Gazdag István: Spárta örök mítosza. Márványba vésett erények

A történelem folyamán az Athénnal versengő görög város mítosza sohasem szűnő csodálatot váltott ki mint a racionális és funkcionális berendezkedés modellje, az állampolgárok biztonságának garanciája, minden erkölcsi, állampolgári és katonai erény útmutatója és sarkantyúja. A válságban lévő hellén világot elbűvölte az összetartás és stabilitás Spárta által szolgáltatott ideálja: a legjobbak kormányzata a „politikusok” kormányzata ellenében.
Még csak kisfiú volt Ageszilasz, aki majd i.e. 400 és 360 között Spárta királya lesz, amikor az Apolló és Artemisz tiszteletére megtartott évi ünnepélyen meg kellett elégednie a kórusvezetőtől kapott hellyel a második sorban. Nos hát az, akiről a klasszikus történetírás később úgy emlékezik meg, hogy „ő volt az a tábornok és államférfi, aki a bátorság és határozottság hagyományos spártai erényeit a szabadság és függetlenség pánhellén ideáljának szolgálatába állította” (Dario Del Corno, Le virtu di Sparta, Adelphi, 1996), nem lázadt fel a döntés ellen, hanem azt mondta: „Jól van. Bebizonyítom, hogy nem a pozíció ad fényt a férfinak, hanem a férfi a pozíciónak”. Rendkívüli mértékletességéről lévén híres, mindig kerülte a túlzást az evésben és ivásban egyaránt, ami pedig az alvást illeti, arra nem úgy tekintett „mint egy zsarnokra, aki előtt meg kell hajolni, hanem mint egy szolgára, akit alá kell vetni a többi tevékenységnek”. A krónikák szerint képes volt alkalmazkodni a hőséghez és a hideghez is, jól érezte magát bármelyik évszakban, maga is a katonái között táborozott, azt hangoztatva, hogy ha van valami, amiben egy parancsnoknak különböznie kell az alárendeltjeitől, azt nem a kényelemben kell megtalálni, hanem az ellenállóképességben és a bátorságban. Egyszer valakinek, aki meglepődött szigorú életvitelén, azt mondta, Lükurgosz törvényei arra tanították, hogy ne becsülje az örömöket, és hogy a zord életstílus a szabadság garanciája.
Másvalaki azt kérdezte tőle, hogy Spártának miért nincsenek falai, mire ő rámutatott állig felfegyverzett honfitársaira, és azt válaszolta: „Íme Spárta falai.” Valójában ugyanis lakóinak bátorsága védelmezi meg a várost, nem pedig egy kőépítmény. Agamemnon vetélytársaként és Nagy Sándor előfutáraként -- „a két bajnok, aki a barbárok Ázsiájára tudta kényszeríteni a görög modellt” -- az állam és a törvények nevében parancsnokolt, és nem a személyes dicsőséget hajszolta. Új törvényeket sem szándékozott ajánlani, mert nem érezte szükségét annak, hogy elvegyen, hozzátegyen vagy bármit is változtasson azokon, amelyek már megvoltak. Inkább alkalmazni kell őket, éspedig azonnal, vallotta.
Egyiptomból visszatérőben, amikor a halálát érezte közeledni, megtiltotta barátainak, hogy szobrot vagy festményt készíttessenek róla: „Ha valami jót tettem, az lesz az emlékművem; ha nem, mire szolgálnának a szobrok, amelyek nem érnek semmit?”
A spártai erényeknek Plutarkhosz is számos művet szentelt. A 22 párhuzamos életrajzból álló klasszikus mű szerzője, mint a görögök közül oly sokan, maga is „lakonizáló” volt, vagyis rajongott Spártáért. Már Xenofón és Platón is úgy tekintett a spártai politikai rendszerre, mint a racionalitás és funkcionalitás modelljére, amely garantálja a polgárok biztonságát, ugyanakkor pedig vezeti és ösztökéli az erkölcsi, állampolgári és katonai erényeket. Ez annyira igaz volt, hogy a kegyetlen háborúk és a véget nem érő hegemonikus és szövetségi torzsalkodások közepette Spárta imázsa folyamatosan növekedett. Érdekes módon legfőbb riválisai, az athéniek voltak a mítosz táplálói, egyre fényesebbé téve Spárta dicsfényét, olyannyira, hogy például az Euripidésznél tapasztalható dühödt utálkozást egy tiszteletteljes magatartás váltotta fel, amely „egy olyan nagyságnak járt ki, amelyet ugyan nem értettek, mégis kénytelenek voltak csodálni”.
