interjúban így értékeli Chávezt: „… a jobboldalt képviseli, egy vaskéz iránti vágyat, amely majd véget vet a káosznak. (…) Terve egyfajta teokrácia, hazafias vallásosság, amelynek Bolivar lenne az istene, és ő maga a prófétája”. Zömmel a spanyol és az olasz lapok is hasonló szellemben írnak a venezuelai elnökről és mozgalmáról, a már nevében is programot hordozó Hazafias Pólusról, amely az itáliai progresszista fülek számára egyébként is rossz kicsengésű (Berlusconi-Fini-Bossi-féle) Szabadság Pólusára rímel.
És még egy jellemző momentum a Chávez-jelenség megértéséhez: magáért beszél a tény, hogy a Demokratikus Akció, Latin-Amerika egykor leghatalmasabb szocdem pártja, a Szocintern regionális „üdvöskéje” a legutóbbi választások eredményeként egyetlen képviselőt sem tudott bejuttatni az Alkotmányozó Nemzetgyűlésbe. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján még majd’ másfél milliós tagsága volt az akkor 19 milliós országban. (Csupán az analógiák szaporítása végett: majdnem ugyanaz az arány, mint a 800 ezer MSZMP-tag a tízmilliós Magyarországon. Lényeges eltérés viszont, hogy míg tíz évvel később az utódpárt még mindig – vagy már megint – a legnépszerűbb a magyar lakosság körében, addig venezuelai testvérpártja csaknem teljesen lenullázta önmagát. Magától adódik a kérdés. Akkor most kik is a felvilágosultabbak: a magyarok vagy a venézek?)
A második elnöki periódusát kezdő Perez beiktatása után közvetlenül, 1989 februárjában, az új kormány drasztikus nadrágszíj-megszorító intézkedéseire (vagyis a helyi Bokros-csomagra) válaszul kitört országos éhséglázadások csaknem 250 halálos áldozatot követeltek. A világsajtó mégsem csinált nagy ügyet a történtekből, elvégre nem egy „fasiszta caudillo”, hanem egy konszolidált szociáldemokrata lövetett a népre, vagyis – az alkalomhoz igazított szóhasználattal – a „fosztogató csőcselékre”.
L. I. Fujimori érdemeként tünteti fel, hogy a perui elnök ártalmatlanná tette a Fényes Ösvény nevű maoista terrorszervezetet. Ebben teljesen igaza van. Chávez viszont – fellépésével legalábbis áttételesen – nem engedte megszületni sem venezuelai megfelelőjét, ami abban a történelmi és társadalmi miliőben és Kolumbia (Latin-Amerika gerilláktól leginkább „fertőzött” országa) tőszomszédságában szintén nem lebecsülendő teljesítmény.
Remélem, hogy mindezen információk birtokában L. I. revideálja a Hugo Chávez venezuelai elnökkel kapcsolatos álláspontját. Mint hűséges olvasója, azt javaslom, hogy a „minden irányban való lövöldözést” hagyja inkább a franciákra. Ez az ő specialitásuk (ezen alapult a De Gaulle-i „tous azimuts” atomcsapás doktrínája is), de nekik sem terem túl sok babér belőle. Ha kérhetném, inkább a „hagyományos” ellenségeinkre tartalékolja a puskaporát. Az ellenük produkált „lőeredményeit” valóban nehéz überelni. Ezért (is) szeretjük…

MD 2000. VIII. 31.