Bognár József: Gyorsabban, magasabbra erősebben. Él-e még az olimpia szelleme?

Homérosz eposzaiban már természetes módon emlegeti a versenyeket. A görögök hittek a testedzés nevelő hatásában. Minden város tartott fenn sportlétesítményeket. Az edzett, mezítelen férfitest a korabeli szépségideál megtestesítője volt, de nagyfokú tudatlanság ebből valamiféle újkori buziság levezetése. Az eredetileg öt sportághoz (futás, diszkoszvetés, gerelyhajítás, vívás, ökölvívás) idővel a kocsiverseny és egyéb sportágak csatlakoztak. Szokás ma akkori amatőrizmusról beszélni. Pedig ez nem igaz.A győztes nem csak babérlevelet kapott, és városa szobrot állított neki, de élete végéig el is tartotta. Megtisztelő helye volt, hiszen mint egy vallási kultusz legjobbja szinte isteni létre emelkedett.
Nem számítva a mítikus előzményeket, a görög hagyomány Lükurgosz spártai törvényhozóhoz és Iphiton éliszi királyhoz köti a játékok kezdetét. Ők állapodtak meg a "szent helyben", ahová tilos volt fegyveresen belépni, s a játékok idején békének (ekecheiria) kellett lenni görög földön. Az első hivatalos Olimpia i.e. 776-ban volt. Spárta, a katonaállam kezdeményező szerepe nyilvánvaló, miként érthető, hogy kezdetben a legtöbb győzelmet ők aratták.
A görögök a testedzésbe (gümnasztika) beleértették a testnevelés minden formáját, az atlétikát, a labdajátékokat, az úszást, táncot. Ez megfelelt annak a célnak, amely a férfi erényben (areté) az erő és bátorság ideáljában öltött formát. Amihez később erkölcsi és szellemi követelmények is kapcsolódtak. A tökéletes emberre törekedtek. A szellemi Olimpiának olyan győztesei voltak, mint Pheidiász vagy Szophoklész. A verseny ( agón) rendkívül nagy szerepet játszott az életükben. Igazi nemzeti szenvedély volt. A versenyszenvedélyre és a görögök magabiztosságára jellemző, hogy mikor i.e. 480-ban Xerxész és Leonidász csapatai Thermopülánál összecsaptak, akkor éppen Olimpia volt, és a görögök java a versenyeken izgult, onnan várta a jó híreket.
Róma a világtörténelem azon ritka hódítójához tartozik, mely nem hitte magát üdvözítőnek, kultúráját nem kivánta a legyőzött népekre erőltetni. Ők inkább integráltak illetve tanultak például az egyiptomiaktól vagy a görögöktől. Annyira, hogy később a birodalom elítje el is görögösödött. Átvették az olimpiai eszmét is, mint katonanépnek nyilván azonnal volt hozzá affinitásuk. (Ezt talán még a szigorú Cato maior se ellenezte.) Kevesen tudják, de a későbbi Tiberius császár i.e. 4-ben olimpiai bajnok volt kocsihajtásban, miként korábban Nagy Sándor apja, Makedóniai Fülöp is. Mindkettő teljesen tiszta versenyben. Ehhez persze tudni kell, hogy a kocsiverseny volt a kor Forma 1-e. Csak a leggazdagabbak tudták a "felszerelést" megvenni vagy a lovakat kitenyészteni. Jellemző, hogy a hajtók nem is számítottak bajnoknak, csak a lovak és a tulajdonosok. A római korban rengeteg város rendezett sportversenyeket, a császárok is. Nero híresen nagy sport és művészet kedvelő volt. Ő is nyert a "nerone" versenyen i.sz. 67-ben, több számban is. Az ő esetében ha talán a kocsihajtásban nem is, de zenei és költészeti győzelmében nyilván szerepe volt a lefizetett közönségnek. Viszont, "végső művészeti őrületében" nem gyújtotta fel Rómát. Ez az utókor rágalma. Legutoljára pár éve bizonyította ezt Gerhard Baudy német történész. I. sz. 64 július 19-i tűzet egyes friss messiásvárók okozták. Akkor ugyanis a Sziriusz állása "égi jel volt" az "új kezdetre". Ezért kellett pusztulnia az "új Babilonnak".
Az olimpiai versenyek terén a római kor mindenképpen a felhigulás kora. Ráadásul egyre inkább összekeveredtek véres küzdelmekkel. Majd a keresztény Theodóziusz császár 394-ben minden más pogány kultusszal együtt a versenyeket is betiltotta. De például a kocsiversenyek fennmaradtak Bizáncban, noha csak tiszta üzlet és politika (lásd. Niké felkelés) maradt. A középkori Európában a test a bün melegágyának számított. De az Olimpiáról való tudás nálunk is megvolt. Anonymus éppenúgy említi, mint a XV. századi Kisvárdai János pataki tanító. Később Berzsenyi az olimpiai játákok felújítását javasolja Széchenyinek. Ami talán belejátszott abba, hogy az újkori olimpiai mozgalom beindításánál ott bábáskodtunk.