Így eszményítették tehát Spártát a görög polgárok, akik számára minden pillanat és minden tett egy konkrét, egyedüli és biztos haza szolgálatába illeszkedett; egy olyan Spártát, amely mindenkinek a saját különlegessége legmagasabb érzetét adta át. Egy ilyen hazáért érdemes volt élni és meghalni: a válságban lévő hellén világ ösztönös vonzalmat érzett az összetartás, a közösségi érzés, az állampolgári meggyőződés ilyesféle képe iránt. Spárta a szolgálat és ezzel együtt a stabilitás példáját nyújtotta: a „legjobbak” kormányzatát a „hivatásos” politikusok kormányzata ellenében, a funkciók kölcsönös kontrollját, amely az egyensúly garanciája volt, a demokráciák krónikus instabilitása ellenében, a törvények szuverenitását az ítélő testületek szenvedélyessége ellenében. Azután pedig a korrupció és a dekadencia pusztító hatásain túl nem lehetett nem meglátni a mértékletes és szigorú Spártát, a haszontalanság, az üres fecsegés ellenségét, amelynek lakói érdes és szófukar mondatokban beszéltek, az orákulumokhoz hasonlóan. Spárta mint mintakép és nosztalgikus felidézés: az erőtől duzzadó ifjak, a tisztelettől övezett öregek, az anyák, akik nem siránkoztak a háborúba induló fiaikért, sőt mi több, egyenesen igényelték a háborús sebesülést, a bátorságot és odaadást, a becsületet és önfeláldozást, és ha szükséges volt, a halált. Sohasem a menekülés szégyene, sohasem a gyöngeség és az ellenséggel szembeni remegés. A plutarkhoszi művek bővelkednek a zabolázhatatlan büszkeség ilyesféle képeiben. Az anyák nem ontanak könnyeket, helyette értéket követelnek. Megannyi névtelen asszony, akik csak ezt akarták a fiaiktól. „Fiam és Spárta fia, könny nélkül foglak eltemetni: csak a gyávákat kell megsiratni”, így beszél egy anya, arra hírre, hogy fia elesett a csatamezőn. Egy másik azért tesz szemrehányást megmenekült fiának, mert nem kereste a szép halált, ellentétben a csatában elesett fivérével. És az, amelyik pajzsot nyújtva át fiának, így bátorítja: „Fiam, térj vissza ezzel és ezen!” Vagy megint egy másik, aki megtudván, hogy fia bátran halt meg, azt mondja: „Igen, valóban az enyém volt.” Amikor azonban értesítik, hogy a másik fia megmenekült, miután gyáván megfutamodott a csatából, arra következtet: „Nem, ő nem az én fiam.”
Világos, hogy a büszkeség ilyesféle megnyilvánulásai csakis csodálatot válthattak ki, mint ahogy az is elkerülhetetlen, hogy ez a csodálat mindig újra felmerült a történelem folyamán, valahányszor egy ideál, egy zászló, egy barikád tanúságtételeket követelt. A jakobinusok Spártát a patriotizmus példaképeként tisztelték, Napóleon a katonáit lelkesítette vele, hogy ne váljanak méltatlanokká emlékéhez, Németországban a fegyelmezett és összetartó népközösséget a „porosz márkájú államiság ősének” tekintették, és ott a fasiszta álom Spártája, amelyet Maurice Bardeche egy olyan hazaként határoz meg, „amelyben a férfiakat az összes többi tulajdonságuk fölé helyezett férfiasságukért becsülték” (Fascismo ’70, Il Borghese, 1972).
Túl mítoszon és történelmen, megmaradtak a szétszóródott görögség használatára Plutarkhosz által összegyűjtött emlékezetes szentenciák, márványba vésve. Íme Antalchidász, a tengernagy és politikus, aki így válaszol valakinek, aki megkérdezte tőle, hogy a spártaiak a háborúban miért használnak mindig olyan rövid kardot: „Mert így közelebb harcolhatunk az ellenséghez”. Demaratosz spártai királytól azt tudakolták, hogyan száműzhették a városból éppen őt, aki az uralkodója volt. A válasz: „Mert a törvények többet érnek a királynál”. Egy másik királyi válasz Kleomenésztől származik. Egy filozófus szavait hallgatva, aki a bátorságról beszél, nevetésben tör ki. Megkérdezik tőle, hogy a város fejeként miért reagál így, amire azt mondja: „Nézzétek, ha egy fecske beszél erről a témáról, nevethetnékem támad, de ha egy sas lenne, akkor a legnagyobb figyelemmel hallgatnám”. Lükurgosz így beszélt valakihez, aki azzal dicsekedett, hogy megteremtette a demokráciát a városban: „Előbb a saját házadban teremtsd meg!” Leonidasz pedig a termopülai csata alatt azt mondta egy katonájának, aki amiatt panaszkodott, mert a barbárok nyilai olyan sűrűn záporoztak rájuk, hogy elhomályosították a Napot: „Jobb így, legalább árnyékban harcolhatunk.”
Spárta tehát mindenekelőtt a világ és az ember egy bizonyos eszméje. Ezért kelt félelmet. Legalábbis egyesekben. Bennük viszont joggal.

MD 2005. I. 20.