Gazdag István: Filmszemle - politikailag inkorrekt szemmel

A nyitott társadalom ellenségeiről szóló Magyar Nemzet-beli írásában Tőkéczki László – ha csak egy mondat erejéig is – kitér arra a szerepre, amelyet a modernitás leghatékonyabb propagandaeszközének számító mozgókép játszik az éppen aktuális (köz)ellenségkép kialakításában. Szerinte a „progresszív” amerikai filmekben „mindig a szolid polgári, vallásos, rendezett életformák képviselői lesznek gyilkosok, rasszisták, „fajtalanok” (sic!), „bűnözők” stb. A kissé pongyola szóhasználat ellenére a megállapítás általános igazságtartalma tagadhatatlan, még ha a valós helyzet némileg árnyaltabb is ennél.

Elöljáróban mindjárt leszögezhető, hogy ha léteznek kivételezettek, akik csak és kizárólag pozitív színben tűnhetnek fel manapság a filmvásznon, akkor azok kétségkívül a zsidók. Az ismert okok miatt ez – mondhatni – kategórikus imperatívusz a világ filmgyártásában. Mellettük (legalább a felvevő piacuk nagyságára való tekintettel) az angolszászokhoz és (a show-bizniszben újabban elfoglalt privilegizált helyzetük miatt is) a négerekhez célszerű még kesztyűs kézzel nyúlni. Rajtuk kívül viszont bármely fajt és nációt lehet dehonesztáló, sőt mi több, gyűlöletkeltésre nemcsak alkalmas, hanem egyenesen azt szolgáló módon megjeleníteni, legyen szó arabokról vagy írekről, kínaiakról vagy japánokról, olaszokról vagy oroszokról, franciákról vagy magyarokról és így tovább. Egészen speciális kategóriát képeznek a németek, akiket nemcsak lehet, hanem szinte ajánlatos is rágalmazni, sértegetni, gyalázni a filmekben. Burkoltan sugalmazva vagy brutális szókimondással, már-már rögeszmés következetességgel… Az utóbbi hónapok televíziós és mozifilm választékából merített, alábbi demonstratív példák magukért beszélnek.
Előbb azonban néhány „mesterfogás” a fősodratú filmkészítők által előszeretettel alkalmazott sablonok tárházából: a különösen kegyetlen, aljas és vérszomjas bűnelkövetőket jobbára árja típusú (kék szemű, szőke hajú, hófehér bőrű) színészek személyesítik meg, akik ráadásul – hogy még egyértelműbb legyen a dolog – gyakran echte német nevet viselnek. A pozitív hősnek viszont humanista küldetése beteljesítéséhez minimum néger segítő dukál. Bármennyire is sajnálatos, mégis tény, hogy a feketék közül Nobel-díjas tudós eleddig nem került ki. Nyilván ezt igyekszik – legalább virtuálisan – kompenzálni az a groteszk gyakorlat, amely főként az amerikai filmesek körében dívik, és abból áll, hogy négereket elsősorban is magasan kvalifikált, entellektüel pozícióban jelenítenek meg, úgymint bíró, orvos, rendőrfőnök stb., és még csak véletlenül sem a valós élethelyzetüket valamivel mégis csak jobban leképező bírósági hivatalsegédként, kórházi ápolóként vagy éppen utcai rendőrjárőrként, nem is beszélve az olyan, kevésbé „tisztes” foglalkozásokról, mint a drogdíler, a strici vagy az útonálló, amelyekben pedig – a börtönstatisztikák szerint – az össznépességhez viszonyított számarányukat jócskán meghaladó mértékben képviseltetik magukat.
