Gazdag István: Több fényt! Sötétben bujkáló beszivárgók a jobboldal térfelén

Goethe szerint a jövő eseményei előre vetítik árnyaikat. Jean Baudrillard, „a nagyszerű francia filozófus” (Csoóri Sándor) a jövő eseményeinek előre vetített árnyaként határozta meg a radikális gondolatot. A radikalizmus terén elévülhetetlen érdemeket szerzett Jean-Marie Le Pen a maga részéről úgy véli, hogy a radikálisok azok, akik ki merik mondani azt, amire a többiek („a mérsékeltek”) csak gondolnak (ha mernek). Mindezt a Heti Válaszban nemrég lezajlott radikálisok kontra mérsékeltek „vita” kapcsán tartottam fontosnak megjegyezni, amelyben az Új Jobboldal is megemlíttetett. Miután Bognár József bágyadt kísérlete dacára sem kaptunk megszólalási lehetőséget a „polgári mértékletesség” felkent orgánumában (ellentétben egyes közismert anarchocionista „demokratákkal” és Teller-levél specialistákkal), ezért jobb híján kénytelen vagyok e helyt replikázni.

A vitának aposztrofált süketek párbeszéde egyébként épp annyira volt izgalmas, mint amennyire befogadó közegéhez, az archetípusos politikai polivitaplex Elek István gondolatilag gondosan sterilizált lapjához illik.
Az Új Jobboldalt a „vitapartnerek” közül hárman méltatták kitüntető figyelmükre: Békés Márton „egyetemi hallgató (ELTE)”, Tőkéczki Llászló „történész, a Valóság főszerkesztője” és Malgot István „író, a Szövetség a Nemzetért Polgári Kör tagja”. Rajtuk kívül a HV Szőnyi Szilárd nevű szakmunkása is letudta kötelező penzumát a témában.
Békés dolgozata szimptomatikus volt, híven tükrözve mindazt a komolyságot, érettséget és „szellemiséget”, amelyet az elkövető nem átallott fényképével is illusztrálni. Különösen az a kitétele volt penetráns, miszerint az Új Jobboldal azért is szélsőséges, mert „önigazolásképpen” (?) oldalszámra idézgeti, „a katolikus egyház befeketítése végett (sic!) a keresztény eszmeiséggel össze nem egyeztethető Nietzschét”. Hasonló contagiummal Tőkéczki László sokkolt legutóbb, még 2000 nyarán, amikor a könyvvásáron azzal találtam meg mint akkoriban futtatott kultúrnacsalnyikot, hogy a világ művelt országaihoz hasonlóan talán nálunk is illő lenne megemlékezni a filozófus halálának századik évfordulójáról, mire indignálódva azt böffentette ki magából, hogy mégis mit képzelek: az illető keresztényellenes volt…
Mentségemre legyen mondva, Nietzsche megítélését illetően én mindaddig csak saját gyarló értékítéletemre hagyatkoztam, meg az olyan elvetemült „szélsőségesekére”, mint például a XX. század legnagyobb filozófusának tartott Martin Heidegger (talán még Tőkéczki is hallott róla – bár ő sem nevezhető éppen a kereszténynek), aki szerint Nietzsche „korunk heurisztikonja; ma mindenki az ő fényében és árnyékéban gondolkodik”. (Már aki gondolkodik.) de említhetném az önmagát jobbára katolikus gondolkodóként definiáló Molnár Tamás professzort is, aki azt írta, hogy „ha Nietzsche korunk filozófiai misztikájának a csúcsán áll, ez azért van így, mert magára merte vállalni Isten meggyilkolásának és az ég kiürítésének a bűnét. Csodáljuk és gyűlöljük őt mint bűnbakot”. Persze ő sem lehet teljesen elfogulatlanul mérvadó, mert sokáig kokettált a francia Új Jobboldallal, publikált kiadványaiban és részt vett konferenciáin, sőt mi több, közös könyvet is jegyez Alain de Benoist-val (L’éclipse du sacré). Esetleg Juhász Gyulát is felhozhatnám, aki így emlékezik meg az egyesek által holtában is átkozott gondolkodóról: „Egy árny kószál a parkban őszi estén, / Szánd meg, s imádkozz érte, jó keresztény, / Az égbe tört, és pórul járt szegény. / Most vánszorog, jár körbe-körbe némán, / Nagy homlokán és kiégett szemén árny, / Nincs nála nyomorúbb e földtekén. / Mégis ti, kiknek a menny megígérve, / Ti jámborok, reám figyeljetek, / Hős és nemes e szánandó beteg! / A gondolatcsaták közt folyt ki vére, / S bár a mennyetekre nem váltott jogot, / E földre onnan egy kis fényt lopott” (Nietzsche Naumburgban).
