Gazdag István: Európai virradat - az olasz választások tükrében

Hát végül mégiscsak megvirradt. Pedig hosszú volt az éjszaka. Több mint fél évszázada már, hogy az amerikai gengszterizmus és az ázsiai barbarizmus ószövetségi sugalmazású újszövetsége vészterhes, komor fellegekkel takarta el Európa elöl a Napot. Azóta csak ritka és rövid pillanatokra törte meg a Sol Invictus itt-ott előbukkanó halvány fénysugara az örökkévalónak tűnő sötétséget a vén kontinens fölött.
Voltak persze olyan területek, amelyek ideig-óráig még mentesültek a mesterségesen előidézett napfogyatkozás alól: Franco Hispániája és Salazar Portugáliája, miután szerencsésen megúszta az európai polgárháborút, sikeresen ellenállt mind az amerikai, mind a szovjet típusú uniformizálási törekvésnek, és a görög ezredesek juntája szintén szétoszlatta – legalább időlegesen – Hellász egéről a viharfelhőket. Máshol bátor és hithű férfiak tartották életben a remény (háromszínű) fáklyalángját: Itáliában Giorgio Almirante, az Olasz Szociális Mozgalom (MSI) vezére, Galliában Jean-Marie Le Pen, a Nemzeti Front (FN) megalapítója.
Az algériai háború idején azután bekövetkezett az is, amire – a Waffen SS hőstörténetén kívül – sem előtte, sem azóta nem volt példa: létrejött az európai nacionalista egységfront. Ez alatt a – sajnos csak rövid ideig tartó – lucidum intervallum alatt az egyes európai nemzetek nacionalistái félretették kicsinyes és archaikus torzsalkodásaikat, és végre a közös ellenségre koncentráltak. Felismerték, hogy a heroikus küzdelem, amelyet az OAS (az algériai fehér telepesek titkos fegyveres szervezete) desperadói a római légionáriusok örököseként vívnak a Mediterráneum túlsó partján, mindnyájuk közös ügye, az expanzív, virilis és regenerált európai virtus talán utolsó fellobbanásaként és jövőbe mutató mementójaként.
A felismerést tett követte, és rövidesen csaknem az egész földrészre (legalábbis annak nyugati felére) kiterjedő, igen hatékony szolidaritási és logisztikai hálózat szerveződött az OAS és rettegett harci különítményei, a Delta-kommandók támogatására, amelyek tevékenységéből a mi ’56-os magyarjaink is derekasan kivették a részüket. Németországban pénzt gyűjtöttek számukra, Svédországból fegyverek érkeztek, Brüsszelben történt az önkéntesek toborzása, Rómában a propaganda-anyagok kinyomtatása, Madridban pedig biztos menedékre leltek az üldözött aktivisták.
Az árulás azonban a legigazabb ügyeket is képes elveszejteni. Francia-Algéria híveit éppen az az illető szúrta hátba, akit – „megváltást” remélve tőle – ők maguk segítettek vissza a hatalomba vidéki „száműzetéséből”, ahol valószínűleg mindenki által elfeledve morzsolgatta volna hátralévő napjait, miután egyszer már leléptették a történelem színpadáról. (Milyen igazságtalan is a sors: van, aki egyszer sem kap tőle sanszot, mások meg többször is visszaélhetnek vele!) De Gaulle tábornok, mert hiszen róla van szó, azzal mentegette nemtelen tettét, hogy Algéria függetlenségének megadásával saját országának az elarabosodását kívánta megakadályozni. A pokolhoz vezető út azonban, mint tudjuk, jó szándékkel van kikövezve.
Mára aztán az a paradox helyzet áll elő, hogy miközben Afrika az európaiak kiűzésével gyakorlatilag csaknem teljesen visszanyerte eredeti „feketeségét” (a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt), addig Európa, az afrikaiak befogadásával, egyre kevésbé őrzi meg a „fehérségét”. Egyébként teljesen logikus, mondhatni dialektikus módon az európaiak afrikai dekolonizációjára az afrikaiak európai kolonizációja a válasz. Mindez a túlzottan is engedékeny európai családegyesítési gyakorlat adta lehetőségekkel való szisztematikus visszaélésben és a nagycsaládosoknak nyújtott nagyvonalú szociális támogatások kihasználásában, lényegében a befogadó állam, illetve társadalom által biztosított „eltartott státus” élvezetében nyilvánul meg. A „női hasak általi gyarmatosítás”, ahogyan egyes megfigyelők nevezik a jelenséget, belülről segíti a harmadik világból érkező inváziós erők offenzíváját, amelyet a számos európai országban időközben hatalomra kerülő egykori ’68-as, szélsőbalos (de)generáció hangadóinak, az ún. humanizmus és a valláspótlékként felfogott emberi jogok Jospin-, Cohn-Bendit- és Jóska Fischer-féle extremistáinak gyalázatos kollaborációs ténykedése is támogat.
