Gazdag István: Medve a porcelánboltban. Putyin a NATO ellen

Február 9. és 11. között került sor a hivatalosan a nemzetközi biztonságpolitikával kapcsolatos kérdések megvitatására, valójában azonban Németország Egyesült Államokkal szembeni vazallusi helyzetének tudatosítására évi rendszerességgel megtartott müncheni biztonsági konferencia 43. ülésszakára. Arról, hogy az idei forduló távolról sem a szervezők előzetes várakozásainak megfelelően alakult, Vlagyimir Putyin orosz elnök gondoskodott, aki keresetlenül őszinte szavakkal az atlanti paktum felmondására és az Egyesült Államokhoz mint militarista hatalomhoz fűződő „különleges kapcsolataik” meglazítására buzdította az európai szövetségeseket.
Az egyfelől az Egyesült Államokat és Izraelt, másfelől pedig Iránt szembeállító és egyre növekvő feszültség kontextusában a „Transzatlanti partnerség helyreállítása” hangzatos címet viselő konferencia eredetileg Irán szándékainak, az Európai Unió és a NATO szerepének, valamint Oroszország álláspontjának pontosítására szolgált volna, különös tekintettel a perzsa állam ellen körvonalazódó amerikai-izraeli katonai akcióban való esetleges európai részvétel perspektívájára. Jellemző módon a szervezők azzal igyekeztek megadni az összejövetel alaphangját és megalapozni a tervezett agresszió erkölcsi igazolását, hogy az ülésszakot megelőző vacsoragála programjába beiktatták Cipi Livni izraeli külügyminiszter felszólalását, aki étvágygerjesztőnek éppen nem mondható magánszámát az auschwitzi koncentrációs táborban tett első látogatása emlegetésével indítva felszólította a jelenlevőket, hogy akadályozzák meg a borzalom megismétlődését. E német földön szinte már rituálisnak számító hangulati bevezető után mintegy húsz percen át arról győzködte korgó gyomrú hallgatóságát, hogy a Közel-Keleten egyetlen állam sem szomjúhozza jobban a békét, mint Izrael. Szerinte mára a politikai konfliktusokat a vallási konfliktusok váltották fel, amelyek diplomáciai eszközökkel nem orvosolhatók, mert „a (vallási) szélsőségesek nem azért harcolnak, hogy megvédjék a saját jogaikat, hanem a többieket akarják megfosztani az ő jogaiktól”. Ebben az optikában a világ tehát vallási szélsőségesekre és mérsékelt vallásosokra, az iszlám világ pedig szélsőséges síitákra és mérsékelt szunnitákra oszlik. Ezért aztán a béke védelmében az előbbieket gyöngíteni, az utóbbiakat támogatni kellene. Az Auschwitz említése által ledermesztett német közönség nyilvánvalóan mukkanni sem merészelt a vallások neokonzervatív ihletettségű instrumentalizálása hallatán, mint ahogy az ellen az új manicheizmus ellen sem emelte fel a szavát, amely az öt éve tartó féktelen Bin Laden-ellenes propaganda után az al-Kaida szellemét a süllyesztőbe ejti csak azért, hogy a szunnnitákat en bloc a mérsékeltek szintjére emelje, a síitákat pedig ugyancsak en bloc az extrémizmus poklába taszítsa. Az izraeli külügyminiszter eszmefuttatásából az is kiderült, hogy fegyveres ellenállásával a Hezbollah aláássa Libanon szuverenitását, a Hamasz pedig nem képviseli a palesztinok törekvéseit. Ezzel kapcsolatban sem vetette fel senki, hogy Libanon bombázása Izrael részéről az ország szuverenitásának megsértését jelenti, és hogy a Hezbollahot is magába foglaló kormánykoalíciónak kényelmes többsége van Libanonban, ahogy a Hamasz-kormánynak is Palesztinában. Nem is történhetett másként, elvégre Israel locuta, causa finita.