A politikailag korrekt gondolatkódex és (ezzel közvetlen kölcsönhatásban) az alapvető egzisztenciális érdekeik által kondiCionált amerikai filmcsinálók azonban a jelek szerint nemigen hagyják magukat zavartatni a realitásoktól. Csupán az érdekesség kedvéért: az utolsó jelentősebb amerikai filmalkotás, amelyben négert kábítószer-árusként mertek szerepeltetni, a Francia kapcsolat volt, 1971-ből. Azóta fekete bőrű színészek szinte kizárólag szimpatikus szerepkörben láthatók. Az Alien 3-ban például egy néger rab menti meg Sigourney Weavert attól, hogy fehér rabtársai megerőszakolják. Az Arnold Schwarzenegger nevével fémjelzett Terminátor 2-ben a jövendő kor szuperfegyverét kiokumláló komputerszakértő fekete bőrű, akinek életét az eszeveszetten gyilkolászó hősnő természetesen megkíméli. A Börtöncsapda című elmeszüleményben Jean-Claude Van Damme-ot néger foglyok segítik a galád fehér börtönvezetőséggel szembeni leszámolásban. A rácson túl története banalitásában is „beszédes”: a börtönből szabadult fehér fiú a börtönben megölt néger barátja családjánál talál menedéket és szerelmet, majd újabb néger barátja segítségével bosszút áll elhunyt néger barátjának gaz, fehér, drogkereskedő gyilkosán. A cella hasonlóan „katartikus” élményekhez juttatja a gyanútlan nézőt azáltal, hogy a fekete polgárjogi aktivista szökését fehér börtönőr segíti, majd bosszút áll annak aljas, fehér, a lábszárára pedig – horribile dictu! – német vaskeresztet tetováló gyilkosán.
A függetlenség napja című intergalaktikus kreténségben a zsidó tudós és a néger vadászpilóta a mai idők igazi álompárosát alkotja, akik testvéri együttműködésben mentik meg a Földet az idegen inváziós erőktől. (Ezúttal meglepő módon elmaradt a földön kívülieket támogató német kollaboránsokra való utalás.) Az ugyancsak Schwarzival feltuningolt Végképp eltörölni az előbbi álomduó nőnemű variánsát nyújtja: a fekete bőrű Robin Givens obligát segítője egy Isaacs nevű zsidó újságírónő. A Coplandban a szokásosan szimpatikus zsidó zsaru (Robert de Niro) és néger társa meggyőzi a Stallone által természetes beleéléssel alakított buta seriffet, hogy segítsen egy korrupt és kellőképpen rasszista zsarubanda likvidálásában.
A zsidók gátlástalan sztárolása egyébként teljesen mindennapos az amerikai filmekben. A technika „soft” alkalmazása esetén a vájt fülű néző a pozitív hős nevéből könnyedén következtethet faji hovatartozására, mint például a Pelikán ügyiratban, ahol a Legfelsőbb Bíróság bölcs, öreg és később merénylet áldozatává vált bíráját Rosenbergnek hívják, vagy a Járványban, ahol az Amerikát az ebolától megmentő orvosnő a dr. Blumenthal névre hallgat. Legtöbbször viszont, az esetleges félreértések elkerülése végett, nyíltan a nagyérdemű tudomására hozzák, hogy akit szeretnie, féltenie, sajnálnia, szánnia (és így tovább) kell, az a „kiválasztottak” népéből való. Így van ez a Donor című szentimentalo-thrillerben, amelyben Steinbruck doktornő zseniális találmányát kollégái – anyagi haszonszerzés végett – elorozzák (mire nem képesek ezek a kapzsi gojok?), őt magát pedig elteszik láb alól. Legjobb barátnője azonban, aki az elhunytnak köszönheti, hogy ápolónőből orvosnővé avanzsálhatott, végére jár az ügynek, és lebuktatja a kórház teljes vezetőségét, amelynek ördögi elvetemültségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a találmányt élő embereken tesztelték, akárcsak egykor dr. Mengele.
