Bognár József: Útban a valóság felé. Pais István születésnapi köszöntése apropóján a Chávez- és Che Guevara-kultuszról

Az európai kultúra nagy, görög eredetű vívmánya a világos gondolkodás, az értelem tisztelete. Megtalálni minél több dolognak az értelmes, adott esetben racionalista magyarázatát - ez az, ami Európát kiemelte a többi világgal szemben. Ázsia legjelentősebb kultúrái (hindu, kínai, perzsa) minden rendkívüliségük ellenére is képtelenek voltak erre. De még ma, hanyatló állapotában is Európa adja a legtöbb kreatív, racionális elmét.
A filozófia, a filozófus görög eredetű fogalmak és a gondolkodás, a bölcsesség szeretetét, a bölcsesség értékelőjét jelenti. A filozófia eredetileg a világos, értelmes beszéd az emberről és környezetéről. A kommunista rendszer nem tűrte az értelmes beszédet, tehát nem tűrte a filozófusokat se. Helyettük csak pártideológusokat alkalmazott. Azonban szomorúan kell megállapítani, hogy e téren demokráciánk se helyezte vissza a gondolkodást, az értelmet az azt megillető helyre. Manapság is a filozófusnak nevezettek alig többek pártideológusnál vagy egyéb kizárólagosságra törekvő üdvtanok népszerűsítőinél.
A most (március10.) hetvenöt éves Pais István élete és munkássága éppen ezért figyelemreméltó, mert ő egy ritka kivétel. Kétholdas zalai parasztcsaládban született 1932-ben. És bár még a Horthy-korszakban felismerték tehetségét, iskoláztatták is, de neki az igazi lehetőséget látszólag a kommunista rendszer teremtette meg. Mint paraszti származású ifjú szinte egyedül került egy olyan pályára, a filozófusira, amire leginkább csak lipótvárosi kádergyerekeknek volt lehetőségük akkoriban. Pais István az antik (görög-római) bölcseletnek, korszaknak kötelezte el magát, ennek világáról, gondolkodásáról, erkölcséről tartja ma is rendszeresen előadásait, írja legtöbb cikkét, könyvét. A tanár úr görög elődeihez hasonlóan, szinte a peripatetikus iskola módszereit követve oktat. Szeret hallgatóival beszélgetni. Nála nincsenek tantételek, bármilyen kérdést, tanítást meg lehet kérdőjelezni.
Ha nem is sétálva tanít, de villamoson, vagy sportpályán éppen úgy lehet vele kötetlenül Szinopei Diogenészről beszélni, mint egyetemi előadó termekben. Fő célja az embereket megtanítani gondolkodni. Hisz a szellem erejében, a szabad gondolkodásban. Kedvenc filozófusai a szkeptikus Karneádész és az egész életében üldözött Spinoza. Szinte hihetetlen, de öt megjelent könyve (Ember és vallás, Antik bölcsek, gondolatok, Bibliai érdekességek, A görög filozófia, A filozófia története) együttesen közel kettőszázezer példányban fogyott el. Ezekből négy jelent meg magán kiadásban. Miközben agyonsztárolt álfilozófusok könyveiből, legyenek azok posztmodernek, hermeneutikusok, neotomisták, ha a kiadók megszakadnak sem tudnak párszáz példánynál többet eladni. Pais István írásai szemnyitogatóak. Bárkihez szólhatnak. Nemcsak okosak, de empatikusak is. Könyvei betöltik az igazán nagy könyvek szerepét, amely állandó társa tulajdonosának. A görög filozófia története és az Antik bölcsek, gondolatok. c. művei egyedülálló gyöngyszemek nyelvterületünkön. A Bibliai érdekességek pedig magyar szerzőtől a legteljesebb összefoglalása, ismertetése a témának. Irigykedő, és a „korral mindig haladó”, mindig a legújabb filozófiai divatokat majmoló „szaktársai” alkalmanként bizonyos szófordulataiba kötnek bele. Megfeledkezve arról, hogy egy amúgy esetleg egészében indokoltan elutasított embernek, gondolkodónak is lehetnek idézni való jó gondolatai. Pais Istvánnak, noha a kommunista korszakban kezdett működni, mégse kell utólag múltját megtagadni. Nem is írogatja át új kiadások idején korábbi köteteit, mint a marxistából liberálissá vedlett Kossuth-és Széchenyi-díjas akadémikus kollégái. Ma is nyugodtan vállalhatja, és vállalja is minden korábbi mondatát, hiszen azok egy adott helyzetben, korban megfogalmazott szuverén meggyőződését mutatják és nem a hatalomhoz való nyelvi, fogalmi, gondolkodásbeli alkalmazkodást. Ha valaki az elmúlt ötven évben tett valamit széles körökben az értelem, a szabad, világos gondolkodás tiszteletéért, az talán elsősorban Pais tanár úr. De miként a nemrég elhúnyt Határ Győző, úgy Pais István is csak azok körében népszerű, akik az utópiáknál, a neséknél jobban szeretik a tényeket, a tiszta gondolatokat.
