Gazdag István: Franciaország: ráció helyett emóció

Descartes szülőföldje sokáig a ráció hazájának számított. Ez a korszak azonban már a múlté. Franciaország establishmentje, immáron a „politikai korrektség” foglyaként, csak az érzelem kártyáit tudja kijátszani. A hangzatos nevet viselő, A Megkülönböztetések Elleni és az Egyenlőségért Vívott Harc Főhatósága (HALDE) egész létével és áldatlan ténykedésével tökéletesen példázza azt, hogy mi történik akkor, amikor hideg ész helyett meleg érzelmek, sőt forró indulatok vezérlik egy ország törvényhozóit.

2004. január 16-án egy Sébastien Nouchet nevű homoszexuális súlyos égési sérüléseket szenved Párizsban. Elmondása szerint három ismeretlen támadt rá a szexuális orientációja miatt. Több sem kellett hozzá, hogy a „demokratikus” hecckampányokra szakosodott propaganda-gépezet rögvest mozgásba lendüljön. A XX. századi Franciaországban élve megégetnek valakit, pusztán mert meleg, micsoda rettenet! – tódítják egymással versengve a médiumok, és hogy megfelelő hangulatot keltsenek, magától értetődően Himmlert emlegetik, és a pederaszták elleni híres beszédét. Chirac köztársasági elnök levélben fejezi ki együttérzését és felháborodását a feltételezett áldozatnak. Néhány héttel később a különböző jogvédő szervezetek tömegtüntetést tartanak Párizsban, hogy energikus fellépésre sarkallják a hatóságokat a „homofóbia” minden megnyilvánulása ellen, azt követelve, hogy a homo-, leszbo- és transzfóbia (sic!) elleni harcot vegyék be az alkotmányba, és tegyék büntetendővé a homoszexuálisok, leszbikusok és transzszexuálisok elleni gyűlöletkeltést.
Dominique Perben igazságügy-miniszter az Elysée-palota lépcsőiről fejezi ki megrendülését az eset miatt, és haladéktalanul intézkedik. Előkészíttet és a parlament elé visz egy kiszámíthatatlan következményekkel járó törvényt, csak azért, mert „megrendült”. A gondolkodás helyét átveszi az érzelem, a józan ész megsemmisítő vereséget szenved a könnyfacsaró szentimentalizmussal szemben. A rendkívüli média-nyomás és hangulatkeltés hatására a képviselők „csont nélkül” megszavazzák az inkvizíciós főhatóság felállítását. A törvényben külön cikkely rendelkezik a homofóbia elleni fellépésről. Alig két évvel később azután a francia közvélemény arról értesülhetett, hogy Nouchet esetében szó sem volt agresszióról, égési sérüléseit ugyanis egy öngyilkossági kísérlet során szerezte. De már túl késő: a rossz megtörtént, az HALDE él és virul.
A létrejöttéhez vezető körülmények kísértetiesen emlékeztetnek azokra, amelyek az 1990. július 13-i hírhedt szájkosár-törvény megszavazásához vezettek. Ez a törvény, amelyet egy – a szokásos „hasznos idióta” szerepben tündöklő – kommunista képviselő, Jean-Claude Gayssot nyújtott be, de a szocialista Laurent Fabius és az általa reprezentált cionista körök ihlettek, mind a mai napig érvényben van, és lényegében kettős – egy „antirasszista” és egy „antirevizionista” – csapást valósít meg Franciaországban. Egyrészt ugyanis kimondja az „etnikumhoz, nemzethez, fajhoz (!) vagy valláshoz való tartozáson vagy nem tartozáson alapuló mindennemű diszkrimináció” tilalmát, másrészt pedig egy korábbi, több mint egy évszázados törvényt módosítva szankciókkal fenyegeti azokat, akik kétségbe vonják a nürnbergi bíróság által meghatározott emberiségellenes bűnök (jelesül a holokauszt) megtörténtét.
Az ötlet, hogy egy újabb törvényt hozzanak a történelem hivatalos változata védelmében, akkoriban egyáltalán nem számíthatott a francia honatyák egyöntetű támogatására, és a jobboldal számos prominense ellenezte azt. Ahhoz, hogy elfogadtassák, alaposan elő kellett készíteni a terepet. Így aztán nagyon is kapóra jött a carpentras-i zsidótemető feldúlása 1990. május 10-én. Az ilyesféle vandalizmus eléggé gyakori Franciaországban, különösen a keresztény temetőkben. Aminek csak egy banális bűnügynek kellett volna lennie, a politika jóvoltából államüggyé vált. Mitterrand (egyébként „kisebbségi” származású) belügyminisztere, Pierre Joxe nyomban a helyszínen termett, és világgá kürtölte – ha nem is a tettes, de szerinte – a „bűnös” kilétét, és ezzel egyértelműen az akkoriban egyre erősödő Nemzeti Frontot vette célba.
