Gazdag István: A Nyugat és a gondolati disszidencia: nagyipari zombigyártás

Olyan országként, amely gyakorlatilag állandóan háborúban áll, az Egyesült Államok uralmi stratégiájának egyik lényegi eleme a felforgatás. Az egykor csupán segéderőnek tekintett információ mostanra életbevágó fontosságra tett szert, és a tét nagyságával tökéletesen tisztában lévő USA saját imperialista céljaihoz kihasználja az új kommunikációs, szocializációs és információs technológiák által kínált lehetőségeket. Uralmi stratégiája ma már annyira kifinomult, hogy legszívesebben anélkül hódítja meg a kiszemelt országot, hogy fizikailag megtámadná azt, főleg dezinformációs kampányok révén, amelyeket az adott országban lévő befolyásügynökei végeznek.

Szun Cu kínai stratéga már az ókorban meghatározta a felforgatás vezérelveit: „A háború művészetének szakértői harc nélkül győzik le az ellenséges hadsereget.” „A háború teljes művészete a megtévesztésen alapul.” „A háborúban legjobb politika sértetlenül elfoglalni az államot; a megsemmisítése csak egy kényszermegoldás.” Curzio Malaparte olasz író meg volt róla győződve, hogy a tények meghamisított észlelésének terjesztésével megdönthető egy hatalom, és külön is kihangsúlyozta a „cselekvő kisebbségek” központi szerepét, amelyek árnyékban hagyják a hatalomhoz lojális, de inaktív többséget. E logika szerint nem mozgósítani, sokkal inkább blokkolni kell a tömegeket.
Roger Mucchielli francia pszicho-szociológus a szubjektív tényezők fontosságára hívja fel a figyelmet a felforgatás terén: „A szervezett csoportok szétbomlasztása elengedhetetlen művelet, mert a társadalomlélektani kutatásokból tudjuk, hogy az egyének minél erősebben kötődnek összetartó csoportokhoz, annál kevésbé hat rájuk a propaganda és a felforgatás. Fel kell tehát bomlasztani a referenciacsoportokat, hogy individualizáljuk az embereket, és egyénenként leválasszuk őket a csoportértékeikről.” A dezinformáció és a tömegmanipuláció alapvonásait Vladimir Volkoff orosz származású francia író kodifikálta: 1. Demoralizálni az ellenséges nemzetet és szétbomlasztani alkotócsoportjait 2. Diszkreditálni az autoritást és védelmezőit 3. Semlegesíteni a tömegeket, megakadályozandó minden spontán beavatkozást részükről a fennálló rend védelmében, a cselekvő kisebbség által a hatalom nem erőszakos megragadására választott pillanatban.
A felforgatás céljai lényegében arra irányulnak, hogy mozgás- és cselekvési szabadságának korlátozása végett ideológiailag, politikailag és stratégiailag megostromolják az ellenfelet. Napjainkra az amerikai intervencionizmus központi érveivé a „demokrácia” és „emberi jogok” fogalmai váltak. A demokrácia névleges előmozdítása az USA globális uralmi stratégiájának lényegi eleme, noha ő maga lépten-nyomon elárulja ezeket az értékeket.
A hivatalosan a nemzetközi fejlődés elősegítésére és a demokrácia megszilárdítására hivatott amerikai ügynökség, a főleg Latin-Amerikában ténykedő USAID valójában az Amerika-barát felforgatás legfontosabb eszköze, amely dollármilliókat fordít a renitens rendszerek megdöntésére. Különösen Venezuelában és Bolíviában aktív, ahol különböző amerikai alapítványokon (Freedom House, American Enterprise Institute, Ford Alapítvány) és helyi társadalmi szervezeteken keresztül fejti ki felforgató tevékenységét. Ebben elsősorban a CIA közismert ernyőszervezeteként működő NED (National Endowment for Democracy) segíti, amely különösen az ellenzéki politikai és szakszervezeti vezetők anyagi támogatását és indoktrinációját végzi, a hidegháború idején pedig kelet-európai disszidens mozgalmak (a lengyel Szolidaritás, a csehszlovák Charta’77 stb.) megszervezéséhez asszisztált.