Ennyi sok jóság, nemes lelkűség és önzetlenség után, amelyet egyfelől a zsidók, négerek és alkalmi szövetségesei képviselnek, nézzük meg az ellentábort is, az előbbi tulajdonságok szöges ellentétével felruházott németekét. A bőség zavarával küszködve, következzen néhány különösképpen épületes történet (zárójelben a filmcímekkel). Az elnevezésében komplett programot hordozó Faji Egység Koalícióba tömörült zsidó, néger és keresztény egyházi méltóságok ellen merényletet tervező terrorcsoport vezetője egy szőke, tipikusan árja pofa, akárcsak társainak zöme is (Szuperhekus kutyabőrben, az IQ-deficites Chuck Norrisszal súlyosbítva). A markáns arcú, altruista jenki zsoldos megbosszulja néger cimborája halálát a szemét, szőke, német zsoldoson, aki azt orvul, hátulról legyilkolta. Játszódik Belga-kongóban, a ’60-as években (A Nap sötétsége). Escobar kolumbiai drogbáró szadista tanácsadója egy Hans nevű szőke német (Mc Bain). A Clint Eastwood által alakított polák hekus, Pulawski és zöldfülű zsidó társa, David Eckermann egyesült erővel üldöznek egy latin-amerikai maffiózót, aki Mr.Strong néven természetesen „germán” (A zöldfülű). Santos, a tömeggyilkos mexikói kábítószerfőnök valójában egy Schulze nevű német (Sivatagi sólyom). Fehér lányt kegyetlenül megerőszakol, majd megöl egy paraguayi (vö. Stroessner tábornok) diplomatacsemete, aki egészen véletlenül a Klaus Hermann nevet viseli. A bosszúszomjas apa, civilben katonatiszt, a tettes után utazik Dél-Amerikába, hamis papírokat egy szolidáris néger biztosít számára, tiszta szívjóságból, ingyen. Mellesleg Klaus és anyucija egy kis vérfertőzéstől sem riad vissza, a perverzió fokozásaként pedig a fiú aktfestményeken örökíti meg muterját (Diplomáciai védettség).
A rettegés fokának Scorsese rendezte és a mai idők elvárásaihoz igazított remake-jében a pszichopata, nemi erőszakot elkövető börtöntöltelék – nyilván, hogy önmagát kellően vérszomjas állapotba hozza – kiveszi a könyvtárból Nietzsche Imigyen szóla Zarathustráját. „Tudja, az a német filozófus, aki azt mondta, hogy Isten halott” (idézet a filmből). Az emberi lét és lélek kutatásában mindenkinél messzebb jutó gondolkodó szelleme egyébként szinte már paranoid rendszerességgel kísérti meg a filmkészítők egy bizonyos körét, mint azt A félelem hálójában című fércmunka is bizonyítja. A változatosság kedvéért német nevű (Bohringer) és vérvonalú (nagyszülők az anyaországban), és persze eléggé el nem ítélhető módon Nietzsche-rajongó kéjgyilkost a Georgiából (a rasszista amerikai Dél mintaállamából) származó, tisztaságmániás (!) zsidó nyomozó leteríti (elgázolja), miközben a superman (übermensch) rovására viccelődik. A leplezetlen faji uszítás tekintetében azonban választékunkban kétségtelenül a Kevin Costner által rendezett Sunset Grill viszi el a pálmát, amelyben az aberrált főgyilkos az átlátszóan szimbolikus célzattal Christian (Keresztény) névre keresztelt, szőke, „árja disznó” (szöveghű idézet!).
Bár a bornírtság műfajában az amerikaiak történelmi okokból szinte verhetetlenek, azért a krónikus kisebbrendűségi érzésüktől és az ebből eredő akut bizonyításkényszertől sarkallt európaiak is mindent elkövetnek a felzárkózás érdekében. Az angolok tehetségéből csak a fejükre nőtt tengerentúli rokonok szolgai imitálására futja, miközben az osztály legjobb tanulója címért versengő olaszok és franciák – feledve és feladva nemzeti filmművészetük tradicionális értékeit – néha még hollywoodi tanítómestereiket is überelik stréber igyekeztükben.
