Serge Thion: Nem vagyunk amerikaiak

Amióta feltalálták a repülőgépet, korszakunk tudja, hogy a halál és a rombolás az égből hull alá. Valamennyi hadsereg közül, amely egy évszázad óta a világon harcolt, mindig az Egyesült Államoké volt a legbegyulladtabb. Mindig rettentő bombázásokkal kezdett, mielőtt a csatamezőre merészkedett volna.
Van olyan európai, aki ne emlékezne a „szönyegbombázásnak” mondott rémísztő taktikára, amely halált szórt „barátra” és „ellenségre” egyaránt, a gyászos „repülő erődök” révén? Van olyan japán, aki elfelejthetné az 1945-ös gyújtóbombázások emlékét, amikor az Egyesült Államok légiereje leradírozta Nagy Tokió kockás térképét kockáról kockára, a hirosimai és nagaszaki apokalipszis előjátékaként? Van olyan ázsiai, aki ne venné figyelembe, hogy 1968 környékén félmillió amerikai katonának – ahhoz, hogy meleg legyen a kávéjuk és hideg a sörük – éjjel-nappal bombafüggönyre volt szükségük Vietnam napalm által felégetett domboldalain, amely ország pedig nem tett ellenük semmit? Van olyan kambodzsai, aki kitörölhetné az emlékezetéből azokat a B–52-eseket, amelyek húscafatokká változtattak minden tizedik embert a lerombolt falvakban? Ime, az amerikaiak hozzájárulása a háború többezer éves művészetéhez: a légi tömegtámadás, amely legyalul mindent, mint Irakban, mint Szerbiában, mint ...
Kétségtelenül ez az, amit Bush és a többiek „civilizációnak” hívnak, és amit mi az elpuhultak vadságának hívunk. Emlékezzünk csak az öböl-háborúra: 100 százalék bombázás, 0 százalék katona a terepen. Az ultramodern fegyverek ellenére még mindig a jó öreg B–52-esek biztosítják a legjobb minőség-ár arányt a véres iraki hamburgerhez. Afganisztánban is be lehet vetni azokat, amelyek még mozgásképesek.
Az amerikai katona, aki a tévé előtti fetrengéshez van szokva, jobban kedveli a bombázást a harcnál, ami nem fogja megkönnyíteni az életét azon a napon, amikor a harc majd elkerülhetetlenné válik. Láttuk, hogy milyen sebesen inalt Vietnamban a ‘68-as Tet-offenzíva alatt. Akár egy berezelt nyúl. Most pedig bekövetkezett az, hogy 1812 óta először, Amerika, a világ ura, elszenved egy kis bombázást: váratlant, látványosat, de főleg szimbolikusat, amely a Pentagont célozza meg (de megkíméli a Fehér Házat) és összezúz néhány tisztet, azokat, akik foteljeik kényelméből (Planning and Logistics) parancsot adnak mások bombázására! Érthető, hogy a megbombázottak örömtáncot jártak a jó hír hallatán.
A második célpont az a rettenetes dolog volt, amit egész egyszerűen „világkereskedelmi központnak” hívtak, ami a „Wall Street” része. Nos hát, nem sokkal azelőtt, a világ közvéleménye előbb Seattle-ben, majd Genovában és végül Durbanben fejezte ki utálatát a „globalizáció” által okozott pusztítások miatt, amelyek munkanélküliséget, elszegényedést, létbizonytalanságot, gyökérvesztést és kizsákmányolást jelentenek mindenki számára. Azok az emberek, akik e gazdasági pokol idegrendszerében dolgoznak, nehezen tekinthetők „ártatlan civileknek”. A legembertelenebb tevékenység operátorai és regulátorai ők, a legmagasabb szinten, amely tevékenység minél nagyobb mennyiségű munkának az emberi lényekből való kipréseléséből és profittá átalakításából áll. Ha ők maguk csupán részmunkások is a névtelen tőke szolgálatában, mégis olyanok, mint a birodalmi hadsereg katonái, a szegény országok vérszívói ... és ugyanazt kockáztatják. Minden nap szegényeket nyúznak meg, hogy a gazdagokat gazdagítsák. Ebből pedig elég volt!
