Gazdag István: Amerikai gazdaság - rana in fabula

Mostanra a fizetési mérleg hiánya és az eladósodás mértéke olyan szintre nőtt az Egyesült Államokban, hogy egyre kevésbé tűnik fantazmagóriának egy totális pénzügyi csőd bekövetkeztének a lehetősége. Noha egyes heterodox közgazdászok már évek óta riogatnak az amerikai kapitalizmust fenyegető Big Clash (Nagy Csattanás) rémképével, mindeddig éppen az ellenkezője történt annak, mint amit a gazdasági folyamatokból kiolvasni véltek a (közel)jövőre nézve. Az USA gyorsan magához tért az 1987-es krachból éppúgy, mint az 1997-es ázsiai és a következő évi orosz válságból vagy az Internet-buborék 2001-es kipukkadásából. Látszólag tehát az amerikai gazdaság regenerációs képessége határtalan. A látszat azonban néha csal.
A megtévesztő dinamizmus álarca mögött ugyanis az amerikai gazdaság egyre nyugtalanítóbb vészjeleket produkál. Eljöhet még az a nem is olyan távoli nap, amikor a zöld hasú bankjegyről el kell majd tüntetni a híres „In God we trust” formulát, mert hiába bíznak az amerikaiak istenben, egyáltalán nem biztos, hogy ez az érzésük kölcsönös. Mára ugyanis az Egyesült Államok a világ egykori legnagyobb hitelezőjéből a világ legnagyobb adósává vált, és ezt a fordulatot tökéletesen visszatükrözik a gazdaságának egészségi állapotára vonatkozó legfőbb mutatók is: a kereskedelmi mérleg rekordhiánya (a GDP 60 százaléka!), a hasonló méretű költségvetési hiány (az iraki háború feneketlen hordójával súlyosbítva), a háztartások túladósodása (az évi jövedelemhez viszonyított eladósodási szintjük 120 százalékos), a negatív megtakarítási ráta (az 1932-33-as Nagy Pangás óta először), a dollár krónikus gyengélkedése stb.
Ezen indikátorok fényében az amerikai gazdaság egyre inkább egy óriási Potyemkin-falura hasonlít, ahol minden csak papírmasé. Az Enron (2001) és a WorldCom (2002) gigacsődje óta tudjuk, hogy a számok „sminkelése” terén az amerikai pénzügyi elemzők egészen rendkívüli bűvészmutatványokra képesek. Ezek a botrányok ugyanis óriási léptékű hamisítási eljárásokat tártak fel: nem létező részvények túlértékelését, trükkös költségelszámolásokat, bennfentes kereskedelmet, adóparadicsomokba telepített stróman-társaságokat, cégvezetőknek juttatott szuper gázsikat. Mindehhez pedig nagybankok, illetve neves szakértői és ügyvédi irodák nyújtottak fedezetet (illetve fedezéket), az alkalmazottak és kisrészvényesek érdekeinek csaknem teljes semmibe vétele mellett. Ezzel kapcsolatban Keynes metafórája juthat eszünkbe, miszerint a tőzsde valójában nem más, mint egy kaszinó, azzal a különbséggel, hogy itt a kicsik szinte mindig veszítenek, miközben a nagyok szinte mindig nyernek. Az Enron és a WorldCom esete karikatúraszerűen illusztrálja az amerikai kapitalizmus aktuális aranyszabályát: „magánosítani a profitot, társadalmasítani a veszteséget”. Azóta persze megpróbálták némiképpen „moralizálni” a piacokat, így például megbírságolták azokat a bankokat, amelyek továbbra is elértéktelenedett részvényeket ajánlottak ügyfeleiknek, és azokat a cégeket, amelyek meghamisították a mérlegüket. Mindez azonban csak tüneti kezelés volt, és nyilvánvalóan érintetlenül hagyta a rendszer lényegét.