Franciaországot kollektív hisztéria kerítette hatalmába. A mindenhol és mindennek apropóján rasszizmust vizionáló teljes politikai osztály részese lesz a kibontakozó pszicho-drámának: a zsidósággal való szolidaritásból megkondítják a Notre-Dame székesegyház nagyharangját. Egymást érik a tüntetések. A legjelentősebbre május 14-én kerül sor Párizsban, élén Mitterrand-nal, az első köztársasági elnökkel, aki utcai tüntetésen vett részt. Az izraeli zászlókat lobogtató menetben feltűnik a karóba húzott Jean-Marie Le Pent ábrázoló rongybábu, amelyet a tüntetők később elégetnek! Mindez Franciaországban történik, 1990-ben…
Akkoriban minden nap meghozta a maga „rasszista” támadását. Avignonban szkinhedek állítólag megkoppasztanak egy néger lányt. Egy tanítónő azt meséli, hogy az utcán ismeretlenek összeverték, mert tanulóinak az antiszemitizmusról tartott előadást. Minderről ordít a manipuláció, a francia politikusok és újságírók azonban teljesen elvesztették a mértéket. Július 13-án a Nemzetgyűlés elfogadja a Gayssot-törvényt. Ha valaki ellenezte volna, az egyet jelentett volna az antiszemitizmus és a revizionizmus támogatásával, amelyek úgymond elkerülhetetlenül a carpentras-i zsidótemető megszentségtelenítéséhez vezettek. Ilyen körülmények között a leghalványabb szkepszis is az okvetetlenkedő politikai halálát, szakmai ellehetetlenülését és társadalmi számkivetését eredményezte volna.
Pedig a léggömb gyorsan kidurrant. Az avignoni néger lány sztorija pusztán kitaláció volt. Valójában maga vágta le a haját, csak éppen elrontotta. A tanítónőt a saját férje bántalmazta. Ami pedig a temetőrongálást illeti, a politikai igazságra részben 2007-ben derült fény Yves Bertrand, a rendőrség belső elhárításának (RG) volt főnöke által írt Je ne sais rien … mais je dirai (presque) tout (Nem tudok semmit, de majdnem mindent elmondok) című könyvből. Szerinte ugyanis a legfelsőbb szinten kiadott parancs alapján a nyomozást egyetlen irányban kellett folytatni: a Nemzeti Front irányában. Az általa betöltött posztnál fogva a bennfentes információk specialistájának számító egykori főrendőrnek szilárd meggyőződése, hogy a parancs személyesen Mitterrand elnöktől jött, aki így akart egyszer s mindenkorra meggátolni bármiféle szövetséget a parlamenti jobboldal és Le Pen pártja között. Mint utóbb kiderült, a machináció eredményesnek is bizonyult, hiszen Carpentras és rajta keresztül Le Pen inkriminálása után azon ritka jobboldali politikusokra, akik a legcsekélyebb mértékben is együttműködtek a Nemzeti Fronttal, a becstelenség szégyenbélyegét sütötték. Egyébként a temetőrongálásért való felelősség kérdése azóta is megoldatlan. Különösen, hogy időközben két tanú is halálos „balesetet” szenvedett…
Legszomorúbb az egészben, hogy következményeit tekintve a Carpentras-ügy egyáltalán nem számított újdonságnak. Alig tíz évvel korábban már csaknem ugyanígy lejátszódott. 1980. október 3-án, hét hónappal az elnökválasztás előtt bomba robbant a párizsi Copernic utcai zsinagóga mellett. A merényletet egy össztársadalmi pszichoterápiát igénylő, teljesen irracionális légkörben a szélsőjobboldalnak tulajdonítottak. Az utcán elszabadult a pokol. A különböző zsidó „önvédelmi” alakulatok fogdmegjei rendőrökre támadtak rá, szabályos hajtóvadászatot folytattak feltételezett újfasiszta aktivisták után, többeket közülük kis híján meglincseltek, nacionalista kiadványokat árusító könyvesboltokat támadtak meg, és még a bírósági tárgyalótermekben is terrorhangulatot teremtettek.
Ha az akkori tömeghisztéria végül nem is torkollott speciális törvénykezésbe, az Izrael elárulásával vádolt jobboldali Valéry Giscard d’Estaing 1981. május 10-i vereségéhez és így a (kommunistákkal kokettáló) szocialista párti Francois Mitterrand győzelméhez kétségtelenül nagymértékben hozzájárult. Nagyon gyorsan kiderült ugyan, hogy a merénylet tetteseinek semmi közük sem volt a szélsőjobbhoz, sokkal inkább a közel-keleti konfliktushoz, de mit számít! Győzött a mesterségesen felkorbácsolt érzelem. Harminc évvel a történtek után még ma is folyik a nyomozás.