Hogy mennyire hiánypótló Pais tanár úr munkálkodása azt jól mutatja a magyar társadalom, de még az állítólag képzett úgynevezett szellemi elitnél uralkodó zűrzavar. Néhány hete egy neokon politológus kifogásolta, hogy „konzervatív oldalon” Magyarországon miért népszerűbb a „leninista” Chávez vagy Putyin, mint a konzervatív Bush? Che Guevara ürügyén megint „mindenki” kifejtette rögeszméjét, csak egyre vigyáztak. Nehogy a mai valós helyzettel kelljen szembenézniük. A világ ugyanis legalábbis Hérakleitosz óta állandóan változik. És azon belül az emberek, a helyzetek is. A politikában pedig még az állandóan változó érdekek is teremtenek új helyzeteket. Thürmer Gyula ma közelebb áll egy nemzeti radikálishoz, mint Horn Gyulához. Ahogy a Fidesz liberális lázadói pedig inkább Gyurcsánnyal árulnának egy gyékényen, mint a KDNP-vel. Ma a világban az igazi erővonal a globalizmus hívei és az antiglobalisták között van, még ha ez Magyarországon még nem is tűnik nyilvánvalónak a többség számára. De nem baj, a dolog már gyűrűzik befelé. Latin- Amerika fő problémája lassan már kétszáz éve a jenki imperializmus és annak megtestesítői a multik.. Ott ez ellen harcol lelkében szinte mindenki. Chávez „leninizmusa” annyit jelent, hogy a venezuelai nép szeretne részesedni roppant gazdagságából. Mint a világ ötödik kőolajtermelője élhetne olyan nívón mint Észak- Amerika, ha nem a Wall Streeten csapódna le az ő gazdagsága. Joguk van a venezuelaiaknak, a bolíviaiaknak, az ecuadoriaknak saját ásványkincseikhez? Természetesen. És az USA-nak joga van elrabolni a venezuelai, az iraki, az iráni, az orosz olajat? Nyilván nem. Vagyis az emberekben a lelkük mélyén még valamennyire meglévő igazságérzetük teszi számukra rokonszenvesebbé Putyint, Ahmedinedzsádot vagy Chávezt Bushnál. Az értelmes közbeszéd hiánya miatt lehet csak az, hogy sokakban fel se merül, hogyha lehet Amerikának, Angliának, Indiának, Kínának, Oroszországnak stb. atomfegyvere, akkor Iránnak vagy Észak-Koreának miért nem? Tudtommal eddig csak az amerikaiak vetettek be atomfegyvert, ráadásul olya nép ellen, melyről tudták, hogy annak nincs. Vagyis elsősorban ők vádolhatók felelőtlenséggel nem a perzsák vagy a koreaiak.
A Che Guevara-kérdést is illik a mai helyzetnek megfelelően kezelni. Tudjuk, ki volt Guevara. Latin-amerikai szabadságharcos, kommunista volt. Vagyis az előbbiekben kifejtettekhez hasonlóan a kommunista meghatározást nem kelet-európai értelemben kell itt értelmezni. Bolíviában halt meg az amerikaiak által pénzelt bábrendszer elleni harcban. Vér tapad a kezéhez? Igen. Mint általában minden harcoló katonáéhoz. Talán kegyetlenkedett is. Nem tudom. De akik a parlamentben megszavazzák magyar katonák küldését Irakba vagy Afganisztánba gyilkolni a hazájukért harcolókat, azok ennyire ne legyenek finnyásak. Érdekes, hogy katonáink ottani ténykedéséről soha semmit nem lehet hallani. Legfeljebb, ha az ember egyikkel-másikkal leül alkalmanként fröccsözni, akkor hallhat hős harcosainktól hátborzongató történeteket.