Kubát a forradalmi éra kezdete óta kiemelt felforgatási célpontként kezeli az amerikai propaganda. A karibi szigetország ellen folytatott lejárató kampányok gazdasági emigránsokat politikai menekülteknek, köztörvényes bűnözőket politikai foglyoknak, amerikai zsoldban álló befolyásügynököket pedig naiv ellenzékieknek próbálnak beállítani. Jellemző, hogy a „másként gondolkodó” vagy „gondolati disszidens” fogalmat a nyugati mainstream média kizárólag azoknak tartja fenn, akik egy szocialista jellegű ország politikai rendszerét vonják kétségbe. Kubai, venezuelai, kínai disszidenciáról beszélnek, azt azonban sohasem minősítik másként gondolkodónak, aki a kapitalista világgal szemben fogalmaz meg totális bírálatot. Napjaink divatos disszidens mozgalmai valójában felforgató munkát végeznek az Egyesült Államok javára, amely erkölcsileg és anyagilag is támogatja őket. Szervezetileg és ideológiailag az amerikai beavatkozási terv játékszereiként a korszak disszidensei akarva-akaratlanul a kapitalista restauráció kollaboránsai.
Mára általánossá vált a hadiállapot. Ez egy olyan háború, amelyet nem üzentek meg, és amelyben csak az egyik hadviselő felet, a nyugati tábort vagy NATO-t definiálták, szemben a világ maradékával, amely még nem szerveződött egységes táborrá. A háború az egyenlőtlenségen alapuló emberi társadalom normális állapota. Egy egyenlőtlen társadalom arra szerveződik, hogy a többséget kizsákmányolja egy „törpe kisebbség”, az uralmon lévők kasztja, amely minden hatalom, minden jog és az összes javak birtokosa. A nyugati táborban ezt a valóságot a „demokratikus jogállam” aspektusa alá rejtik.
Az alávetett és kiszipolyozott tömegben felhalmozódó feszültségek levezetésére az uralmon lévők szelepeket telepítenek. Klasszikus szelepek a tömeg biztonságát érintő fenyegetések és a bűnbakok, a nyugati tábor esetében a „terrorfenyegetés” és az iszlám, a Nyugattal szemben álló tábor (köztük Kína és Oroszország) esetében ugyancsak a terrorizmus, valamint az ujgurok és a csecsenek. Mindegyik táborban azzal kezdik, hogy meghatározzák az ellenséget. Ahmadinezsád iráni elnök számára például a legfőbb gonosz Izrael, mint a Nyugat ideggóca, ideológiai központja, Vatikánja. A nyugati táborral szemben még csak egyetlen önszerveződő stádiumban levő konglomerátum létezik, amely Iránból, Szíriából, Venezuelából, Bolíviából és Kubából áll.
1984 c. regényében Orwell úgy vélte, hogy a gondolati disszidencia – vagyis annak lehetősége, hogy az egyén megőrizze egyéniségét, szellemi függetlenségét és szólásszabadságát – egyszerűen lehetetlenség. Óceánia, az általa elképzelt totalitárius rendszer valójában a NATO előképe. A képzeletbeli Óceániában funkcionáriusok egész hadserege ügyködik azon, hogy egy „új nyelv” létrehozásával lerombolják a beszélt nyelv változatosságát, gazdagságát, kifejezőképességét, és így lehetetlenné tegyék az egyéniség, az önállóság, az ellenzékiség és az ellenállás eszméinek kitalálását és kifejezését.
