Bártfay Erik: Nyugati kontra keleti jobboldal: merre tovább?

A tavaly júniusi erdélyi helyhatósági választások után tizenkét éves regnálása után távozni kényszerült Kolozsvár polgármesteri székéből a soviniszta, magyargyűlölő Gheorge Funar. A kicsinyes gyűlölködés mintapéldájául szolgáló Nagyrománia párti titkár ez alatt a tizenkét év alatt egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy hangot adjon a magyarsággal szembeni ellenérzéseinek. Akkor mégis kérdéses volt még, hogy a város magyar lakossága fellélegezhet-e, hiszen a Funar helyét öröklő Emil Boc stílusosan a bibliára tett esküt, hogy márpedig ő a magyarokkal nem fog együttműködni. Boc volt a bizonyíték arra, hogy Romániában még a magukat liberális demokrataként aposztrofálók között is lehetnek nyíltan soviniszta politikusok. Az egyébként országos szinten még mindig tíz százalék fölött teljesítő Vadim Tudor vezette Nagyrománia párt nem egyedi eset a Kárpát-medencében. Az elmúlt időszakban a délvidéki magyarságot is sorozatos támadások érték, és múlt hónap végén ismeretlenek kézigránátot robbantottak Kasza József, a VMSz elnökének házánál. Az először kettészakadó, parlamentből kieső majd újraegyesülő Szlovák Nemzeti Párt pedig román és szerb kollégáikhoz hasonlóan provincialista, magyarellenes politizálással hívta fel magára mindig a figyelmet. És bár Szlovákia hozzánk hasonlóan az unió tagja már, úgy tűnik az több évtizedes rivalizálás nagyon lassan múlik el a két ország között. Felmerül a kérdés: mi a kiút ebből az áldatlan állapotból?
Habár a közép-kelet európai kommunista rezsimek a nagy testvér Szovjetunióval együtt a történelem szemétdombjára kerültek, és mára megkezdődött a térség integrálása az egységes Európába, úgy tűnik a kontinens megosztottsága több tekintetben még mindig fennáll. Most a szociális és gazdasági különbségektől tekintsünk el, hiszen ezek mindenki számára világosak. A nagyobb gond az, hogy a mentalitásban is nagy szakadék húzódik a kontinens keleti és nyugati fele között, és ezalól nem kivételek az önmagukat jobboldaliként aposztofáló politikai erők sem. Hiszen az európai nemzetek közötti konfliktusok, a szomszédok iránt táplált zsigeri gyűlölet szinte már csak a volt keleti blokk szomorú sajátossága.
A nacionalizmus és a liberalizmus szellemi bölcsőjének tekintett francia forradalom kitörése óta 216 év telt el, és a kontinentális körülmények miatt a nacionalista elveket valló mozgalmak más-más fejlődési görbét írtak le Európa két felén. A XIX. század romantikus nacionalizmusai a XX. század elejére többnyire bornírt provincialista mozgalmakká deformálódtak. Ez leginkább az Osztrák-Magyar monarchia volt tagállamaira volt jellemző, de ugyanúgy előkerült nyugaton is például a francia-német konfliktusban. Ezek az újonnan kialakult szellemi irányzatok az első perctől kifejtették káros hatásukat, és megmérgezték a többnyire békésen egymás mellett élő európai államok gondolkodását. Mivel a negatív következmények igen gyorsan észrevehetővé váltak, így ezek a soviniszta irányzatok rövid és kétes virágkor után a semmibe vesztek. Igen ám, de sajnos csak a kontinens nyugati felén!