A Guevara-ügyben pedig még nem vagyunk eléggé EU-konformok. Ugyanis elég csak Bécsig elmenni, hogy lássuk, aki ott Guevara-trikót hord, az nem feltétlenül marxista, hanem antiglobalista , amerikaellenes és esetleg még akár nemzeti is. Ma arrafelé ugyanis nagyjából az a helyzet, hogy az ottani thürmergyulák, tamásgáspárok, jobbikosok, csurkisták, zöldek, anarchisták stb. együtt próbálnak gondolkodni és cselekedni a globalizmussal szemben. Közös jelképük pedig Che Guevara. A mi kis bites Guevara – kultuszunk így nem több csak egy itt felejtett kádári bolsevizmusnál. Gyurcsány is nyilván csak nosztalgiázott ott létekor, nem igazán gondolta végig, miközben magában a guantanamerát dúdolgatta, hogy miről is lehet szó, mert különben mint aktív globalistának a francia Riviérán például ajánlatos menekülnie, ha Guevara - trikós csinos lányok, vagy jókötésű, szintén beöltözött fiúk jönnek szembe vele.
A mellébeszélés jegyében, a tények elferdítése érdekében a Fidesz Orbán-ellenes lázadóinak kedvenc érve, hogy Orbán kétszer vesztett, vele harmadszor is vesztene a Fidesz. A tény viszont az, hogy nem Orbán vesztett, hanem a Fidesz és azok vitték zátonyra kétszer is a pártot, akik ellenezték a teljes nemzeti oldal összefogását. Mindig pont a radikálisok pár- kimutatható- százaléka hiányzott, akik Orbánra még szavaztak volna, de a Fidesz liberálisai jól időzített kijelentéseikkel, kellő pillanatban mindig elriasztották őket a választási urnáktól.
Ha közéletünk végre elkezdene normalizálódni, a közbeszéd nyelvezete is közelítene a józan észnek, akkor annak első jele az lenne, hogy Fekete Gyulának hívnák a legmegbecsültebb polgárát Magyarországnak. Ugye elég csak az egy millió ázsiai betelepülő rögeszméjére utalni, hogy mindenki számára érthető legyen a dolog. Fekete Gyula az, aki évtizedek óta beszél egy egyre közelgő demográfiai katasztrófáról. Akit ezért évtizedek óta kinevetnek, gyaláznak. Pedig semmi rendkívülit nem talált ki, csak józan paraszti ésszel gondolkodik és számol. Egy olyan országban van neki évtizedek óta igaza, ahol csupa korszakos zseni ül a parlamentben vagy beszél hülyeségeket a médiában. Ma már a demográfiai katasztrófa megállíthatatlanul itt van. És ahogy múlnak az évek, egyre mélyebben leszünk benne. Ma már Gyurcsányék számára is nyilvánvaló és elhallgathatatlan a dolog, s intelligenciájuknak megfelelően meg is akarják azt oldani. Egy millió ázsiait kell behozni.- szól a megoldási javaslatuk. Vajon kikre gondolhatnak? Nem hiszem, hogy egy millió japán komputermérnökre. Valami olyasmit is mondtak, hogy az ázsiai válságövezetekből hoznák ezeket az új magyarokat. Irakból? Kasmirból? Afganisztánból? Burmából? Sri Lankából?
Ezt komolyan gondolják? Nincs elég eltartandó, segélyből, nyugdíjból élő ember Magyarországon? Mert azt szerintem még Gyurcsány se gondolja komolyan, hogy egy afgán tevehajcsár vagy egy sri lankai gyöngyhalász nálunk utcaseprésen kívül bármilyen más munkát el tudna végezni. Mivel se nyelvet nem tud, se szakképzettsége nincs, se európai értelemben vett munkakultúrája. Legfeljebb nagy családja, melynek még harmadik generációja is csak lődörögne naphosszat Budapest utcáin, és autókat gyújtana fel, miközben szitkozódna az alacsony segély miatt. – Ez ugyanis a helyzet tőlünk Nyugatra e téren. A más kultúrájú, segédmunkára predesztinált munkaerőtől több nem telik. Az ilyen integrálhatatlan tömegek bevándoroltatása még nemzeti expanzió is a keleti országok részéről. Képzeljünk el egy olyan helyzetet, mikor mondjuk ötven év múlva Vietnamnak több mint kétszáz millió lakosa lesz erős gazdasággal, vajon milyen nyomást tudna gyakorolni az akkor maximun nyolcmilliós, többszázezer vietnami kisebbséggel terhelt Magyarországra?
