A hitleri rejtély

Ahogy egy nemrég közzétett felmérésből kiderült, a magyar középiskolás diákok kedvenc történelmi személyiségeinek tizes toplistáján - horribile dictu! - Adolf Hitler foglalja el a hatodik helyet. A megdöbbent szakemberek persze igyekeznek elbagatellizálni az eredményt, amely úgymond nem esik egybe személyes tapasztalataikkal (Glatz Ferenc). Kétségbe vonják a felmérés reprezentatív mivoltát is, hiszen alig 26.678 diák véleményét tükrözteti (nem úgy, mint a Sonda-Ipsos vizsgálatai, amelyek circa 1500 fő válasza alapján hozzák ki Dávid Ibolyát a legnépszerűbb magyar politikusnak). Folyik tehát a magyarázkodás, a mellébeszélés, a kamuflázs… A francia Új Jobboldal vezéregyénisége viszont szokásához híven racionális vizsgálatnak veti alá a „Führer-jelenség” máig tartó továbbélésének okait. Az alábbi részlet a Zarathustra nyomában. Példabeszédek a jó európaiakhoz címmel megjelent esszékötetéből való. (G.I.)

(…) Nietzsche mondta, hogy „a történelmet mindig a győztesek szempontjából írják”.
1945 után a vádbeszéd váltotta fel a védőbeszédet… Hitler a különböző szerzőknél „egykori szobafestő” lett, korlátolt politikus, eszelős, beteg, impotens, szadista, az „autokrata személyiség” mintapéldánya, a rossz megtestesítője, nagyformátumú bűnöző, az ipari körök által manipulált pojáca és így tovább.
A felmerülő elméletek két főkategóriába oszthatók. Egyesek „kívülről” magyarázzák a személyiséget, s Hitler eszerint a körülmények terméke lenne, valamiféleképpen a véletlen és a szükségszerűség fia. Mások „belülről” magyarázzák: bolond volt, bűnöző stb. Egyik oldalon a társadalmi analízis: egy folyamat logikus végkifejlete. A másikon a bizalmaskodó életrajz: egy előre nem látható katasztrófa.
Joachim Fest a probléma megkerülésére tett megannyi kísérletet látja ezekben az elméletekben. Felmerül ugyanis a kérdés, hogy ha Hitler mindaz volt, amit mondtak róla, egy ilyen személyiség hogyan babonázhatta meg a német népet? Hogyan juttathatta ez a nép hatalomra az efféle ostoba vadállatok csoportját, hogy azután majdnem egységesen támogassa őket, tűzben és vérben, egészen az „istenek alkonyáig”? Végül pedig miféle megmagyarázhatatlan perverzió késztet arra manapság is embereket, hogy immáron megszabadulva a diktatúrától, még mindig egy kimondhatatlan és veszélyes nosztalgiát tápláljanak iránta?
Joachim Fest 1965-ben megjelentette a nemzetiszocialista rezsim főbb vezetőinek az életrajzát, A Harmadik Birodalom urai cím alatt. 1968-tól a Der Spiegel munkatársa, majd a Frankfurter Allgemeine Zeitung igazgatója volt. Max Weber méltó követőjeként óvakodik a leegyszerűsítő válaszoktól és a manicheus megfogalmazásoktól, inkább az arany középutat keresi. Ennek az eredménye a terjedelmes (a Mein Kampf oldalszámának a duplájára rugó) esszé, amelyet Hitlerről publikált.
Az intenzív reklámkampánnyal beharangozott (Németországban 300 ezer példányban eladott és 13 nyelvre lefordított) mű mindenekelőtt a nagyságról elmélkedik - a nagyság gondolatáról, s arról, ami „rettenetes” ebben a fogalomban rejlik. (…)
Fest szerint Hitlernek nemcsak „rögeszméi” voltak, hanem azt is megértette, hogyan tudja megvalósítani azokat. Ebből a szempontból „egy olyan entellektüel rendkívüli esetét képviselte, aki a hatalom gyakorlatát is megértette”. Megfogalmazása felháborodást keltett. (…) „Kellemetlen evidencia, pontosította gondolatát Fest egy interjú során, de végre ideje volt a Hitler-jelenséget olyannak bemutatni, amilyen valójában volt, és végezni a hamisítványokkal. Hitler nem egy Chaplin-féle diktátor volt, hanem éppen az ellentéte.”
