Európai újjászületés: a megváltó kataklizma?

G.I.: Több mint tizenöt évvel ezelőtt azt írta egyik tanulmányában, hogy elérkezhetünk egy olyan pontra, amikor „a történelem stabilizálására vágyó globális civilizáció szembeállítja konzerváló akaratát azokkal az erőkkel, amelyeket önmaga szabadított fel”. Jelenleg tehát itt tartanánk? Az etnikai inváziót hosszú ideig tétlenül szemlélő Nyugatnak és hosszú ideig az iszlamisták óvatlan cinkosaként viselkedő Amerikának van-e még elég lelkiereje ahhoz, hogy megállítsák a „történelem menetét” a civilizációk összecsapásának küszöbén?

G.F.: Egy korszak befejeződött és egy másik kezdődik. Nem lehet előrelátni azt, ami történni fog, csak azt tudjuk, hogy egy útkereszteződéshez érkeztünk, és az európai civilizáció egyik korszakának végét éljük át. Ez a civilizáció három nagy korszakot ismert meg: az ókort, a középkort, majd a modern kort, amely az 1850-es évek tájékán kezdődött el. Jelenleg ez utóbbi korszak végén vagyunk, amelyet az jellemez, hogy Európát azok özönlik el, akiket valaha leigázott, miközben az őshonos népeket demográfiai hanyatlás sújtja. Erkölcsi, mentális, lelki téren minden európai érték „átértékelődik” (a szó nietzschei értelmében), feloldódva a humanizmusban és a teljes egalitarizmusban. Jómagam azt a meglehetősen hegeli elméletet vallom, hogy ez a helyzet éppen egy világkatasztrófát okoz, amely végül regenerálhat bennünket. Nem regenerálódhatunk ugyanis hidegen, hanem csak felforrósodott állapotban. A központi kérdés, amit dialektikus módon feltehetünk magunknak, az az, hogy vajon ez az etnikai, ökológiai, etikai stb. katasztrófa, amit az európai civilizáció saját dekadenciája által váltott ki, a regenerálódásra vagy az eltűnésre lesz alkalmas. Jelenleg gyarmatosítva vagyunk, és ez az invázió az európaiak részéről egy hihetetlen mazochizmussal párosul. Éppen ezért csupán egy rettenetes válság – amit éppen ezért teljes szívemből kívánok – változtathatja meg a kollektív mentalitást, ébresztheti fel az európaiakat. Szerintem ugyanis most, amikor simán beléptünk a civilizációk összecsapásába, valójában már a harmadik világháború felé haladunk.

G.I.: A tavaly szeptemberi sokkhatás felébresztette ugyan egyes médiumok elemzőkészségét, Bush azonban nagyon hamar világossá tette, hogy nem az iszlám ellen visel háborút, a politikai korrektség szócsövei pedig egymást túllicitálva igyekeztek minél kedvezőbb színben feltüntetni ezt az úgymond toleráns és kulturált vallást. A cenzúra máris visszatért?

G.F.: A média megnyilatkozása nem volt több egy bátortalan szárnycsapásnál. Amikor Bush és Blair azt mondják, hogy nem az iszlám ellen viselnek háborút, csak nevetek. Lehet, hogy ők nem az iszlámmal háborúznak, de az iszlám ellenünk visel hadat. Nem mi határozzuk meg az ellenséget, hanem az ellenség jelöl ki bennünket. Nagyon is jól tudták, hogy az iszlámnak üzennek hadat, amit arabul ugyanaz a szó, az „islamiya” jelöl, mint az iszlamizmust. Volt tehát egy kis tudati ébredés, de nem túl jelentős. A háború, amit az iszlám ellenünk folytat, egyébként sem 2001. szeptember 11-én kezdődött, hanem a múlt század hatvanas éveiben. Ami pozitív, az az, hogy az iszlamisták túl gyorsan és túl messzire mentek: túlságosan is hirtelen mentek át a béke korszakából a háború korszakába, miközben éppen a köztudat megtévesztésével voltak elfoglalva. Ha kevésbé siettek volna, senki sem vett volna észre semmit. Ahhoz, hogy a szemek kinyíljanak, kétségtelenül kell egy óriási merénylet, de nem hiszem, hogy ez rövidesen bekövetkezne, hiszen nem áll érdekükben azonnal cselekedni. Lehet, hogy lesz egy nyugalmi állapot. Olyasfajta terrorizmussal állunk szemben, amely nem egy valódi terrorista szervezettől függ, hanem a transznacionális háború logikáját követve hálózatokban bontakozik ki, amely túlmegy egy al-Kaida-féle csoport lehetőségein. Az iszlám egy multinacionális vállalkozás, a háború nincs területhez kötve és nem korlátozódik egyetlen szervezet akcióira. Bin Laden veszte nem fog megoldani semmit, mert ő próféta pozíciója ellenére sem több, mint a dzsihád egyszerű szponzora, aki csak tapsolt azokhoz a cselekedetekhez, amelyeket kétségtelenül figyelemmel kísért és finanszírozott, de bizonyosan nem saját maga szervezett meg.