A második világháború alatt már előkerültek az egységes Európa, egyfajta nemzetállamok szövetségének a tervei. Sokféle elképzelés volt arra, hogy közös ideológia mentén miként lehetne egységbe forrasztani az évszázadok óta megosztott, az elkorcsosult soviniszta gyűlölködéstől még inkább feldarabolódott kontinenst. De ezekből az elgondolásokból végül semmi nem lett, hiszen akkor még az európai nemzetek nem ismerték fel az összefogás szükségességét. Győzött az ellenségeskedés, a belső megosztottság, jellemzővé vált a kontinensen kívüli szövetségesek keresése a szomszédok ellen vívott harcban. A világháború utáni világot felosztó Jaltai konferencián aztán a győztes hatalmak Európa keleti felét a szovjet érdekszférába osztották és ezzel biztosították az utat ezekben az országokban a bolsevik típusú diktatórikus rendszerek megszületéséhez. Winston Churchill 1946-bos híres fultoni beszédében beszélt először Európa megosztottságról, és ő használta először a kontinenst kettéválasztó vasfüggöny kifejezést is. Ez a vasfüggöny jobban megosztotta Európát mint bármi a történelemben. Nyugaton a kvázi-demokráciákban lehetőség volt új szellemi irányzatok kibontakozására, aktív politikai polémiára, ami a jobboldali irányzatok fejlődését, paradigmaváltását eredményezte. Mind a konzervatív, mind a kereszténydemokraták mind pedig a radikális jobboldali erők változásokon estek át. Megszülettek az első, európai nemzetek szövetségéről szóló tervek, elkezdődött a rokon gondolkodású mozgalmak határokon átívelő kapcsolatrendszerének kiépítése, és a jobboldal új célok felé fordult. Az 1960-as években De Gaulle francia államelnök volt a legismertebb képviselője az államok Európája elképzelésnek. Egy szuverén európai államokból álló nagy szövetséget képzelt el, amely egységes nagyhatalomként tud fellépni a világban, és mindezt konzervatív szemlélettel ötvözve. De Gaulle elutasította a baloldali internacionalizmust és a kozmopolitizmust is. Gyakran használta az európai Európa kifejezést, melyet így így határozott meg: „Az európai Európa azt jelenti, hogy önmaga által és önmagáért létezik, vagyis más szavakkal mondva: saját politikával rendelkezik a világban.” 1963-ban De Gaulle és Adenauer német kancellár aláírta a történelmi jelentőségű francia-német barátsági szerződést, mely a két ország évszázados rivalizálásának végét jelentette, és egy nagy mérföldkő volt az európai integráció történetében. Mindketten konzervatív, jobboldali politikusok voltak.
Míg Európa nyugati felén a jobboldal kezdte megtalálni új arcát, addig keleten a kommunista rendszerek orwelli látomásokat megszégyenítő gondolati tilalma volt a jellemző. A négy évtizedes diktatúra alatt az uralkodó politikai ideológián kívül semmilyen más vélemény hangoztatása nem volt megengedve. Az egypártrendszerű baloldali rezsimek összeomlása után aztán a kilencvenes évektől kezdve demokratikus választásokat tartottak, és szabadon alakulhattak meg a különböző pártok. A több évtizedes tiltás után újraszerveződő radikális jobboldal jobb híján az eredeti gyökerekhez tudott visszatérni, amely nem volt más, mint a kelet-európai népeket már egyszer egymásra haragító soviniszta, melldöngetős, szűklátókörű irányvonal. Így aztán a rendszerváltozások után ezen a téren minden ott folytatódott, ahol a negyvenes években abbamaradt. Nyugat-Európában a jobboldali pártok több évtizedes építő polémiának köszönhetően megtalálták a közös utat és a közös célokat, keleten pedig megmaradt a rivalizálás. Persze nem lehet kizárólag a szellemi fejlődés hiányának betudni ezt a helyzetet, hiszen a trianoni békediktátum által előidézett Kárpát-medencei konfliktusokat a szocialista blokk nem hogy rendezte volna, de sokszor még mélyítette is (emlékezzünk csak Ceaucescu nyíltan magyarellenes politikájára). Több mint nyolcvan év elteltével még mindig nincs rendezve a kisebbségek helyzete a térségben, és még mindig atrocitásoknak van kitéve a szórványmagyarság.
A legérzékletesebb példaként mégis a keleti blokk összeomlása után megindult délszláv háború szolgál a szomorú helyzetre. Amikor a Nyugat-európai államok között már gyakorlatilag megszűnt mindennemű nyílt ellenségeskedés, akkor hágott tetőpontjára a volt Jugoszlávia népeinek öldöklő viszálya. A Tito által létrehozott mesterséges államszövetség nem tudta kibékíteni a délszláv népeket, és mikor Jugoszlávia megszűnt, újult erővel estek egymásnak a szerb, horvát, bosnyák és más népcsoportok. Habár a háború azóta véget ért, mély sebeket hagyott a lelkekben, és hosszú időre visszavetette a békés egymás mellett élés lehetőségét a balkán északi részén.
Tehát ha ismét feltesszük a kérdést, hogy mi lehet a kiút ebből a helyzetből, rájövünk: csakis az, ha Európa keleti felén élő népek felismerik, hogy a változó világ újabb és újabb kihívásainak egymást gyengítve nem tudnak megfelelni. Van lehetőség az összefogásra, hiszen ha az örökösen viszálykodó Németország és Franciaország meg tudta tenni, akkor mi is képesek vagyunk rá. A megbékélésnek a közös érdekeken kell nyugodnia, és felelősségünk teljes tudatában kell baráti jobbot nyújtani egymásnak. Ezt kívánja országaink és Európa jövője is.

2005.06