A népességcsökkenés megállításához egy millió bevándorló pedig sajnos kevés lenne. Politikusainkra jellemző, hogy fel se merül bennük a környező országokban élő magyarok áthozása. Legalább a kárpátaljaiakat és a délvidékieket igencsak kellene. A kettő együtt már fél millió ember. Aztán a ruszinok egy része is jönne magától. Többségük nyelvünket is tudja. Átlagos iskolázottságuk, integrálódási hajlamuk is jobb, mint az irakiaké. De ha már mindenképpen Ázsiából akarnak bevándoroltatni, akkor esetleg jöhetnének a kazahsztáni magyarok. Nekik szegényeknek még Göncz Árpád is megígérte hazatelepítésüket. És csak pár ezren vannak. A politikusok szűklátókörűségére jellemző, hogy azt hiszik, a gyerekszületés növekedése elsősorban pénzkérdés. Ha ez így lenne, akkor ma Európában szaporodnának a nemzetek nem Afrikában és Ázsiában. Ott is inkább a szegényebb népek. És mégis. Van összefüggés a gazdagság és a sokgyermekes családok között. Az iszlám világban – a közhiedelemmel ellentétben- messze nem olyan gyakori a többnejűség, mint gondolnánk. A feleséget ugyanis a férjnek meg kell venni, és el kell tartani. Úgyhogy az engedélyezett négy, esetleg nem hivatalosan több, feleség „tartása” csak az igen gazdagok számára járható út. Akik élnek is a lehetőséggel. Tudjuk, hogy a milliárdos Oszama bin Ladennek ötvenkettő testvére van. Gyermekei száma több mint harminc. E számok minden esetben nyílván legalább négy anyát feltételeznek. A szaúdi királyi családnak nem kell rettegnie a kihalástól, hiszen legalább harminc ezer tagból áll. A gazdagok viszonylag nagy száma azt is eredményezi, hogy a nagy vagyonok a sok örökös révén állandóan sokfelé osztódnak. A szociális kiadásokat se növelik a születő gyerekek, hiszen e réteg nincs arra rászorulva.
Az erkölcs káros is lehet, ha elrugaszkodik a valóságtól, ha életellenes. Vagyis az élet szükségleteihez kell igazítani az erkölcsöt. Tudom, hogy első pillanatra meghökkentő annak gondolata, hogy Magyarországon is be lehetne, be kellene vezetni a többnejűséget természetesen annak megfelelő jogi hátterével együtt. A magyar és az EU törvények is ideiglenes emberi tákolmányok, úgyhogy azokat is lehet ennek megfelelően a valóság igényeihez igazítani. Nem hiszem, hogy a nők körében kevesebb híve lenne a többnejűségnek, mint a férfiak között. (Az egyenlőség jegyében gondolhatunk a többférjűségre is, csak annak a népesedés szempontjából nem volna haszna. Egy nő ugyanis egy időben csak egy férfitól tud gyereket szülni. Egy férfi viszont egy időben tucatnyi nőt is meg tud termékenyíteni.) Ki lehetne dolgozni ennek jogi feltételeit. A feministák véleménye e kérdésben érdektelen, hiszen ők nem nők, hanem lelki nyomorékok, akik még ha esetleg szülnek is, akkor is több társadalmi kárt okoznak, mint hasznot. Az egyházak pedig első meghökkenésük után elég, ha visszagondolnak a keresztény Európa egyes válságos pillanataira s az egyházak akkori józan és pragmatikus reakcióira. Tudjuk ugyanis, hogy az 1340-es évek pusztító pestisjárványa után, ahol a legnagyobb volt a népességcsökkenés, ott egyházi jóváhagyással bevezették a többnejűséget. Ez volt például Németalföldön illetve Dániában, Svédországban stb. De ugyanez történt Németország egyes területein (pl. Hessenben) a harmincéves háború (1618-1648) roppant pusztításai után. Vészhelyzet volt, cselekedni kellett. És az illetékesek mertek felrúgni életellenes rögeszméket, erkölcsi kérdésekben pedig utat engedtek az életnek, mely élni akar. Most is vészhelyzet van. Talán még van bennünk annyi életképesség, mint hasonló helyzetet sikeresen megoldó elődeinknek.

MD 2007. III. 8.