Ugyanez a NATO célja is a helyi kultúrák megsemmisítésével és az angol nyelv erőltetett használatával egy olyan népesség körében, amelyet arra formáznak, hogy utasítsa el az olvasás, gondolkodás, kutatás és kérdezősködés erőfeszítését, és hogy kerülje el a logikus és komplex okoskodás menetét. Az „új nyelv” az idomítás és a leigázás nyelve, magának a személyiség eszméjének a lerombolása, az öntudat elvesztése. Óceánia népén egyfajta lelki trepanációt hajtottak végre, amelyet „a bűn megállításának” neveztek. Ez egy pavlovi reflexfolyamat, amely automatikusan blokkolja a szellemet, ha az véletlenül a hatalom által tilalmazott régiók felé kalandozna.
Ebben a fajta rendszerben a történelmet folyamatosan át- és újraírják, ennek következtében az átlagpolgár számára teljesen lehetetlen megismerni a valóságos múltat és a jelen valóságát. Mindent meghamisítanak, és mindenki egy teljességében mesterséges univerzumban él. A valósággal való egyetlen kapcsolatot a politikai rendőrséggel való találkozás jelenti. Orwell könyvének főhőse megkönnyebbülve éli meg a letartóztatását, amelyet elkerülhetetlennek sejtett, és végül már öntudatlanul óhajtott is.
Orwell azonban nem láthatta előre a jelenlegi világ környezeti hanyatlását, amely egyedül lehetővé fogja tenni az összeomlását, ahogyan nem képzelt el egy olyan totalitárius rezsimet sem, mint a NATO, amely leigázza és – a hagyományos propaganda által elképzelhetetlen mértékben – elbutítja lakosságát a „tömegfogyasztásnak” nevezett hedonista politikájával. Korunk nyugati „polgárai” ugyanis nem többek Kirké disznóinál, amelyeket felhizlaltak, mielőtt megfőztek volna.
Teljesen nyilvánvaló, hogy a nyugati táborban azok a valódi másként gondolkodók, akiket a legkíméletlenebbül üldöznek, konkrétan a revizionisták, akiket az általuk a háborús propaganda termékének minősített „holokauszt-kreacionizmusra” vonatkozó írásaik vagy nyilvános kijelentéseik miatt évekre, sőt évtizedekre tömlöcbe vetnek Németországban és Ausztriában. A nyugati tábor ideológiai felépítményének központi tengelye ugyanis a holokauszt, amely törvényesíti a hatalmat bitorló kaszt uralmát a nyugati tömegember fölött, ahogyan törvényesíti a Nyugat uralmát a világ maradéka fölötti is azzal, hogy az „abszolút rossz” státuszát kisajátítva relativizálja, tehát bűnteleníti a mészárlások, kínzások, fosztogatások végtelen sorozatát, amelyet pillanatnyi fennakadás nélkül követnek el a nyugati hadseregek és cégek.
A Nyugat a holokauszt emlékezetében teszi tönkre a bolygót, semmisít meg népeket és kultúrákat, és aljasítja le saját lakosságát a „soha többé!” jelszavával. A második világháború hivatalos történetének bármilyen bírálatát a nyugati totalitárius rendszer felforgatására irányuló főbenjáró bűnnek tekintik, amelynek a gyűlölet és az elutasítás pavlovi reflexét kell kiváltania az egyénből, mintegy „a bűn megállításának” orwelli víziója által. A holokauszt nélkül a nyugati totalitarizmus propagandája meg lenne fosztva minden idegi befolyástól.
