Bognár József: Lélek vagy szellem. Ludwig Klages méltatása

Igazuk van a liberálisoknak, a magyarországi szellemi életet valóban jellemzi egyfajta provincializmus. Különösen a tájékozódása kifelé, más nemzetek, nyelvek, kultúrák felé. Ez a provincializmus kozmopolita provincializmus. Érdemes megfigyelni például az elmúlt tizenhat évet. Mindegy, hogy a lefordított szerző európai, amerikai, japán vagy néger, túlnyomórészt ugyanazt az uniformizált liberális hablatyot kapjuk tőlük. Mintha másképpen nem is lehetne gondolkodni, írni stb.

E belterjes világ nagyjából akkora belső különbségekkel rendelkezik, mint ami mondjuk a mentolos és a narancsízű rágógumi között van. Éppen a világ szellemi életének gazdagságától vagyunk elzárva e szűklátókörű, és tegyük hozzá, egyszerre unalmas és sekélyes kozmopolita provincializmus miatt. Így valójában alig van fogalmunk arról, hogy ma milyen egy igazi német, francia vagy bolgár író, hiszen ami hozzánk eljut, az a minden országból csak a világpiacra gyártott export irodalom, export bölcselet, export szociológia stb. Kevés csüggesztőbb dolog van annál, mikor egy sok ezer éves kultúrájú indiai vagy német író ugyanazon sablonok alapján látja a világot. Elég csak mondjuk Rushdie-ra vagy Grassra gondolni. Ugyanaz a szemellenző mozgatja mindkettő agyát. Nemzeti kultúrája, annak mélysége, szempontjai már nem hat rá, csak néhány ócska kozmopolita szlogen. Ha eltekintünk a formális különbségektől (helyszín, nevek stb.), akkor akár össze is keverhetnénk őket. A mai magyar szellemi élet is sokkal unalmasabb, színtelenebb, mint a két háború közötti időszakban. Így nem meglepő, hogy már azt se tudjuk, már azt is elfelejtettük, amit ők még számon tartottak, amire odafigyeltek.
Az európai kultúra, gondolkodás egyik beteges jellemzője, hogy szereti ünnepelni a halált, holott csak a születés az ünnepelni való, nem az elmúlás. Ázsiában nem véletlenül nevezik az európai kultúrát a halál kultúrájának. De most legyünk mi is konformistán „jó európaiak”, és egy „halálos” évforduló kapcsán mondjuk néhány szót egy nálunk szinte teljesen ismeretlen német gondolkodóról, Ludwig Klagesről, aki ötven éve halt meg.
Hannoverben született 1872-ben. Kémiát, fizikát és filozófiát tanult Lipcsében. Azzal is kitűnt filozófus kortársai közül, hogy igen alapos természettudományos ismeretekkel rendelkezett. Ennek ellenére első írásai szuggesztív, némiképp ezoterikus versek voltak. De a tudós kutató, a bölcselő hamar felülkerekedett a költőn. Legjobb barátja a nálunk tomboló kozmopolita provincializmus miatt a teljesen ismeretlen Alfred Schuler költő volt. Ma már tudjuk, hogy a hírneves George-körnek magán Stefan George-n is túlmenve Klages és Schuler volt a két legjelentősebb alakja. Klages egyik alapítója volt 1896-ban a német grafológiai társaságnak. Handschrift und Charakter(1917) c. sok kiadás megélt műve mindmáig nélkülözhetetlen minden valamire való grafológus számára. Pszichodiagnosztikai szemináriumaira a XX.század első éveiben Münchenben többek között Ernst Bertram, Walter F. Otto, Karl Jaspers, Heinrich Wölfflin járt. Mensch und Erde(1913) c könyvét az ökológiai gondolkodás alapművének tekintik. De jó néhány írása (pl. Grundlagen der Charakterkunde) révén ő a karakterológia tudományának minimum Ernst Kretschmerrel egyenrangú klasszikusa. Az I. világháború idején (1915) Svájcban, Kilchbergben telepedett le. Már ott írta gyönyörű könyvét, a Vom kosmologischen Eros-t (1922), amely az antik misztériumok ezoterizmusát értelmezi. Nietzschéről írt pszichológiai elemzése nem csak páratlan, de azt is mutatja, hogy érdemben ő az egyetlen olyan értője neki, aki méltó követője, utóda a kalapácsos filozófusnak. Fő műve a Der Geist als Widersacher der Seele három vastag kötete 1929 és ’32 között jelent meg. Magyar illetve magyarországi kapcsolatairól keveset tudunk. Egyedül a nálunk manapság szintén nem jegyzett Palágyi Menyhérttel volt biztosan komoly szakmai kapcsolata. A két világháború között gyakran emlegették filozófus és pszichológus körökben. Talán leggyakrabban Bencsik Béla, Hamvas Béla, Noszlopi László és Mátrai László. Az elmúlt hatvan évben csak Lukács György írt róla legaljasabb könyvében, a magyarul Az ész trónfosztása címen megjelentben. Nemes egyszerűséggel, miként a teljes német filozófiát Schellingtől Heideggerig lefasisztázta, ugyanebben Klagest néhány oldalon mint „prefasiszta” filozófust tárgyalja. De hol van már Lukács? És ki olvassa még ezt a szerzője által is megcenzúrázott, mindig a fennálló hatalmi helyzethez igazított könyvet. Már a kozmopolita provincializmus képviselői is szégyellik. Miközben Klages művei rendre megjelennek, sorra adnak ki róla könyveket és virágoznak a Klages nevével fémjelzett társaságok és körök Hollandiától Japánig.