Hivatalos megnyitó beszédében Angela Merkel német kancellár a nevetségessé válás kockázatára fittyet hányva bizonygatta, hogy a hidegháború szimmetrikus fenyegetéseiből a terrorizmus elleni háború aszimmetrikus fenyegetéseibe való átmenet szükségesebbé tette a NATO létét, mint valaha, a külföldi német katonai jelenlétet pedig a világ rendjének (értsd: az új világrendnek) a fenntartásához országa által nyújtott önzetlen erőfeszítésként értékelte. Mindezek a hadműveletek (értsd: az USA és Izrael érdekeit szolgáló zsoldosakciók) elképzelhetetlenek lennének a kormányok közötti együttműködés és elsősorban a NATO nélkül, amely úgymond mindenre jó, beleértve a futballvilágbajnokság biztosítását is. Egyébként pedig nincs ellentmondás az európai egység építése és a transzatlanti kapcsolatok megerősítése között, merthogy az EU, az USA és a NATO biztonsági stratégiája immáron csaknem ugyanaz. Az iráni kérdést érintve Merkel kijelentette: „Irán szándékosan és - félve mondom ki - tudatosan túllépte a határokat. Hozzá kell tennem, hogy persze kénytelenek vagyunk válaszolni az iráni elnök teljesen elfogadhatatlan provokációira. Annál is inkább ezt kell mondanom, mert német kancellárként ez a szerepem. Egy elnök, aki kétségbe vonja Izrael jogát a létezésre, egy elnök, aki tagadja a holokausztot, nem remélheti, hogy Németország a legcsekélyebb toleranciát fogja mutatni e téren. Megtanultuk múltunk leckéit”. A megválasztása óta egyre hangsúlyosabban neokonzervatív vonalra helyezkedő kereszténydemokrata politikus mindazonáltal óvatosságból azt is hozzátette, hogy az Irán elleni szankciókról az ENSZ Biztonsági Tanácsának kell döntenie, vagyis Oroszországgal egyeztetve, és hogy Moszkva álláspontja kétségtelenül befolyásolni fogja a többiekét is. Merkel szavaira Arturo Parisi olasz védelmi miniszter reagált, aki hamisan spontán, ugyanis előre megírt és angolul elmondott felszólalásában országa teljes támogatásáról biztosította a kollektív biztonságra vonatkozó német elképzelést, és a kancellárnál is továbblépve a Washington által megkövetelt kollaborálás útján kijelentette, hogy nemcsak az ENSZ, hanem az EU és a NATO is „törvényesítheti az erő alkalmazását az igazságtalan erőszak elleni harcban és a béke helyreállításáért”.
Vlagyimir Putyin azután más mederbe terelte az unalmas konformizmusba vesző szóáradatot. Határozott hangvételű felszólalásában az Orosz Föderáció elnöke világossá tette, hogy nem azért jött, hogy a résztvevőket tömjénezze, hanem hogy vitába szálljon velük. Franklin D. Rooseveltet idézve annak bizonyítására, hogy a Bush-politikával való szembenállása nem jelenti az USA-val szembeni averziót, Putyin aláhúzta, hogy a „lokalizált konfliktusok” immáron a világbékét fenyegetik. Ezután elítélte a demokrácia eszmeiségével szöges ellentétben álló, merthogy egyetlen (kény)úrt tételező egypólusú világ tervét, amelyet ugyanakkor kivitelezhetetlenek is minősített, mert egyetlen állam sem rendelkezik az ehhez szükséges eszközökkel és mert túlhaladott elképzelés is egyben. Név szerint is megemlítette az Egyesült Államokat, mint amely „túllépi nemzeti határait” és amely „egymást követő konfliktusok szakadékába” taszítja a világot, olyannyira, hogy „többé már senki nem érzi magát biztonságban”. Az orosz elnök emlékeztetett Brazília, Oroszország, India és Kína erősödésére az Egyesült Államok és Európa viszonylagos gyengülésével párhuzamosan, ezáltal próbálva ráébreszteni az európaiakat annak a veszélyére, ha vakon követnek egy hanyatló birodalmat. Ironikus hangnemben arra a barbár államra utalt, amely mindmáig gyakorolja a halálbüntetést, noha állítólag csak a legvégső esetben, de amely lazán lemészárolja a civilek ezreit, amint egy másik állammal a legkisebb nézeteltérése támad. A demokrata párti álcázása ellenére Izrael-barát „héjának” számító Joe Lieberman szenátorhoz fordulva Putyin arra a szónoki kérdésre is válaszolt, amellyel az korábban Merkelt igyekezett sarokba szorítani, hogy ti. „érzéketleneknek kell mutatkoznunk egyes országok különböző belső konfliktusai, az önkényuralmi rendszerek és zsarnokok tettei, a tömegpusztító fegyverek szaporodása iránt?”. Természetesen nem. A békés változtatás lehetséges, az erő alkalmazása viszont mindig törvénytelen „a kölcsönös megsemmisítés fenyegetésének hiányában”.