Egy évtizeddel ezelőtt, a numerikus technológiák és az „új gazdaság” ígéretei által gerjesztett spekulációs hőhullám idején Alan Greenspan, akkoriban még az amerikai jegybank mindenható kormányzójaként az „irracionális csapongás” jelenségeiként definiálta a pénzügyi buborékokat, arra utalva ezzel, hogy az árak még csak köszönő viszonyban sincsenek a termékek valós értékével. Ma ugyanez a helyzet az amerikai növekedés és foglalkoztatás legfőbb lokomotívjának számító lakóingatlanokkal. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy jelenleg a lakóházak eladásából származó többletérték képviseli az amerikai háztartások vagyonosodásának 60 százalékát (szemben a tőzsdei kereskedelemben realizált 20 százalékkal). Napjainkban a szövetségi kormányzat által ösztönzött nagyon aktív – ugyanakkor viszont igen kockázatos – tulajdonszerzési politika eredményeként három amerikai házaspár közül kettő saját tulajdonú lakóingatlanban lakik (1940-ben csak 40 százalékuk).
Az amerikai fogyasztást két tényező jellemzi: egyrészt a háztartások nem takarékoskodnak, vagy ha igen, a megtakarítást ingatlanokba fektetik; másrészt pedig túlzottan is eladósodtak. Az eladósodási szint növekedéséhez nagymértékben hozzájárult a bankok új hitelezési gyakorlata, amely mindenekelőtt a személyre szabott hitelképességi bírálatban és az ingatlanértéki jelzálog optimális használatában nyilvánul meg, ami lényegesen megnövelte a potenciális ügyfelek eladósodási hajlandóságát. Húsz évvel ezelőtt a pénzintézetek még úgy vélték, hogy egy házaspár ideális esetben jövedelme 30 százalékát fordítja hiteltörlesztésre, ma viszont már az ötven százalék sem tűnik riasztónak a számukra, pedig ezen a szinten a kölcsönök automatikusan kockázatosnak számítanak a gyönge garanciájú hitelszegmensben, a hitelfelvevők legsebezhetőbb részében. Mindennek (ideiglenes) hatásaként az előrejelzések erre az évre több mint másfél millió ingatlan lefoglalást valószínűsítenek ebben a közegben. De sötét fellegek gyülekeznek a középosztály feje fölött is, amely megtakarítás hiányában és az ingatlanpiaci konjunktúra romlása esetén nehezen fogja tudni törleszteni a hitelrészleteit. Ráadásul maguk a bankok sem rendelkeznek elegendő tartalékokkal, hogy átvészelhetnék ügyfeleik fizetőképtelenségét. Jelenleg már több mint száz hitelintézetet lavírozik a csőd szélén. Mindezek egy valódi válsághelyzet szimptómái.
Nem sok jóval bíztat a végkifejlet tekintetében az a momentum sem, hogy az amerikai válság mindenekelőtt pszichológiai természetű, konkrétan az 1932-33-as Nagy Pangás történelmi öröksége. Amerika amilyen könnyedén túltette magát az 1929-es tőzsdekrach következményein, olyan nehezen vészelte át a Roosevelt 1932 novemberi megválasztása és következő év márciusi hivatalba lépése közötti időszakot, amely a polgárháború óta a legsúlyosabb szakítópróbát jelentette az amerikai kollektív psziché számára, egészen máig ható traumát okozva e nemzeti önazonosság-tudat és közös történelmi örökség nélküli ország lakosainak. Egyes szerzők egyenesen „ontológiai krízisről” beszélnek ezzel kapcsolatban. Az amerikai rendszer ugyanis ez alatt az öt hónap alatt döbbent rá igazán a saját korlátaira és sebezhetőségére, és az igencsak törékeny, mert minden elemében mesterséges „nemzeti egység” fenntartása érdekében ekkortól ítélte magát a „permanens paroxizmus” politikájára, amely az éppen aktuális képzelt vagy valódi ellenségekkel (Harmadik Birodalom, Szovjetunió, Kína, iszlám, terrorizmus) szembeni állandó mozgósításban nyilvánul meg.