A nihilizmus előrehaladott állapotában lévő nyugati társadalmat jellemző szervezett káosz értelmezéséhez meg kell értenünk a nagy felfordulás döntő szakaszát képviselő hidegháború bizarr végkimenetelét. Ki is nyerte meg ezt az álháborút? Természetesen az Egyesült Államok és a piacgazdaság, ugyanakkor pedig az „egyetemes emberiség” vallása, amely a korábbi két ellenség közös vallásaként nem az egyetlen közös affinitásuk volt. Mert mit is akartak egykor a kommunisták? Kollektivizálni az emberiség összes gazdagságát, és mindenki számára bőséget (meg persze örök világbékét) biztosítani. Emellett meg akarták teremteni a mindezen jótétemények óhajtására képes új embert is, egy racionális és univerzális embert, aki megszabadult olyasfajta ősrégi „nyűgeitől”, mint a gyökerek, a hagyományok, a kultúra, a vallás. Végül pedig ki akarták elégíteni gyűlöletüket az egymástól és mindenekelőtt tőlük különböző emberek (a „másság”), valamint a sokarcú „vén Európa” iránt. És mit akar manapság az amerikai Nyugat? Lényegében ugyanezt, csupán módszertani a különbség. Elvetve a kényszerítő tervgazdálkodást, az amerikai rendszer a piacban látja a gazdasági ésszerűség legfőbb tényezőjét, éppen ezért nyugodtan nevezhetjük „piaci kommunizmusnak”. A globalizmus másik elnevezéseként nem csak a végső cél ragyogó látomásán osztozik egykori szovjet testvér-ellenségével, hiszen a világ megváltoztatásához neki is meg kell változtatnia az embert, neki is létre kell hoznia a jövő homo oeconomicusát, a zombit, a piac és az egyetemes emberiség kimérája által megszállt nihilistát.
Szemünk láttára sokasodnak a zombik, akik azért boldogok, mert a piac szelleme azt súgja nekik, hogy a boldogság minden anyagi vágyuk kielégítéséből áll, és mivel vágyaik a piac vágyai is egyben, csak azért keltik fel, hogy ki is elégítsék őket. Ugyanakkor viszont a fafejűek, akik nem hajlandók elismerni a rendszer jótéteményeit, Irak és Szerbia sorsára számíthatnak, elvégre a világ tele van „potenciális perverzekkel”, akiket meg kell fékezni és át kell nevelni. A valaha olyannyira rebellis európaiak zombifikálására felfedezték a bevándorlás „előnyeit”. Az eredmény magáért beszél. A harmadik világbeli migránsok betelepítése nemcsak a bevándorlók proletarizálódását gyorsítja fel, hanem a ”kis fehérekét” is. Az egységes nemzet védelmétől megfosztott, a közhatalom számára gyanús elemeknek számító, a morális tekintélyek (politikai kaszt, médiumok, egyházak, értelmiségiek) által pedig folyamatosan denunciált és degradált bennszülöttek elveszítik az utolsó közösségi kötelékeiket is, és kallódó zombikká változnak.
Nyugaton a rendszer szalonképesítése főleg a "hasznos idiótaként" a múltban már jól (le)szerepelt marxista értelmiségiekre és baloldali társutasaikra hárul. Ők alkotják az egyetemes emberiség vallásának inkvizíciós papságát, közülük verbuválódnak a nép új ópiumának a dílerei. Ennek a vallásnak is megvannak a maga törvénytáblái az „emberi jogokkal”, a maga dogmái mindenekelőtt a soával, világi karját pedig a NATO, valamint a nemzetközi és nemzeti bíróságok alkotják. Egyik kedvenc eszköze az európaiak kollektív bűntudatának és együttérzésre való hajlamának szimultán kihasználása, legitimációs alapjává pedig a „viktimológia” (áldozattan) vált. Lényegi mivoltának álcázásaként a nyugati társadalom felállította magának a bűnös múlt állandó bíróságát, és így két legyet ütött egy csapásra. Leleplezvén a múlt bűneit, olcsón jut erkölcsi bizonyítványhoz, azt sugalmazva, hogy romlottsága ellenére mégis a legerkölcsösebb, tehát a legjobb rendszer. A "másság" felkent apostolának szerepében tetszelegve, valójában azonban csak bizonyos szubkulturális, etnikai és attitűdbeli kisebbségek védelmezőjeként üldözi a „rosszat”, vagyis a különbözőséget, a múlt szeretetét, a kritikai szellem alkalmazását és az egyetemes istenséggel szembeni dacolást. Ez a rendszer ugyanis csak azért hivatkozik a liberális krédóra, egy moralizáló humanizmusra és egy kompenzációs ökológiára, hogy palástolja az embert, a természetet és a társadalmi életet leromboló lényegi jellegét.

MD 2010. IX. 7.