Oroszország elnöke ezután Olaszország védelmi miniszterét bírálta, pontosabban ez utóbbi arra vonatkozó javaslatát, hogy az EU és a NATO adott esetben megítélheti az erő alkalmazásának a törvényességét. Putyin szerint ez a nemzetközi jog nyílt semmibe vétele lenne, amely a súlyos tévedéseket szaporítaná, és ugyanabba a zsákutcába taszítaná az európaiakat, amelyben az amerikaiak vannak. A transzatlanti kapcsolatok erősítéséért ügyködő konferencia-szervezők tehát kénytelen-kelletlen azzal szembesültek, hogy Oroszország első embere a béke és a demokrácia nevében az Egyesült Államok expanzionista magatartásától való elhatárolódásra szólítja fel az európaiakat. Mivel azonban egy rossz hír sohasem jár egyedül, Vlagyimir Putyin áttért a leszerelés fejezetére. A stratégiai fegyverkészletek csökkentésére vonatkozó (START és SORT) szerződésekkel kezdve kijelentette, hogy országa tiszteletben tartotta ez irányú kötelezettségeit, és arra kérte hallgatóságát, hogy tapsolja meg Robert Gates amerikai védelmi minisztert, amint az ugyanezt kijelenti és nem próbálja eltitkolni a készleteiket. (A publikum első sorában helyet foglaló Gates rezzenéstelen arccal hallgatott.)
A közepes hatótávolságú rakéták leszerelése kapcsán az orosz elnök felfedte, hogy ilyenekkel hat ország szerelte fel magát, köztük Izrael és Irán, és azt is sejtetni engedte, hogy e technológia terjesztése mögött az USA áll, arra késztetve Oroszországot, hogy hasonlóképpen cselekedjen. Aztán bejelentette arra vonatkozó szándékát, hogy nemzetközi szerződéssel állítsanak gátat a Donald Rumsfeld által három évtizede szorgalmazott és a Pentagon által jelenleg kivitelezett űrfegyverkezés elé. Ugyanakkor elítélte az amerikaiak „rakátaelhárító pajzs” programját is, amely csak a fegyverkezési hajsza újraindítását szolgálja. Ezzel kapcsolatban nevetségessé tette a Bush-kormányzat fantáziadús magyarázatait, amelyek szerint az elfogó-rakéták lengyelországi és csehországi telepítése az észak-koreai ballisztikus rakéták semlegesítését célozná. A ballisztika törvényei ugyanis nem teszik lehetővé annak elképzelését, hogy a Phenjan által a Csendes-óceán fölé kilőtt rakéták vargabetűt írjanak le Európa felé, mielőtt elérnék az Egyesült Államokat. Ezután a hagyományos fegyveres erőkre vonatkozó szerződésre emlékeztetve az orosz elnök bírálta a NATO bővítését, amely egy képzelt ellenség elleni harcra való előkészület ürügyén arra szorítkozik, hogy „előretolt amerikai könnyű támaszpontokat” létesítsen Oroszország fenyegetésére, annak határain. Ily módon a NATO egyoldalú előnyt kovácsol a Varsói Szerződés felbomlásából, miközben Oroszország folytatja katonai kivonulását az egykori Szovjetunió utódállamaiból. Az orosz nép beleegyezett a berlini fal ledöntésébe, a Bush-kormány azonban egy új demarkációs vonal felállítására törekszik Európában, csak éppen a korábbinál keletebbre.