Az alapvető emberi jogok közül az, amelyiket a legritkábban emlegetik, noha éppen ez szolgáltatta az „Egyesült Államok” Angliától való elszakadásának elméleti alapját, az igazságtalan elnyomással szembeni ellenállás joga. A hatalom által elkövetett visszaéléssel szembeni lázadás jogát modern világunk alapító atyái proklamálták, akik maguk is lázadók voltak. Ez a jogi alap teszi lehetővé az amerikai állampolgárok számára a fegyvertartást. Következésképpen azok, akik ellenállnak és fellázadnak minden területen az Egyesült Államok globális uralma ellen és a finánctőke romboló uralma ellen, amely a Wall Streeten koncentrálódik és amelyet a Pentagon védelmez, lázadó tetteiket a leigázott ember, vagyis a valóságos ember valóságos jogaiból merített legtökéletesebb törvényesség palástjába öltöztethetik.
Nyilvánvalóan ezek az erőszakos akciók halottakat követelnek. Sajnáljuk ezeket a halottakat és a végtelen szenvedéseket, amelyeket az érintett családoknak okoznak. Megsiratjuk az amerikai halottakat, ahogyan megsirattuk az amerikai bombák által elpusztított koreai halottakat; ahogyan megsirattuk az amerikai bombák által széttépett indokínai halottak millióit, emlékezvén arra, hogy ezek a bombák még ma is ölnek gyermekeket; ahogyan megsirattuk az amerikai repülők által megölt panamai halottakat; ahogyan megsiratjuk az embargo és az angol-amerikai bombázások által megölt iraki százezreket; ahogyan megsiratjuk a jugoszláv halottakat is, akiket a Pentagon mostani halottai által irányított NATO-gépek lapítottak szét.
Ez azonban egyáltalán nem jogosít fel tollforgató lakájokat és semmirekellő politikusokat arra, hogy kijelentsék: „mindannyian amerikaiak vagyunk”. Sem a kurdok, sem a szudániak, sem a líbiaiak, sem a szerbek, sem a franciák, sem a többiek nem amerikaiak; egyáltalán nem ismernek magukra az amerikai politikai játék szánalmas cirkuszában és nem monopolizálják a Föld fogyasztható készleteit. Nem akarnak bárkit is uralni, sem bárki által uralva lenni. Ez a szégyentelen demagóg kijelentés az ideológiai kihasználás magasabb hullámába illeszkedik, mint Manhattan tornyai. A birodalmi jelképeikben sújtott amerikai urainkkal való teljes és görcsös szolidaritás hirtelen, fárasztó, morbid használata az év egyik legvisszataszítóbb látványa volt. Az áldozatok iránti részvét, igen, ez magától értetődik, ezt azonban nem lehetne kiterjeszteni arra a hatalomra, amely megpróbálja uralni a világot. Amerika visszakapta a kölcsönt vagy legalábbis a kölcsön egész kis részét. Ez az égből jövő büntetés balzsamként hatott eme embertelen, gépies, félelemkeltő Amerika sok százmilliónyi áldozatára, amely majdnem mindenütt a védenceit tartja hatalmon.
Az elnyomás előrelátható növekedésére a szabad emberek a mindazok közötti megnövekedett szolidaritással válaszolnak, akik elismerik maguknak az ellenállás kötelességét.

(Ford.: G.I.) MD 2002. XI. 21.

Serge Thion a CNRS (a francia Országos Tudományos Kutatóközpont) volt kutatója, akit az uralkodó „politikailag korrekt” ideológiától való „elhajlás” miatt pozíciójából eltávolítottak.