Persze érthető, hogy a mi nyitott liberális magyar társadalmunkban egy szó se esik róla, csak tévedésből jelenik meg időnként a neve, hiszen Klages éppen Nietzsche vállain állva, a legmélyebb kritikusa önpusztító civilizációnknak, a haladási tébolyban szenvedő agyon racionalizált világunknak. És Klages írásművészetében is méltó utóda Nietzschének. Mesteréhez hasonlóan egyesíti magában a művészt, a természettudóst és a bölcselőt. Figyelemreméltó, hogy ez a természettudományokban milyen tájékozott ember mennyire tudományellenes volt. A tudományos kutatásokat csak alantas „kíváncsiskodásnak” tartotta. Nincs lehetőség e széleskörű életmű bemutatására, ezért csak filozófiájának egy fontos fogalom párjára térünk ki. E fogalom pár a szellem (Geist) és a lélek (Seele), illetve annak konfliktusa.
Klages az emberrel kapcsolatban három egymástól különálló lényegi vonást különböztet meg: a testit, a lelkit és a szellemit. Miről is van szó? Minden élőnek kettős funkciója van, az egyik a szenzórikus (felvevő), a másik a motorikus (végrehajtó). Ezek a működések a testben, mint érzetek és mozgási ösztönök mutatkoznak meg. A lélek esetében, mint szemlélési folyamat és alakítási ösztön jelentkezik. A szellemi életben pedig, mint felfogás és akarati ösztön nyilvánul meg. E testi és lelki funkciók adják az ember vitalitását, melyek az „én” illetve tudat nélkül is lehetségesek. Ellenben a fölfogásnak és az akaratnak elengedhetetlen alapfeltétele az „én”, a tudat. Klages ezeket az énhez kötött funkciókat nevezi szellemiségnek. A szellem pedig szerinte legjobban, mint a fejlődés eredménye ragadható meg. Korábban az ember is, miként az állatok „én”nélküliként léteztek, csak vitális funkcióik voltak. Ezért környezetükkel is más viszonyban voltak, mint a mai, a saját „énje” által irányított ember. A régi és a mai ember között az a leglényegesebb különbség, hogy a régi ember és a külvilág között a viszony közvetlen volt, a mait viszont saját „énje” gátolja meg a közvetlen kapcsolatban. Ennek ellenére a test és lélek közvetlen kapcsolata a természettel nem szűnt meg, csak az ember énjével elkülönülve áll a világban. Mindent kisajátít az intellektus, melynek fő funkciója az elválás és az elválasztás. „A kozmikus élet ritmusától elválaszt a szellem törvénye.” Az akarat a természetet az emberi érdekek szolgálójává tette. Mindenütt a szellem uralkodik és a lélek eltünik. A világ tudatos felfogásával az kikerülhetetlenül kettéhasadt egy kívül álló tárgyi világra és a belül álló „én” világára. A szellem a hordozója a megismerésre és a leküzdésre irányuló folyamatoknak, míg a lélek az önátadási ösztönnek és az önzetlen készségeknek. A lélek megélhet szellem nélkül, a szellem nem élhet lélek nélkül. E kettőnek a küzdelméből fejlődik ki a személyiség korcs világában a specifikus emberi tudat és az önérzet. A fokozatos kivetkőzés a lélekből eredményezi az élet teljes elmechanizálódását. E folyamat az ember teljes pusztulását eredményezi. És minél jobban halad előre e folyamat, az annál jobban fenyegeti a személyt. „Ma már csak azt tudjuk, hogy mik nem vagyunk.”- írja Klages. A mechanizálódás minden különbséget meg fog szüntetni ember és ember között. A lélek és a szellem klagesi megkülönböztetése és az ebből fakadó pesszimista nézetek azért bírnak jelentőséggel a karakterológiára nézve, mert a sablonizálás révén az emberek közötti különbség nem csak megszűnik,, hanem a jellemtan megalapozásának kezdete egyben annak végét is jelenti. Igaza van, hiszen ma már egyre kevesebb az igazi karakter, de annál több a semmilyen, jellegtelen, karakter nélküli ember.

MD 2OO6. XI. 2.