Ez a mozgalom a görög eszmei alapon jött létre. Viszont az újkor szellemtelensége, abból fakadó nihilizmusa, érzelgősködő humanizmusa nem teszi lehetővé, hogy a helyes kezdeményezés ne váljon az üzleti és politikai érdekek szolgálóleányává. Az olimpiai szellem eredetileg a görög kozmikus világrendből ered, de ez mára számunkra "elveszett". Néhány évtized után a teljes sport mozgalom az üzleti érdekek alá rendelődött. Ma már azokat a versenyeket törlik is az Olimpiáról, melyek üzletileg nem hoznak hasznot. Álságos a harc a doppingolás ellen. Ugyanis az emberi teljesítőképesség ma már a határnál van, ezt csak stimuláló szerekkel lehet növelni. És nem csak a sportot, de az orvostudományt is a pénz mozgatja. Az olimpiai jelszót( gyorsabban, magasabbra, erősebben) jól megtanulták a menedzserek. Nekik létszükségletük az újabb rekord, bármi áron. Vagyonra, hírnévre vágyó alany pedig mindig lesz. Vagyis az érdek előbb-utóbb kikényszeríti a doppind teszt eltörlését.
Harmónikus (test-szellem-lélek egysége) sportoló már rég nincs. Jellemző, hogy 1948 után eltörölték a szellemi versenyeket. de ez logikus is volt, hiszen az igazi szellemi produkciót létrehozók nem neveztek. Pedig a mai válságból éppen a testi- szellemi harmónia felé törekvés lehetne a kiút. A sportolók szellemi, erkölcsi például nemigen szolgálnak. Többségüknél már az is "becsülendő", ha nincsenek látványosabb botrányaik. A testkultúra eltolódása a harmónikustól az abnormális felé az újkori specialitásban, a női sportban a legszembetünőbb. Még sokan emlékszünk az NDK-s úszólányokra... Manapság a boxoló vagy súlyemelő nők veszik el legjobban a kedvünket. Vagy a Williams-lányok a teniszben, de ott legalább sikeres egy Sarapova vagy a belga lányok is. Meglehetősen "érdekes" a paraolimpia megjelenése... Addig rendben van, hogy mindenki sportoljon. De a paraolimpia elnevezés már önmagában az olimpiai eszme meggyalázása.
Az elüzletesiesedés miatti elkorcsosulást betetőzi a politikához való viszony. Minden szólam ellenére a NOB vezetői éppenúgy ,mint a FIFA vagy más sportszervezetek irányítói közönséges kiszolgálói a hatalomnak. Mindkét oldal büszke egymásra. Egyiknek a benfentesség tetszik, másiknak a csillogás a sztárokkal. Az olimpiai mozgalom történetében is minden bojkott, kizárás politikai okokból történik. Az 1920-as Olimpiáról az Antant nyomására zárták ki a Központi Hatalmak sportolóit, ami bennünket duplán érintett, hiszen eredetileg Budapest rendezte volna azt az Olimpiát. A londoni Olimpia (1948) résztvevőiről is a győztesek döntöttek. Nekünk akkor megkegyelmeztek, de Németországnak már nem. A Szovjetunió, mint burzsoá csökevényt 1952-ig bojkottálta az Olimpiákat. Montrealt (1976) számos afrikai ország mellőzte, mert néhány résztvevő megfordult Dél-Afrikában. A moszkvai (1980) bojkottra természetes reakció volt a los angelesi (1984). Nyilvánvaló tanulságuk viszont az volt, hogy a politikusok és a sportvezetők mindenhol egyformák. Barcelonában(1992) a jugoszlávok háborúskodásaik miatt nem húzhatták fel a lobogójukat, és a himnuszukat se énekelhették el. A foci EB-ről pedig kizárták őket. Viszont egyes országok nyugodtan olimpiázhatnak, miközben a háborúk élvezetében is részesítik nemzetüket. Különben mivel magyaráznák a NOB vezetői, hogy Amerika és szövetségesei (köztük mi is ) miközben Irakban és Afganisztánban népiírtást végeznek, közben az Olimpián érzelgősködhetnek a világbékéről. Izraelnek pedig egész fennállása nem más ,mint népírtás. Mégis ott bohóckodhatnak - totálisan eredménytelenül - minden Olimpián.
Külön érdemes beszélni a berlini(1936) Olimpiáról. Az újkorban ott gyújtották meg először az olimpiai lángot. Ezt az olimpiát szokta a média elrettentésül említeni, ha a sport és a politika összefonódásáról elmélkednek. Bár ott semmiféle bojkott, kizárás nem volt. Leni Riefenstahl arról készült filmje pedig az utókornak is bizonyítja, hogí az újkoriak közül az közelítette meg legjobban a görög ideált.
Talán ezért is mocskolják annyit.