És rajtuk kívül szinte vég nélkül idézhetném még a Szellem ászainak hasonló megnyilatkozásait, de minek? Mert ugyan hol vannak ezek a nyomorult Nietzsche-apologéták a Békés-Malgot-Tőkéczki trinitas szellemi nívójához, lelki emelkedettségéhez, gondolati mélységéhez képest?
Oly távol, mint Athén Jeruzsálemtől.
Az is igaz persze, hogy mindenkinek olyan idol jár, amilyet érdemel. Békésnek Tőkéczki és Malgot jutott, akikre úgy tekint, mint mondjuk a pápai követre tekintene az eucharisztikus kongresszuson. Az előbbit a konzervatív paletta „mérsékelten radikális”, az utóbbit ellenben „radikálisan mérsékelt” színfoltjának (sic!) nevezi. (A foltot én is látom, de hol vannak itt a színek?) Mindenesetre nálam csiszoltabb elmékre hagyom annak kibogozását, hogy mi a lényegi különbség e két epitheton ornans között. Mielőtt azonban hagynánk visszahullani a jótékony feledés homályába, ahonnan vétetett, javíthatatlan altruistaként tegyük lehetővé B. M.-nek, hogy egy nagy példányszámú lapban is a világ elé tárhassa írásának legütősebbnek szánt – bár inkább csak szélütöttnek sikeredett – betűhalmazát. (A Római Birodalomra vonatkozó másik hajmeresztése miatt Vass Krisztián, a maga rusztikus módján, már belegyalogolta a betonba.) Vegyünk hát egy mély lélegzetet, és jöjjön, aminek jönnie kell: „Persze mi sem fontosabb a hazai, amúgy is több irányba tartó, egymás-ellen-acsarkodó-jobboldal (sic!) számára, hogy (resic!) jelentéktelen francia ultrák (ti. Alain de Benoist és kompániája – G. I.) farvizein a hazai polgári sajtóba beúszó, ezoterikus jobboldali újpogányok (tehát az előbbiek magyar epigonjai – G. I.) szellemi termékeinek szemétdombjain kapirgáló kiskakasok (vagyis a formál logika szerint a Békés-féle baromfiudvar – G. I.) a kereszténységet is kihazudják a magyar konzervativizmusból”. (Ezt tessék megemészteni!)
Mentális rehabilitációnk végett ezután vigyázó szemeinket (Párizs helyett és B. M. óhajához híven) vessük inkább a magyar konzervativizmus minőségi referenciáinak számító Tőkéczki László és Malgot István írói-gondolkodói munkásságára, akiknek a prózája persze mindenképpen izgalmasabb, mint egy mosógéphez mellékelt használati utasítás.
Ominózus irományában Tőkéczki expressis verbis kijelenti, hogy „ha valaki a nemzetből csinál pogány bálványt, akkor olyan útra tér, amelyen egyre többször sérteni fogja az egyetemes keresztyén erkölcs felebaráti parancsát”, majd észlelve, hogy ezzel azért kissé túllőtt a célon, azzal igyekszik korrigálni, hogy „a nemzetben létezés egyébként Isten teremtő gondolata / akarata”, így akarva egy fenékkel két lovat (vagy inkább szamarat) megülni, ami fizikumát látva eléggé rizikós akrobata mutatvány. Sajátos nemzetfelfogásával mindenesetre iskolát teremtett, amelyhez a legutóbb a Himnuszt is „kereszténységidegennek” (sic!) tituláló Majsai Tamás keresztény cionista teológus is csatlakozott, aki a nemzetbálványt „az üdvösség keresztény valóságára nézve” „szemétnek” nyilvánította, a magyarság olyan ősi pogány jelképeivel együtt, mint a „csodaszarvas, a fehér paci meg miegymás” (Népszabadság, 2003. XI. 17.).
Tőkéczki egyébként, aki történészkollégája, Papp László Tamás szerint „a marxizmus harcos népszerűsítőjeként robbant be a Kádár-rendszer tudományos életébe”, lényegében következetes marad önmagához és pályafutásához. A marxista Kritika 1978. februári számában „A marxizmus esélyeiről” (mi másról?) értekezve éppen a „nacionalista hangulatok” világszerte észlelhető újabb jelentkezésétől óvott, amely tendenciát történelmünk „rákfenéjének” vélte. Módfelett aggódott még a fiatalok vallási érdeklődésének növekedése miatt is, de azzal nyugtatgatta önmagát és olvasóit, hogy az efféle „irracionalitás” iránt, amelyre szerinte jól illik a lukácsi „vallásos ateizmus” kategória, „nem mély, nem végiggondolt a vonzódás”. A kamaszok marxizmussal való érzelmi azonosulásának az útjában viszont komoly akadályokat tapasztalt, úgymint „társadalomtörténetileg rövid távon kiirthatatlanul (sic!) még meglevő előítéletek, 25 év sulykolt antikommunizmusa, a vallásosság erős nyomai (hogy teszik mondani?! – G. I.) a szokások szintjén (ja, az mindjárt más – G. I.) stb.”