„A nagyság rettenetes korszakok szüksége”, mondta Jacob Burckhardt. Joachim Fest, aki kereszténydemokratának vallja magát, nem áll távol attól a gondolattól, mely szerint minden „nagy emberben” van valami a Rosszból - és a Rossz benne van minden nagyságban. Hitler nagyon nagy ember volt, mert a Rossz rész nagyon nagy volt benne.
„Úgy vélem, hogy a nagy emberek nagy befolyást gyakorolnak, mondja Fest, de nagyságuk azon mérhető le, hogy mennyiben képesek megőrizni függetlenségüket a körülményekkel szemben. Nagyon úgy tűnik, hogy a rendelkezésükre álló ’hatósugár’ egyre csökken. Ebből a szempontból Hitler volt talán az utolsó ember, aki megpróbált történelmet csinálni.”
Rudolf Augstein már 1970-ben ezt írta a Der Spiegelben: „Ma már a csúcson lévő egyénnek nincs döntési lehetősége, legfeljebb csak arra, hogy moderálja ezeket a döntéseket. Joggal gondolhatjuk azt, hogy Hitler volt a klasszikus nagypolitika utolsó képviselője.” (…)
A Harmadik Birodalom Führere talán az az ember, akiről a legtöbbet írtak az elmúlt negyven évben. Könyvek ezreit szentelték neki, és a világosság mégsem nő körülötte. Ismerjük az eseményeket. Dokumentumok, levelek és beszédek ezreit vizsgálták. Egyetlen részlet sem hiányzik, és mégis, amikor mindent összeraknak, egy mesterkélt alak áll össze. Egy olyan figura, aki megőrzi titkát, és akit nem értünk meg. Sőt, néha az az érzésünk, hogy minél erősebb a fény, annál nagyobb lesz körülötte a homály. (…)
Ennélfogva magyarázható egyáltalán Hitler anélkül, hogy magunk is hitleristák ne lennénk? Ahhoz, hogy magyarázzuk, meg kell értenünk, vagyis be kell lépnünk a rendszerébe, a világnézetébe. És hogyan léphetünk be oda valóban, ha nem vagyunk meggyőzve? Látszólag feloldhatatlan dilemma, amelynek súlyosak a következményei. Mert bizonyosságot és világosságot akarva csak a homályt növeljük és egy legendát teremtünk.
Egyébként is világos, hogy csak akkor beszélhetünk történelmileg egy jelenségről, amikor ez a jelenség már a történelemhez tartozik, vagyis amikor már nem váltja ki ugyanazokat az azonnali szenvedélyeket. (Máskülönben a kritika mindig hajlamos lesz a priori cinkost látni a történészben.) Márpedig a nácizmus esetében nem tartunk itt. És annál is kevésbé, mert a nemzetiszocializmus ellenségei és hívei együttes erővel akadályozzák meg, hogy ez a jelenség is a történelembe legyen áttéve, vagyis egy korábbi időszakba, amelyről objektíven lehetne beszélni, és amely (éppen ezért) nem terhelné meg ennyire a mai elméket.
Ebben a perspektívában minden egyes Hitlerről jelenleg írt könyv csak erősíti a „hitleri mítoszt”, sőt mi több, minden kritika, bármilyen heves is legyen, magában foglalja ennek a rendszernek az aktualizációját, vagyis a „múltból” egy örökké tartó jelent csinál.
„Tíz vagy száz oldalon be lehet mutatni, hogy Hitler volt az európai történelem legundorítóbb és legnyomorultabb gonosztevője. De amikor több mint ezer oldalon át tanulmányozzuk indítékait és lelkivilágát, ahogyan azt Fest teszi, akkor rövidesen megpróbáljuk megérteni. Innen pedig már csak egy lépés, hogy megbocsássunk neki, sőt, hogy csodáljuk”, mondta Golo Mann, az író.
(…)
MD 2003. VII. 3.