Az Irás a falon című angol produkcióban Őfelsége egyik főfunkcija azon aggódik, hogy az amerikai csapatok Európából való kivonása esetén országa biztonsága „a rohadt németek, vagy ami még rosszabb, a rohadt franciák kezébe kerülne!”. A történet egyébként a maga nemében felülmúlhatatlanul (?) gusztustalan: volt náci tiszt lánya apja múltját megismerve megőrül, s előbb az oroszok által manipulálva, majd önállósodva terrorista merényleteket követ el NATO-létesítmények ellen, hajléktalan gyerekeket használva eszközül, és voltaképpen a miatti frusztráltságában, mert egy amcsi néger katonatiszt korábban visszautasította a szexuális közeledését. Az Államtitokban egy zsidó bírónő, aki természetesen családja nagy részét elveszítette a koncentrációs táborban, leleplezi az olasz titkosszolgálat korrupt, fasisztoid vezetőit. A közüdv érdekében kifejtett áldásos ténykedéséhez egy partizánivadék rendőrtiszt asszisztál. Az ugyancsak olasz Szerelmes ellenfelek című giccsparádéban Franco Nero ügyvédet alakít. Kisfia, valószínűleg a „progresszív” szellemiségű óvodai nevelés eredményeként, „fajgyűlölőnek” tartja apja barátnőjét, mert az nem mert leszállni a metróról a négerek által lakott Harlemben. A lánya pedig azért akar egy szenegálihoz nőül menni, hogy az megkaphassa a letelepedési engedélyt Olaszországban. A Menekülj, hogy élhess története szerint Gianni Morandi egy bevándorló külsejű rendőr-felügyelőnő segítségével lebuktat egy szőke, árja típusú bérgyilkos vezényletével működő drogkereskedő-bandát, mellesleg pedig megmentenek egy rasszisták által üldözött négert is. A lélekemelő történet stílszerűen Németországban játszódik. A francia film „keményfiúja”, az egyik gyönge pillanatában még egy Le Pen melletti szimpátia-megnyilvánulást is megkockáztató Alain Delon a filmjeiben nagyon is jól érzi (és érzékelteti), hogy merről is fúj a passzátszél. Demokrata érzelmű rendőrfelügyelőként a testületbe beépült szélsőjobboldali szervezet felszámolásával szerez jó pontokat az egyengondolat hívei körében (Ne ébreszd fel az alvó zsarut!), míg magánszimatként egészen kiváló helyzetfelismerő készségről tesz tanúbizonyságot, merthogy zsidó partnert választ maga mellé a bűn üldözéséhez (Egy zsaru bőréért). A Borsalino és társa címszerepében viszont érző szívű, baloldali gengsztert és bordélyháztulajt alakít. Ellenfele Volpone, a gaz fasiszta, aki rászabadította Marseille-re a kábítószert, hogy megkönnyítse náci elvbarátai behatolását, ráadásul pedig (minő borzalom!) meg akarta tisztítani a várost a bűnözéstől, éspedig a korrupt rendőrség segítségével.
Végezetül pedig – mintegy jelzésképpen, hogy mi, magyarok is igyekszünk lépést tartani a világtrenddel – következzék egy jellemző párbeszéd Hanna Schygulla és Marcello Mastroianni között, Sándor Pál Miss Arizonájából: „Akkor te félig olasz, félig zsidó vagy? Igen, félig olasz, félig zsidó, vagyis magyar!” Eredetkutatásunk eme lehető leghaladóbb szellemiségű, következésképpen megcáfolhatatlan eredménye alapján végre-valahára megtudtuk, hogy kik is vagyunk valójában, egyúttal egyszer s mindenkorra véget vetve a sumerológusok és a finnugristák közötti áldatlan (és persze archaikus) vitának. Minden jó, ha a vége jó?

MF 2000. III. 16.