A marxista diskurzust jellemző immanens gondolati pangás ellenére a lényeg mindenesetre kihámozható: Tőkéczki elvtárs a nacionalizmust rákfenének tartotta, Tőkéczki úr a nemzetet pogány bálványként értékeli. Kommunista volt 1978-ban, keresztyén 2003-ban (remélhetőleg nem csak a „szokások szintjén”), ami nem is annyira skizofrén állapot, hiszen végül is minden tekintetben ugyanarról a tőről metszettek, mint azt Tőkéczki őselvtársa, Karl Marx is megállapította, aki szerint a kommunizmus arra hivatott, hogy „profán módon valósítsa meg a kereszténység emberi alapjait (a zsidókérdésről), nemkülönben jelenlegi (világ)polgártársa, Karl Lövith, aki szerint „a kommunista hit álruhát öltött zsidókeresztény messianizmus (Világtörténet és üdvtörténet).
Ennyit Tőkéczki László fejlődéstörténetéről.
Békés másik lúmenének, Malgot Istvánnak a „karrierje”, ha lehet, még jellemzőbb a magyar ugarra. Egy ószövetségi ihletettségű kacsamagazin baldóvereként természetesen bennünk véli megtalálni a főellenséget, mint általában a magafajta neofita klerikálkommunisták. „Nehéz arra mentséget találni, hogy miért jelent meg cikkek sora az Új Jobboldal rovatban a történelmi egyházak ellen, hirdetve egy nietzschei új pogányság eljövetelének szükségességét. Az a nézet kapott itt hangot, hogy sokkal megfelelőbb lenne Európának az antikvitásra épülő új pogányság, mint a zsidó gyökerű kereszténység”, hangzik a vérvád Malgottól, aki nyilván nem hallott még olyanról, hogy pluralizmus, szabad véleménynyilvánítás és más efféle. Nem is csoda. Abban a politikai iskolában, ahol őkelme formálódott, ezeket a fogalmakat nem oktatták. Az 1968-as Poór (alias Singer) Iván-féle maoista-enverhodzsista szervezkedés negyedrendű vádlottjaként az „Öreg” mozgalmi néven emlegetett Malgot ugyanis a tiranai rádió fan-klubjához tartozott, olyan elvbarátaival egyetemben, mint Haraszti György, Révai Gábor és Dalos György. Az önmagukat „forradalmi kommunistáknak” nevező „veszettek” balról támadták a Kádár-rezsimet, és a ’63-as amnesztiát „a humanizmus szocialista értékelése elleni revizionista támadásként” (copyright: Dalos) interpretálták.
„Malgot, aki évekig baloldali gondolkozó félistenként szerepelt politikai spektrumunkban (…) most azt állítja magáról, hogy baloldali konzervatív. Azaz baloldali jobboldali. Ez a magyar politikai diskurzusnak már komikumba, abszurdba elvitele”, értékeli kaméleonkodását Forrai Éva a MaNcs-ban, „Utazás pedofíliába” címmel. Ezzel Malgot kambodzsai útinaplójára céloz, amelyben a szerző (Keszthelyi Éva szavaival) „nyílt és burkolt eszközökkel a pedofíliát támogatja, népszerűsíti és menti fel az erkölcsi és jogi következmények alól”. A helybéli tizenéves „kis barna tündérek” utáni szánalmas nyálcsorgatásnál, amely feminista amazonaink rohamát kiváltotta, sokkal aggályosabb a könyv genezisének a tudatalattija. Ha úgy vesszük, Malgot ui. tényleg odáig vitte a perverziót, hogy abban az országban kergetett némi (nemi) örömöt, ahol ifjúkori bálványának (Soli Mao Gloria) leghűbb követői a gyakorlatba ültették át a Dicső Eszmét, kiirtva saját népük egynegyedét. (Hát igen. Ahogy a francia mondja, az ember mindig visszatér az első szerelméhez…)
A kommunizmus nevű laicizált messianizmus és a kereszténység nevű szakralizált messianizmus közötti damaszkuszi retúr járatra felkapaszkodó Malgot godolati szubtilitását és veretes konzervativizmusát azonban az Új Márciusi Front 1988. november 5-i vitanapján elmondott beszéde demonstrálja csak igazán. Íme egy revelatív részlet belőle: „Az embernek mindenképpen meg kell adni az életükbe, munkájukba vetett hitet. Erre (…) két mozgalom volt képes eddig. Az egyik a vallás, a másik a marxizmus. Egyiknek az értékeit sem lenne szabad megtagadni semmiféle kibontakozásban. E két értéknek egymással végre együttműködve kellene létezni, valóban együtt nyerve meg az emberek tömegeit”, uff, én beszéltem! Óhaja immár teljesült. A vallás és a marxizmus együttműködését Malgot István személyesen és személyében is garantálja.