G.I.: Mit gondol egyes nemzeti jobboldali körök iszlámbarát érzületéről, amelyet gyakran egy alig palástolt antiszemitizmus által táplált Amerika-ellenesség magyaráz?

G.F.: Igazán sajnálatos, hogy egyesek összetévesztik az ellenfelet és az ellenséget: az ellenfél az, aki gyöngít bennünket, vagyis az Egyesült Államok, az ellenség pedig az, aki konkrétan megszáll bennünket, tehát az iszlám és a harmadik világ. A legfurcsább az, hogy a hetvenes években éppen én voltam azok egyike, akik igyekeztek meggyőzni ezt a miliőt arról, hogy nem kell elvakult Amerika-barátnak lenni. A mai megszállott Amerika-ellenesek akkoriban még Amerika-barátok voltak. A népgyilkos rendszer c. könyvemmel én lendítettem át például Alain de Benoist-t is az Amerika-ellenességbe. Való igaz, hogy egyesek megszállott antiszemitizmusban szenvednek, egyfajta Stockholm-szindrómával súlyosbítva, amely megszeretteti velük a valódi ellenségüket. A muzulmánok ezt egyáltalán nem fogják majd a javukra írni: azoknak a nacionalistáknak, akik talán ujjongtak a bin Ladennek tulajdonított akciók miatt, ugyanolyan elbánásban lesz részük, mint a többieknek! Az iszlám az erő vallása, ami arra vezeti egyes nacionalista aktivistákat, hogy a gyarmatosítottak hódolatával alázkodjanak meg a hódító vallás előtt. Még ha át is térnek Mohamed hitére, ami egyre gyakoribb ezekben a körökben, nyugatiként akkor is csak másodrendű muzulmánok maradnak.
Az iszlámbarátság eléggé elterjedt a nemzeti jobboldalon. Ezek az emberek minél inkább Amerika-ellenesek a szó legprimitívebb értelmében, annál inkább iszlámbarátok, anélkül egyébként, hogy igazán ismernék Amerikát vagy az iszlámot. Lenyűgözi őket az az újromantikus elképzelés, amelyet önmaguknak fabrikálnak az iszlámról. Ebben, a magát radikálisnak mondó közegben egy infantilis reakciónak lehetünk a tanúi: ezek az emberek talán valóban szélsőségesek, de nem radikálisok, mert ez utóbbiak a dolgok gyökeréig hatolnak. Könnyű olyasféle jelszavakat firkálni a metróban, hogy „US go home!”, vagy „Éljen bin Laden!”, ez ugyanis sokkal kevésbé kockázatos, mintha a külvárosokban írnák ki azt, hogy „Ki az iszlámmal!”.

G.I.: Újságíróként mi a véleménye a jelenlegi médiumok ideológiai beállítottságáról? A „politikailag korrekt” nyelvezet a hatvanas évek antikolonialista fordulatában, a kommunista elkötelezettségben vagy a poszt ‘68-as folyamatban gyökerezik?

G.F.: Ez egy összefüggő láncolat, de azt hiszem, hogy leginkább ez utóbbi nyom a latba. A nyugati média jelenleg az én nemzedékemhez tartozó ötvenesek kezében van, akik újmarxista légkörben növekedtek fel. Tudni kell azonban azt is, hogy az újságírók körében valódi sztálinista egyengondolat uralkodik: a marxizmus e tekintetben teret engedett a „harmadik-világizmusnak”, majd pedig a bevándorláspártiságnak. A társadalmi siker eléréséhez olyan álláspontot kell elfoglalni, amely az antirasszista, bevándorláspárti, egalitárius softideológiához idomul, ahogyan a Szovjetunió idejében is szovjetbarátnak kellett mutatkozni. Konformizmusból, gyávaságból vagy „helyezkedésből” még azok is így tesznek, akik pedig magánemberként másként gondolkodnak. Mindenki látja ugyanis a valóságot az utcákon; mindenki, kivéve a jelenlegi intellektuális elitet, amely úgy tesz, mint a strucc. Neves újságírók, akiknek pedig ugyanaz a véleményük, mint nekem, petíciókat írnak alá az illegális bevándorlók érdekében, miközben azzal mentegetőznek négyszemközt, hogy ha nem így tennének, vége lenne a karrierjüknek. Nem elég nem állást foglalni: antirasszistának kell magukat deklarálni, ahogyan az ötvenes években sztálinistának... Más kérdés, hogy számomra ez az újságírás zéró fokát jelenti.
Ahhoz azonban, hogy az európaiak észhez térjenek, a konformizmus és az etnomazochista elvakultság ezen a pontján, ahová „véleményvezetőik” juttatták őket, egy rettenetes válságra lesz szükség, mert csakis ez adhat majd energiát az önvédelemre.

MD 2002. IX. 5.