A nemzetközi színtéren azóta is ez a betegesen felcsigázott, szinte őrjöngésig hevített attitűd jellemzi az amerikai politikát, amely a külvilággal szembeni zsigeri rosszhiszeműségben gyökerezik és a nemzetközi közösség érdekeinek cinikus semmibe vételét eredményezi. Az USA már a Briand-Kellog paktum aláírásakor tudatta, hogy fenntartja magának a jogot, hogy egyedül döntsön arról, mi minősül támadó háborúnak vagy mi igazolja egy állam elismerését vagy el nem ismerését. Azóta kormányok jöttek és kormányok mentek Amerikában, de az általuk egyöntetűen képviselt egoista unilateralizmus egy jottányit sem veszített az érvényéből. Íme néhány szemléltető példa, a teljesség igénye nélkül. 2001 áprilisában az Egyesült Államok kivonult az ENSZ Emberi Jogok Bizottságából. Ugyanazon év novemberében megerősítette, hogy nem ratifikálja a biológiai fegyverek gyártását beszerzését és tárolását tiltó és már 144 ország által aláírt és ratifikált nemzetközi egyezményt, mert nem fogadja el kutatólaboratóriumai és fegyverarzenálja inspekcióját és ellenőrzését. Néhány nappal később egyoldalúan felmondta a rakétaelhárító fegyverrendszerek telepítését korlátozó 1972-es ABM-szerződést. Ugyanakkor nem volt hajlandó aláírni a 123 ország által aláírt 2001. februári szerződést a taposóaknák betiltásáról, ahogyan a környezetvédelemről és a légkör felmelegedéséről szóló kiotói jegyzőkönyvet sem. Nem csatlakozott a 154 állam és az EU által elfogadott 1994-es UNCLOS/LOST (Tengerjogi Szerződések) néven emlegetett egyezménysorozathoz, amely az óceánok és tengerek fölötti nemzetközi, illetve nemzeti szuverenitásokat hivatott koordinálni, az amerikaiak megítélése szerint azonban a volt szocialista országok érdekeit és szemléletmódját tükrözve ellenkezik a piacgazdaság kívánalmaival. 2001 májusában elutasított bármiféle tárgyalást európai partnereivel az Echelon lehallgató- és kémhálózat kapcsán. Jelenleg is szembehelyezkedik az egész világgal a genetikailag módosított organizmusok és a hormonokkal dúsított hústermékek szabályozása tekintetében. A nyugati országok közül egyedüliként sohasem ratifikálta a nők elleni megkülönbözetés valamennyi formájának tilalmát kimondó 1979-es ENSZ-konvenciót, mint ahogy a gyermekjogokra vonatkozó 1989-es konvenciót sem. Ugyanakkor viszont nem ismeri el állampolgáraira nézve a hágai Nemzetközi Büntető Bíróság joghatóságát. Végül pedig, hogy el ne felejtsük, az ENSZ hozzájárulása nélkül és a nemzetközi közösség döntő többségének ellenkezése dacára döntött Irak megtámadásáról és megszállásáról.
Akárcsak az 1929-es pénzügyi apokalipszis korában, az amerikaiak manapság is hajlamosak a nyomasztó valóság elől egyfajta „virtualizmusba” menekülni. E sajátos amerikai gondolkodásforma alapja a propaganda, vagyis a valóság át- és deformálása abból a célból, hogy összhangba lehessen hozni egy ideológiával, adott esetben az amerikanizmussal. Amerika földrajzi adottságaiból és méreteiből következően a lakosai kezdettől fogva rá voltak kényszerítve arra, hogy új kommunikációs eszközöket találjanak ki e hatalmas ország távolságainak áthidalására. Ez a kommunikációs szükséglet azután nemcsak az információt és szükségszerű velejáróját, a dezinformációt teremtette meg, hanem az önmisztifikációra való hajlamot is, ami abból áll, hogy ugyanazok, akik instrumentalizálják a propagandát, végül hisznek is neki. Ezt a jelenséget nevezik „csoportgondolkodásnak” (Group Thinking), arra utalva, hogy a propaganda révén hangszerelni lehet az emberek döntő többségét jellemző mechanikus gondolati konformizmust. Ily módon az egymással beszélő és egy hamis hírt terjesztő emberek meggyőzik egymást arról, hogy a hír igaz. Természetesen Amerikában sem vakít el mindenkit a „virtualizmus” délibábja. Nemrég maga Alan Greenspan is megkondította a vészharangot egy közelgő gazdasági visszaesés kockázatára figyelmeztetve. Éppen ő, aki alig egy évtizede, 1998 júniusában a Kongresszus előtt olyan gazdasági elemzőket említve, akik úgy vélték, hogy az amerikai gazdaság „kilépett a történelemből” (vagyis nem vonatkoznak rá az általános gazdasági törvényszerűségek), noha nem osztotta teljes mértékben a véleményüket, nem is találta azt teljességében abszurdnak. Nyilvánvaló, hogy a sokasodó válságjelek (mindenekelőtt az államkincstár állapota) láttán időközben alaposan lelohadt a (kincstári) optimizmusa.