Isten hozta a polgárság templomában, elvtárs!
Összegezve tehát, és szótagolva, hogy mindenki megértse: az ex(?)marxista Tőkéczki, az ex(?)maoista Malgot és torquemadista kisinasuk azt az Új Jobboldalt támadják, amely kezdettől következetesen harcol minden világmegváltó és népbolondító ideológia ellen, és gondolatiskolaként éppen az egyengondolat, a szellemi homogenizálás és mindenfajta dogmatizmus par excellence tagadása, jelentkezzenek akár eszmei, akár vallási köntösben. Különösen méltatlan ez a támadás egy olyan franciával, jelesül Alain de Benoist-val szemben, akinek a politikai elkötelezettségét és közéleti szerepvállalását – saját bevallása szerint – döntően befolyásolta „a magyar nép lázadását vérbe fojtó szovjet harckocsik látványa”. Személyesen tőle tudom, hogy 13 évesen abban a hatalmas, majd félmilliós tömegtüntetésben is részt vett, amelyre 1956. november 8-án került sor Párizsban a magyarországi szovjet intervenció elleni tiltakozásul, és amelynek végén a Jeune Nation keltakeresztes aktivistái megostromolták, elfoglalták, majd felgyújtották a kommunista párt székházát.
Alain de Benoist „felvállalhatatlanságáról”, „jelentéktelenségéről” és „szélsőségességéről” még csak annyit, hogy az általa alapított Nouvelle École c. elméleti szemle patronáló bizottságában neves írók, tudósok, akadémikusok és egyetemi tanárok találhatók a világ minden tájáról (említhetnék neveket, de tartok tőle, hogy hazai kritikusai ettől sem lennének okosabbak), akik bizonyára tisztában vannak vele, hogy kinek és mihez adják a nevüket.
Ami pedig végül és legutolsó sorban a heti válaszos Szőnyi Szilárdot illeti, ő pont annyira mozgott otthonosan a témában, mint „falschriporter” Frei Tamás a szakmai etikában. Súlyos önértékelési zavarra vall, ha valaki olyasmiről értekezik, amiről enyhén szólva is csak elemi szintű ismeretekkel bír. Szerinte például De Benoist azt rója föl a kereszténység bűnéül, hogy „kiszorította a földrész kultúrtörténetéből a kelta, római, germán szellemet”, amit Sz. Sz. nagy okosan azzal igyekszik cáfolni, hogy „viszonylag korlátozott műveltség birtokában sem okozhat senkinek nehézséget ezen állítással szembehelyezni a tényt, hogy például a görög filozófia gondolatainak átmentésében a keresztény teológusoknak komoly érdemük volt…”. Én pedig merem remélni, hogy viszonylag korlátozott felfogóképesség birtokában sem okozhat senkinek nehézséget felfogni – úgy tűnik Sz. Sz. kivételével –, hogy De Benoist két sorral fentebb speciel nem a görög, hanem a kelta, római és germán szellemről beszélt, ami nem ugyanaz.
Máshol „idejétmúlt fajtájú (sic!) harmadikutas gondolkodónak” nevezi az európai Új Jobboldal főideológusát, amit szerinte a „szerző” (!) azon kijelentése is alátámaszt, hogy „nem lát rokonszenves erőt a politikai porondon”. Eltekintve attól a szemantikai slendriánságtól, hogy az ember általában nemigen szokott a vele készült interjúnak a „szerzője” lenni (amely interjúra Sz. Sz. egyértelműen utal), rögvest meg is cáfolja önmagát, amikor De Benoist-t idézve tudatja, hogy az olasz Északi Ligával igenis szimpatizál (feltéve persze, de nem megengedve, hogy valaki attól válik „idejétmúlttá”, mert nem lát rokonszenves politikai erőt.) A legszebb az egészben, hogy az Sz. Sz. által Bognár József bűnlajstromához sorolt „keresztényellenes” idézetek közül az egyik Határ Győző, a másik Illyés Gyula tollából való.
De oda se neki, hisz’ holtig tanul az ember. Legalábbis elvileg.
Ezek után az istenek óvjanak bennünket azoktól a kurzuskeresztényektől, akik azt hiszik, hogy az Újszövetség lélekemelő hatással van – a felebarátaikra.

MD 2003. december 11.