A kollaboráns nómenklatúra az idegenek betelepítésében játszott dicstelen – és az autochton népesség összetételének drasztikus megváltoztatási kísérlete miatt de jure a nemzetközi egyezményekbe ütköző és bűncselekménynek (etnocidium) minősülő – szerepvállalását a valóban tragikus európai népességcsökkenésre hivatkozva próbálja igazolni, amely állítólag csak ekképpen kompenzálható. Nemrég a „legkedveltebb” hazai napilapban apokaliptikus hangvételű értekezés jelent meg egy bizonyos Ian Davidson tollából. „Európa: nem élhetünk bevándorlók nélkül” (sic!) címmel a szerző (jellemző módon a globalisták egyik legfőbb szócsövének számító Financial Times munkatársa) arról elmélkedik, hogy az EU-tagállamok népességcsökkenését az ötven éven belül százmilliósra duzzadó Törökország lakosságszáma sem egyenlíti ki, amelyet – legalábbis szerinte – már csak emiatt is ajánlatos lenne beengedni az Európai Unióba. Summa summarum arra a nem túl bíztató, ám tőle eleve elvárható következtetésre jut, hogy a „fejlődő országokból kiinduló, hatalmas erejű és valószínűleg feltartóztathatatlan migrációs nyomással szemben” Európa úgysem tehet mást, mint hogy szélesre tárja kapuit a jövevények előtt. Érdekes lenne megtudni, hogy vajon Dávidfia Janó az ősatyái földjére, vagyis Izraelre nehezedő „feltartóztathatatlan migrációs nyomással” szemben is a teljes kapitulációt javasolná-e.
Vérlázító az az újságírók körében általánosnak számító gyakorlat, hogy a fehérek színesek elleni bűncselekményeit „kapásból” és következetesen rasszista indítékkal párosítják, míg a fordított és sokkal gyakoribb eseteket egyszerű, majdhogynem érdektelen köztörvényes sztoriként tálalják, ha éppen nem mentegetik. Megélhetési indokkal vagy a kisebbségi létből úgymond egyenesen következő frusztráltság érzésével magyarázva és téve valamiképpen elfogadhatóbbá, sőt megbocsáthatóbbá azokat, amelyeket egyébként is a „tűrhetetlen többségi arrogancia és faji felsőbbrendűségi tudat”, mint a fehéreket a priori és en bloc jellemző látens vagy nyílt rasszizmus mindennapos megnyilvánulási formái provokálnának ki.
A virradat azonban, amely akár szimbolikusnak is mondható módon – az autentikus európai szellem két meghatározó jelentőségű óriásának, a Nietzschének és Evolának egyaránt oly kedves, égbeszökő, magas hegyek vidékén – a tradíció utolsó bástyáinak számító Ausztriában és Svájcban volt elsőként tapasztalható, immáron Olaszországot is elérte. Ideje is volt már a „megvilágosodásnak”, hiszen a Harmadik Birodalom elestével Európa önállósága is elveszett. Az utóbbi ötven év hatalmi leosztásához New Yorkban és Moszkvában cinkelték a lapokat, és a játszma a „Gonosz” vörös birodalmának összeomlásával sem tisztult. A hovatovább ugyanazokkal a jelszavakkal operáló és lényegében egyívású, tudniillik az egalitarizmus kétezer éves biblikus, illetve kétszáz éves forradalmi változatát képviselő szociál-kereszténydemokrácia parlamenti váltóga(rá)zdálkodásának a monotóniáját elsőként Jörg Haider Szabadságpártjának sikerült megtörnie. Lett is belőle világraszóló ribillió! A New York–Tel-Aviv székhelyű világkormány ukázaihoz igazodva az Ausztria elleni retorziókat elsősorban a Michel-Chirac páros szorgalmazta: az előbbi a pedofilok Mekkájának számító belga basztardállam saját képére mintázott külügyminisztereként (aki a Lavater-módszer szerint csakis jellemtelen tökfilkó lehet, és az sem kizárt, hogy Quasimodóra emlékeztető fiziognómiája alapján a primatológusok majdan benne fogják azonosítani a missing linket), az utóbbi pedig az V. francia köztársaság minden bizonnyal legkorruptabb, ugyanakkor legkártékonyabb elnökeként (akinek áldatlan regnálása végére előreláthatólag bírósági ítélet tesz majd pontot). Ennyit azokról, akik másokra vetnek követ.