Felszólalása harmadik részében Vlagyimir Putyin Washington minden irányú képmutatását vette célba. Emlékeztetett rá, hogy a G-8 legutóbbi ülésén javaslatot tett soknemzetiségű nukleáris központok létesítésére a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség felügyelete mellett, amelyek révén lehetővé válna az iráni ügy békés megoldása. Az energetikai együttműködés kapcsán megjegyezte, hogy ha egyesek elégtelennek is tartják az orosz olajszektor 26 százalékos megnyitását a külföldi tőkebefektetések számára, ugyanezek elutasítják az ugyanilyen arányú orosz tőkebefektetést a saját országukban. Anélkül, hogy konkrétan megnevezte volna, élcelődött Bush Millenium Challenge nevű fejlesztési programján is, amely „egyik kézzel osztogatja a ’karitatív segélyeket’, miközben a másikkal fenntartja a gazdasági elmaradottságot, de bezsebeli a hasznot is”. Végezetül Putyin elnök biztosította mindazokat, akik mindeddig nagyobb szerepvállalásra bíztatták Oroszországot a nemzetek közösségében, hogy most majd attól kell szenvedniük, hogy óhajuk meghallgattatott, és egy ajánlati felhívással fejezte be beszédét: „Azt szeretnénk, ha komoly és ugyanannyira független partnerekkel lenne dolgunk, akikkel együtt munkálkodhatnánk egy demokratikusabb és igazságosabb világ felépítésén, nem csak az elitek, hanem mindenki számára biztosítva a biztonságot és a jólétet.”
Alig ocsúdtak fel az orosz elnök által elkövetett szentségtörés és felségsértés sokkhatása alól, az USA és a NATO jelenlévő ölebei azonnal a szokásos, kompromittálónak szánt keresztkérdésekkel kezdték őt bombázni a demokrácia oroszországi érvényesülésével, a nukleáris biztonsággal, a csecsenföldi háborúval, az iráni fegyverszállításokkal, a moszkvai hatalomkoncentrációval stb. kapcsolatban, amelyekre az orosz elnök türelmesen válaszolgatott, ahogyan minden nyugati sajtótájékoztatón, amelyeken mindig ugyanezekkel a kérdésekkel próbálják zavarba ejteni.
Az orosz elnök szavainak hatékonysága legjobban talán az angolszász média reakcióján mérhető le, amely az általa évtizedek óta csaknem tökélyre fejlesztett attrocitás-propaganda szellemében tartózkodott a beszéd részleteinek közlésétől, mindössze arra szorítkozva, hogy azt summa summarum az Egyesült Államok és szövetségesei elleni verbális támadásnak minősítse. Putyin szavai azonban mégis célba találtak. Az EU-tagországok elkezdtek morfondírozni rajtuk az Európa Tanács keretében. Annál is inkább, mert a Kreml időközben egy újabb kártyát is kijátszott a témában. Az orosz vezérkari főnök bejelentette, hogy ha ténylegesen sor kerül az amerikai rakáták lengyelországi telepítésére, akkor Oroszország a maga részéről kivonul az INF (közép-hatótávolságú nukleáris erők) szerződésből és rövid hatótávolságú rakétákkal célba veszi Kelet-Európát. Az európaiak ily módon kénytelenek lesznek szembesülni az amerikai zsarrolás következményeivel, és rádöbenni arra, hogy az Atlanti Szövetség valójában egy olyan fenyegetéssel szemben védelmezi őket, amelyet saját maga hozott létre.

MD 2007. III. 22.