Pogány Árpád: A Jobbik (?) valódi ábrázata a Barikád (torz)tükrében

Megjelent a Barikád legújabb száma. Ennek többen örülnek, többen nem, de ahogy a korábbi zsidó földvásárlással kapcsolatos lapszám, ez sem marad majd visszhang nélkül. A Jobbik szócsöveként definiált hetilap címoldalán ugyanis a leginkább crô-magnoni emberhez hasonlatos tót atyafi, Robert Fico miniszterelnök néz tükörbe, akár a gonosz mostoha, ahonnét viszont, mint tanácsadó tükör: Adolf Hitler tekint vissza.

A kissé izzadtságszagú, ám kétségtelenül impozáns címlap üzenete nyilvánvaló, csak éppen a történelmi tények ismeretében abszolúte értelmezhetetlen, imígyen csak a legközönségesebb ingerekkel bíró, nulla történelmi ismerettel rendelkező népek számára lehet szimpatikus. Jegyezzük meg, hogy a Jobbik szavazóbázisát - s ezáltal a Barikád közönségét - eddig sem a Sorbonne szolgáltatta, de igencsak visszás azokra a primitív ösztönökre apellálni, amelyekkel elviekben a párt szembe megy, noha a nemzeti radikálisok állítólag különösen fogékonyak a történelmi tények feltárására.

Az illusztráció nyilvánvalóan a rabolt felvidéki területeken tomboló, Trianon-komplexussal vert Fico magyarokkal szembeni sovén intézkedéseire igyekszik reflektálni, úgy ábrázolva az istenadta szlovák elnököt, mintha annak vezérlő hérosza, példaértékű ikonja Adolf Hitler lenne. Adolf Hitler tevékenységének értékelésébe, munkájának méltatásába, adott esetben kritizálásába, bírálatába - mivelhogy nem kötődik a tárgyhoz - ezúttal ne menjünk bele. Helyette inkább érdemes felidézni a történelemkönyvek idevonatkozó hasábjait, hogy tisztázzuk, miért is téves és végtelenül banális az a kompozíció, amit a Barikád illetékesei elkövettek.

A Csehszlovákia szudétanémetek lakta területeit Németországnak juttató, 1938. szeptember 29-én Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és a Német Birodalom által aláírt müncheni egyezmény függelékébe bekerült, hogy a prágai kormánynak Magyarországgal és Lengyelországgal is rendeznie kell területi vitáit. Eszerint, ha három hónapon belül nem tudnak megegyezni, ügyüket a müncheni konferencia résztvevői elé vihetik.

A magyar-csehszlovák tárgyalások 1938. október 8-án kezdődtek Komáromban, de 13-án megszakadtak. A magyar kormány ezután kérte a döntőbíráskodást, amely alól London és Párizs kivonta magát, így 1938. november 2-án a bécsi Belvedere-kastélyban Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter hirdette ki az első bécsi döntést. Ez lényegében az etnikai revíziót valósította meg, Szlovákia csaknem kizárólag magyarok lakta déli részén 11 927 négyzetkilométernyi területet adott vissza, ahol a 869.299 lakos 86,5 százaléka volt magyar és csak 9,8 százaléka szlovák (az új határokon túl 67 ezer magyar maradt). A visszaítélt területekre 1938. november 5-10. között vonult be a magyar honvédség, Horthy Miklós kormányzó Komáromba és Kassára látogatott el. Az utólagos kiigazításokkal a terület 12.012 négyzetkilométerre nőtt, a visszacsatolást az 1938. XXXIV. törvény szentesítette.

Lássuk hát be, hogy ekképpen több és jobb modell is akad a történelem kosarában Fico tükörképének illusztrálásához, habár jól tudjuk, hogy a Sátán és a sötét Darth Sidious nagyúr után Hitler a leggonoszabb gonoszként prezentálható személy (megjegyzem, hogy az idecitált három személyből kettő fiktív lény, de mindhárom köré a nemzeti radikálisok által is mélységesen megvetett és elítélt „haladó szellemiségűek” építették a mítoszt). Mivel Hitlernek az égvilágon semmi köze nem volt a Trianoni békediktátumhoz, a fent leírtak tekintetében logikusabb lett volna Eduard Benest a tót elnök elé montírozni, hovatovább Joszif Sztálint, aki mint tudjuk, nem csekély módon járult hozzá országok feldarabolásához, népek leigázásához és kiirtásához egy tökéletesen beteg és perverz ideológia nevében, amelyet többek között Magyarország is hatvan esztendőn át nyögött. Világos, hogy az olvasóközönség intellektusát saccolták meg a szerkesztők, gondolván Benest senki nem ismerné fel, de ez egyfelől megalázó lenézése az olvasóknak, másfelől Sztálin legalább annyira emblematikus főgonosz (bár csak másodhegedűs), történelmileg viszont sokkal kézenfekvőbb, ráadásul a lap közönsége alighanem fogékonyabb lett volna a szovjetek vezetőjére, mint a Füherre.

A címlap tehát történelmileg értelmezhetetlen. Az üzenet éppen ezért hitelét veszti, s ezáltal szükségtelenül öncélúvá, butává és triviálissá válik. Merthogy a címlapnak ilyetén csak egyetlen célja lehet, mégpedig nyilvánvaló – az eladási szám növelésén kívül. Tekintve, hogy a Pörzse Sándor főszerkesztésében megjelenő Barikád deklaráltan a Jobbik pártlapja, így a címlap üzenetén morfondírozó olvasó joggal élhet a gyanúperrel, hogy a párt első körben így igyekszik sértődés által lerázni magáról a kínosnak érzett „nácikat”, elindítva ezzel egy konszolidációs folyamatot, középre tolódást, „szalonképesítést”, melynek következtében a párt a számára és szerinte kompromittáló elemeket kiiktatva tevékenykedhet a parlamentben, amolyan szalonrebellisként. Mindez nagy adag megfelelési kényszert feltételez, ami az eddigi retorika tekintetében egyre inkább hitelteleníti az állítólagosan szélsőjobbos pártot.

Ne essék félreértés: nem Hitler védelméről van szó, hiszen egyfelől a hajdani diktátor nem szorul védelemre. Esetünkben száraz történelmi tényekről és feltételezhető spekulációról van szó, valamint arról, hogy a Jobbik de facto ugyanazt a táncot járta el a június 3-i lapszámával, mint amit a győztes hatalmak utódai és kollaboránsai 1945 óta folyamatosan.

Épp ezért lehet azon tűnődni, hogy e szájszagú, hatásvadász címlap a konszolidáció első lépcsőfoka-e, amely konszolidáció rövid úton a hatalomba való integrációhoz vezet, avagy egyszerűen a címlap tervezőinek szerencsétlenül hiányos történelmi tudása áll-e a háttérben? Az eredmény mindenképpen hitelvesztés.

Mindenesetre annak tiszta szívből örvendjünk, hogy a Barikád nem történelmi folyóirat.