A sanghaji tőzsdeindex ez év februári tíz százalék körüli esése is csak egyike volt az aggasztó előjeleknek, és nem maradt hatás nélkül a nagy nemzetközi piacokra. Nincs kizárva, hogy a kínai vezetők így akartak üzenni a demokrata többségű amerikai kongresszusnak, amely protekcionista intézkedéseket szándékozik hozni a honi foglalkoztatás védelmében, lassítani próbálva a vállalati expatriáció (vagyis a termelő kapacitás külföldre telepítésének) ritmusát. Mindez nyilvánvalóan nyugtalanítja a kínai termelőket, és mivel a belső kereslet nem képes felszívni a keletkező jelentős termékfölöslegüket, mindenekelőtt az amerikai háztartások jelentették számukra a megoldást. Az utóbbi évek globális és különösen ázsiai gazdasági fellendülését ugyanis főleg a kedvező hitellehetőségekkel „felspanolt” amerikai fogyasztási láz generálta. Más kérdés, hogy ez egy ördögi kör, amely napról-napra tovább növeli az amerikai kereskedelmi deficitet. Ezt a szövetségi állam kincstárjegyek szüntelen kibocsátásával finanszírozza, amelyeket tömegesen az ázsiaiak vásárolják fel, ahogyan egyébként (az ingatlanhitelt finanszírozó) jelzálog-kötelezvényeket is. Ennek következtében az amerikai ingatlanbuborék egyik főszereplője Kína – igaz, hogy egy nagy tűvel a kezében.
Az amerikai adósság tulajdonosaiként ugyanis ténylegesen a kínaiak és a japánok az Egyesült Államok valódi bankárai, és noha – legalábbis momentán – az az elemi érdekük, hogy az ügyfelük ne jelentsen csődöt, egyáltalán nem biztos, hogy a pénzügyi összeomlás elkerülésének az a legjobb módszere, ha a végtelenségig finanszírozzák az adósuk tartozását. Szükségképpen el kell jönnie annak a pillanat, amikor majd elapad a külföldi pénzáradat. Előbb-utóbb az amerikai „pénzügyi kalandorkodás” (Emmanuel Todd) a saját fizikai határába fog ütközni. Az Egyesült Államok nem várhatja el végtelenségig a világtól, hogy a folyó fizetési mérleghiányának napi fedezetéhez szükséges 3, 5 milliárd dollárt a rendelkezésére bocsássa. A „papírtigris”, ahogyan egykor Mao nevezte, saját csapdájába esett. Ha fékezni próbálja a belső hitelkínálatot, az amerikai háztartások tömegesen válnak fizetésképtelenné, ha viszont fenntartja azt, veszélyes mértékben megnöveli pénzügyi függését a világgal szemben. A magas növekedési szint támogatásához szükséges korlátlan hitelkínálat egyfajta kóros pénzügyi elhízottságot okozott az USA-ban, amely minden pillanatban szívinfarktussal fenyegeti a rendszert. Amerika felfújta magát, mint egy béka. Márpedig La Fontaine-től tudjuk, hogy egy felfújt béka ki is durranhat – és ami kidurranhat, az rendszerint ki is durran.

MD 2007. VIII. 16.