Európa harmadik, a világ hatodik gazdasági hatalmával, Olaszországgal szemben azonban szóba sem jöhetett semmiféle szankció, és még Izrael sem hívta vissza a nagykövetét, annak a gondolata viszont, hogy az Új Világrend sáncain belülre olyan politikai erők kerülhetnek – még ha „soft” verzióban is –, amelyeket évtizedeken át szalonképteleneknek minősítettek és kiközösítettek, érthető módon erősen irritálja a globalista rendszergazdákat.
A Berlusconi-Fini-Bossi trió (újabb) győzelme tehát mindenképpen korszakos jelentőségű. Többé ugyanis már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt. Ebből a szempontból jelzésértékűek Gianfranco Fininek, a posztfasiszta Nemzeti Szövetség vezetőjének a szavai, aki pártjának az öt évvel korábbi választásokon elérthez képest némileg gyengébb aktuális teljesítményét kommentálva kijelentette: „Inkább vagyunk három százalékkal kevesebb szavazattal a kormányban, mint ugyanennyi plusszal az ellenzékben.”
Hosszú, nagyon hosszú időbe, egy egész emberöltőbe telt, mire az olasz újfasiszták átkeltek az ellenzékiség sivatagán. Nyilván ennek tudható be, hogy a hatalomgyakorlásba – ha csak rövid időre is, az első Berlusconi-kormány hét hónapja alatt – belekóstolt MSI az 1995-ös fiuggi kongresszusán Nemzeti Szövetséggé (AN) alakulva végleg feladni és feledni szándékozott a múltat. Dacára azonban a névváltozásnak, az új párt, mutatis mutandis mégis a régi maradt, amit eklatánsan bizonyít az a tény, hogy az AN vezetőségének 95 százaléka, tagságának pedig 90 százaléka az MSI-ből jött. Az ortodox szociális szárny a veterán Pino Rauti vezetésével viszi tovább a trikolort, rendületlenül… Fini viszont inkább az alakoskodást (vagy az árulást) viszi tovább, amelyben olyan messzire jutott, hogy miközben „alapvető demokratikus értéknek” fogadta el az antifasizmust, ugyanakkor azért illette kritikával Berlusconit, mert az szerinte túlzásba viszi az antikommunizmust!
A választásokon kimagaslóan jól szereplő, a szavazatok csaknem harminc százalékát begyűjtő és ezzel a riválisaitól jócskán elhúzó Forza Italia (FI) tótumfaktuma valóban hajlamos arra, hogy kommunista machinációt szimatoljon mindenhol, amire persze a személye lejáratására indított összehangoltan inter(na)cionista rágalomhadjárat alapján van is némi oka. Beszédes paradoxon, hogy miközben szélsőségesnek tartott szövetségesei a kampány során igyekeztek moderálni magukat, ettől remélve szavazatnyereséget, addig a Lovag (ahogy az olasz sajtó aposztrofálja Berlusconit) csöppet sem volt lovagias az „ezerfejű hidra” elleni keresztes hadjáratában. Az eredmény mindenesetre őt igazolta.
A jobbközép pártszövetség hamadik komponensét adó Északi Liga (LN) erős embere, Umberto Bossi viszont távolról sem lehet elégedett az általa megszemélyesített mozgalom – és elsősorban is saját – teljesítményével, amelynek következtében a legutóbbi (parlamenti) választási megmérettetés óta elveszítették támogatóik több mint felét. Persze a belga külügyminiszternek még nála is kevésbé lehetett oka az örömre, akit pedig saját bevallása szerint az olasz választások végkimenetele ismeretében csak az vigasztalt, hogy a xenofóbként megbélyegzett Bossiék jelentősen meggyöngültek. Öröme azonban nyilván korainak (praecox) fog bizonyulni. Ha ugyanis figyelmesen tanulmányozta volna a választási értékeléseket, talán még neki is feltűnt volna, hogy a Ligától éppen azért fordultak el sokan hagyományos támogatói közül, mert a „hármas szövetség” és a közös kormányzás oltárán az utóbbi időben feláldozni látszott eredeti céljait és követeléseit, köztük a legfontosabbakat is: az északi tartományok autonómiáját, a bürokratikus államapparátus decentralizációját, a liberális bevándorlási politika drasztikus megszigorítását. Hogy mindez pusztán taktikai okokból történt-e vagy sem, szavazóik a jelek szerint nem sokat morfondíroztak rajta: büntetésül radikálisabb riválisaira adták voksukat, vagy egyszerűen csak a szavazástól való távolmaradásukkal fejezték ki nemtetszésüket.
„Több fényt!”, mondotta volt Goethe a halálos ágyán. Óhaja a svájciak és az osztrákok után az olaszok körében is meghallgatásra talált, és remélhetőleg előbb-utóbb valamennyi európai nép körében meghallgattatik.

MF 2001. VII. 26.