Bognár József: A legjobb magunk. Határ Győző emlékére

A Határ Győzőről megjelent nekrológok kivétel nélkül, mint szellemi óriásról emlékeztek meg a jeles íróról, gondolkodóról. Minden műfajban (regény, vers, dráma, esszé) nagyot alkotott – mondják. Örök provokálónak, botrányhősnek, tabudöntögetőnek, néha vátesznek állítják be. E beállítással viszont éppen a lényegről terelik el a figyelmet.
Határ bravúros mestere volt a magyar nyelvnek, az elmúlt ötven-hatvan évben-Weörest nem számítva- talán senkise annyira, mint ő. Nyelvezetébe kapaszkodva próbálják őt holmi jópofa botrányhősnek beállítani. Szívesen kevernék össze kortársával, a néhány hete elhunyt szobordöntögető ripaccsal. Az élet azt igazolja, hogy minden jelentős ember életművét egy jelentős gondolatra lehet felépíteni. Vajon Határ Győző esetében mi ez az egy jelentős gondolat?
Ő magát elsősorban, mint filozófust szerette meghatározni. Persze nem holmi megkésett újkantiánus vagy skolasztikus katedrafilozófust feltételezzünk vele kapcsolatban. Bár ezeket a tanokat is lelkesen tanulmányozta, de nem rendelkezett azok dogmatikus biztonságtudatával gondolkodás közben. Akiknél a steril „logika” lépett az élet gazdagsága, spontaneitása helyébe. Határ bölcselete formájában elsősorban talán leginkább általa is tisztelt kortársához, Cioranhoz, illetve nagy kedvencéhez, Nietzschéhez hasonlítható. Tartalmában pedig a kérdező illetve rácsodálkozó, vagy éppen gúnyosan „helyretevő” emberé. Káprázatos műveltségének tengelyében a különféle kultuszok és vallások tanításai, furcsaságai, gyakran abszurd történetei álltak, noha szenvedélyesen érdekelték a természettudományok is. Világnézetileg magát ateistának, pontosabban „sevallásúnak” tartotta. De tudta, hogy a különféle vallások valami igen lényegit árulnak el az emberről és ez őt rendkívüli módon izgatta. Miközben írásaiban messzi évezredekkel foglalkozott, közben minden idegszálával a jelenre figyelt. Saját egyéni sorsában is többször megtapasztalta az ideológiák és azok képviselőinek veszélyes voltát, amelyek számára a legfontosabbat, a gondolkodás szabadságát igyekeznek beárnyékolni. A nekrológok említik, hogy Határ szemben állt a nácizmussal illetve a kommunizmusal, csak arról feledkeznek meg kollektíven, hogy ő korunk totalitárius igényű ideológiáival (globalizmus, liberalizmus, iszlám) is opponált. Ha valamiben, akkor e kérdésben volt igazán tabudöntögető. De ha jónak látta, mert nyíltan Adolf Hitlerrel is egyetérteni egyes kérdésekben. Nem szerette a boszorkányüldözést, s tudta, hogy a világ csak az ideológiák és az ideológusok szemében fekete-fehér. Esszéivel ugyanis elsősorban korunk szellemi rákfenéjének, a „politikailag korrektségnek” üzent hadat. Társadalomfilozófiai írásaiban rendre olyan kérdésekkel foglalkozott, amelyeknek már puszta fölvetése is politikailag inkorrekt s üldözendő a világ és Magyarország mai urai számára. Ilyen probléma az európai identitás válsága, Európa jövője, a harmadik világból való tömeges bevándorlás, a fehér emberek megfogyatkozása, elgyávulása, a színesek rasszizmusa, a szellemi és morális nihilizálódás, mely egyfajta fundamentalizmussal párosul stb. E kérdésekről Határ mer őszintén írni, a veszélyről, ami az európai civilizációt belülről és kívülről egyaránt fenyegeti. Félti Európát, az európai életformát, az elbarbárosodástól, különösen a vissza primitívizálódástól. Nem hisz a mindent átfogó egyetemes humanista eszmékben, amelyek minden időben, mindenhol csak zűrzavart, felfordulást okoznak.