„A leforrázott macska a hideg víztől is fél”, mondja egy francia közmondás. A macska valószínűleg igen, a politikai osztály bizonyosan nem. Pavlovi reflexként rendszeresen lépre megy. 2004. július 9-én egy fiatal nő azt állítja, hogy a párizsi metróban rasszista támadás érte. A politikai élet főmuftijai haladéktalanul hangot adnak „felindultságuknak”. Megint azok a fránya érzelmek. A köztársasági elnök, a Képviselőház elnöke, a miniszterelnök egymást túllicitálva bélyegzik meg az utasok „gyávaságát”, akik nem avatkoztak közbe, hogy megvédjék a szerencsétlen áldozatot a szkinhedektől. Egyes forrófejű képviselők tyúkagyában talán még az is felmerült, hogy törvényt kellene hozni a gyávaság ellen. Erre azonban már nem volt idejük. A nyomozás gyorsan kiderítette, hogy a panaszos valójában egy pszichopata, és ezen a napon ugyanúgy nem volt támadás a metróban, ahogyan szürkeállomány sincs a hivatásos „izgulékonyak” fejében.
Egyébként nem az antirasszizmus és származékai jelentik az egyetlen területet, amelyen a francia politikusok az „érzelmi sokk” hatására cselekednek. 2008. november 4-én Barack Obamát megválasztják az USA elnökének, mire Franciaországban egy újabb kollektív hisztéria tör ki. Ez alkalommal az emóciót nem siránkozás, hanem ujjongás táplálja. A másság győzelmet aratott a tengerentúlon: hurrá és hallelúja! Franciaországnak is alkalmazkodnia kell a szín-vonalhoz. A jövő immáron fekete, amely a remény színeként a zöld helyébe lépett. Sebtében ki is neveznek egy kameruni származású négert a provence-i régió prefektusának. Kompetens vagy inkompetens? Mit számít? A kérdés fel sem merül. Túl erős az emóció. Franciaországnak elő kell mozdítania a négerek ügyét.
Franciaországban, az emberi jogok hazájában a szólásszabadság szent és sérthetetlen. Olyannyira egyébként, hogy veszélyes dolog élni vele anélkül, hogy ne tanúsítanánk rendkívüli óvatosságot, mert különben nagyon megüthetjük a bokánkat, ha netán szóban vagy írásban letévednénk a politikai, vallási vagy történelmi korrektség egyre keskenyedő mezsgyéjéről. Az állampolgári éberséget hivatásszerűen megtestesítő társadalmi szervezetek száma és tevékenysége jelentősen megnövekedett az utóbbi években, a legrégebbiektől (LICRA, MRAP vagy LDH) a legújabbakig (SOS Racisme, HALDE, CRAN és mások), annak bizonyítékaként, hogy a terület szigorú felügyelete igencsak jövedelmező elfoglaltság, és mindenképpen olyan biznisz, amelynek prosperitására a jelek szerint nincs hatással a világválság.
A kézi vezérelt „állampolgári felháborodás” legutóbbi áldozata, Éric Zemmour újságíró például azért került slamasztikába, mert az egyik tévéműsorban volt képe (és bátorsága) kijelenteni azt az egyébként köztudott, ám jogos önvédelmi reflexből inkább bölcsen elhallgatott evidenciát, miszerint „a drogkereskedők többsége fekete és arab”.
Munkahelye, a konzervatív (?) Le Figaro által elbocsátással fenyegetett, az antirasszista szervezeteknél meakulpázásra kötelezett, a saját szavait megcáfoló és szánalmasan magyarázkodó Zemmour ellen a televíziós műsorvezető – akit azzal vádolt meg, hogy „csőbe húzta” – rágalmazásért, az SOS Racisme pedig faji rágalmazásért indított pert. Ráadásul pedig canossa-járására, úgy tűnik, magával viszi a párizsi fellebbviteli bíróság főügyészét is, az ikonoklaszta állásfoglalásairól ismert Philippe Bilger-t, akit hivatali fölöttese azért rendelt magához rapportra, mert személyes blogjában megerősítette Éric Zemmour vitatott szavait.
„Mi, emberek, úgy vagyunk felépítve, hogy az érzelmeink majdnem mindig csapások…”, írta az egyik francia filozófus. Ez sajnos minden nap egyre inkább bebizonyosodik. És nem csak Franciaországban…

MD 2010. VII. 13-20.