Szokás Határt avval vádolni, hogy „nem volt nemzeti”, „lenézte a magyar kultúrát, irodalmat”. Pedig csak kényes ízlése volt. Ha pedig meggondoljuk, hogy annak idején alig volt új magyar irodalmi mű, amit ne ismertetett volna a rádió hullámain, akkor igazán érthetetlen ellene a vád. Viszont mindenben a minőséget kereste, és ezért mint „tabudöntögető”, le merte írni, hogy kortársai közül nem sokra tartja Illyés Gyulát, József Attilát, Pilinszky Jánost, Hamvas Bélát. De jó ízlését mutatja, hogy Weöres Sándort, Németh Lászlót, Márai Sándort, Nemes Nagy Ágnest viszont tisztelte. A magyar irodalommal kapcsolatos írásai éppen azért figyelemre méltóak, mert végre valaki- igen színvonalasan- nevén nevezi a dolgokat. Pártokhoz sohase tartozott. A napi politikától, a mai politikusoktól semmit se várt. De a békesség kedvéért mindkét akadémia felajánlott tagságát elfogadta. Ennek ellenére úgy érezte, hogy Magyarországon nem kezelik rangjának megfelelően. Igaza volt, hiszen éppen legizgalmasabb gondolatait nem vitatták, még csak nem is támadták. Inkább agyonhallgatták. Minek népszerűsíteni az elhallgatandót- vallják politikailag korrekték- a végén még sok ma még alvó ember felébredne és bennünket ütne agyon gaztetteinkért. Nyíltan mindössze a hitgyülekezetes Rugási Gyula támadta csak meg róla szóló monográfiájában Határ néhány „inkorrekt” nézetét. De az apologéta ott is elsősorban csak saját hitét próbálta tisztára mosni. Határ egyik legkedvesebb szépirodalmi műve a Julianosz császárról szóló történelmi regény (c: Köpönyegsors) is szinte teljesen visszhangtalan maradt itthon. Ez is legalább annyira bántotta, mint krizeológus mibenlétének semmibevétele. Szíve mélyén talán mégiscsak elsősorban szépíró volt. Meg is jegyezte mikor néhány éve először találkoztam vele személyesen, akkor úgy azonosított be, hogy „ja igen, te vagy az, aki egyedül írtál a Julianoszomról”.
E történelmi regényében nem lehet nem észrevenni az író személyes sorsával való párhuzamot. Julianosz egészen trónrakerüléséig leplezte valódi nézeteit. Amit lepleznie kellett, hiszen az életével játszott. A köpönyegsors kifejezés ráadásul kettős értelmű, mert nem csak egy leplezett életet jelent, hanem filozófusi életformát is a szó antik értelmében.(A görög filozófusok állandó ruhadarabja volt a köpönyeg.) A tudós ember, a tudás embere ugyanis azért kénytelen gyakran valódi nézeteit elfedni, mert a hatalom a múltban éppúgy, mint ma állandóa vadászik rá. A hatalom ugyanis nem szereti, ha valaki átlát rajta, ha relativizálja őt. Miként nem szereti a kontrollálatlan gondolatokat se. Fél tőlük. Tudja, hogy a gondolattól gyakran csak egy lépés a tett, bár e lépést többnyire nem a filozófusok teszik meg.
A Szabad Nép jogutódjában megjelent nekrológ azzal zárt, hogy Határ Győzőt és feleségét - mivel szinte egyszerre haltak meg - „… most temetjük el őket. S velük legjobb magunkból is valamit.”- Az újságíró csak arról feledkezett meg, hogy ő is azok közé tartozott, akik Határ Győzőt írói szabadságában korlátozni próbálták. Így éppen ez a „legjobb magunk” a visszataszító nála. Nem gondolhatja ezt ő komolyan. Mert Határ Győző egy gondolata, a „legjobbja”, egy magatartásforma, a szabadon gondolkodó emberé. Ehhez az alapálláshoz pedig nem dörgölőzhetnek azok, akik őt korlátozni akarták, akik a politikai korrektség szolgálatában a tudatlanság és a gyávaság által uniformizált világra esküdtek fel. De azért abban igaza van, hogy Határ Győző számunkra (!) tényleg a „legjobb magunk”.

2006. XI. 30.