Iratkozzon fel hírlevelünkre!
Amikor két nagy ember – és milyen nagyok: adott esetben a XX. század legnagyobb filozófusa és egyik legjelentősebb írója – levelezésben áll egymással, vajon miről beszélnek? Nem mindig grandiózus dolgokról. Megesik, hogy csak udvariassági formulákat váltanak, tájékoztatják egymást az írásaikról és az utazásaikról vagy éppen a mindennapi élet gondjait említik. Időnként azonban emelkedik a tónus, és akkor ez néha fenségessé válik, mint amikor Heidegger, akit Jünger 1956-ban Rivarol (1) egyik maximájának a pontos értelméről kérdezett, egy döbbenetesen mély, igazi filozófiai leckével válaszol az idő és a mozgás fogalmával kapcsolatban.
Az Ernst Jünger és Martin Heidegger közötti levelezés 1949-ben kezdődött egy folyóiratterv apropóján, amely a Pallas címet viselte volna, és Armin Mohler esszéista lett volna az igazgatója (aki 1949 és 1953 között Jünger személyi titkára volt). Ez a terv végül nem valósult meg, de később Jünger Mircea Eliade vallástörténész társaságában létrehozza az Antaios című lapot. Kettőjük levelezése Heidegger haláláig, 1976 májusáig fog tartani. Németországban 2008-ban publikálták (...), és egészen különleges élvezetet nyújt az olvasónak.
Először az előző év nyarán, 1948-ban találkozott Jünger Hideggerrel todtnaubergi erdei házában. Később ezt írja erről: „Már kezdettől fogva volt valami – nemcsak erősebb, mint a szó és a gondolat, hanem mint maga a személy” (Rivarol et autres essais).
Közvetlenül a háború után vagyunk, egy szomorú és fájdalmas időszakban, amikor a két embernek az az érzése, hogy egy ólomburokba ütközik. Jünger 1949. október 25-én írja le ezt a remek mondatot: „Az utóbbi évek során nagyon világos lett számomra, hogy a csönd a legerősebb fegyver, feltéve, ha valami olyan rejtőzik mögötte, ami megérdemli, hogy elhallgassák.” Ezeket a leveleket olvasva leginkább a filozófus és az író közötti hangnembeli különbség a megdöbbentő. Mindketten valódi csodálatot éreznek egymás iránt, de intellektuálisan kétségtelenül Heidegger dominál. Jünger egyébként a legkisebb bírálatot sem fogalmazza meg Heidegger iránt, ami fordítva nem teljesen igaz.
Jünger ugyanis – fivérével, Friedrich Georg Jüngerrel ellentétben – nem igazán filozófus szellem. Fél szavakkal be is vallja, hogy Heidegger oeuvre-je, amelyet rosszul ismer, részben felfoghatatlan számára. 1967 novemberében megjegyzi: „Az ön szövegei nehezek és alig lefordíthatók, éppen ezért mindig csodálkoztam azon a befolyáson, amelyet az intelligens franciákra gyakorolnak.” Teljesen nyilvánvaló, hogy Jüngerre sokkal inkább Heidegger intellektuális karizmája hatott, mint maga a gondolatisága. Utazni is jobban szeretett és a kortársaival is szívesebben tartott fenn kapcsolatot, mint Heidegger, aki nehezebben mozdult ki otthonából, idegenebb volt számára a „társasági élet” – inkább a lényeg foglalkoztatta. Lao-ce mondta a bölcsről: „Nem cselekszik, hanem beteljesít.”
Heidegger egyébként nyíltan megmondta, hogy a szemében Jünger nem egy gondolkodó (Denker), hanem olyasvalaki, aki a tapasztalataiból, az általa látott és átélt dolgokból kiindulva elmélkedik, nem pedig az alapján, ami csak elgondolható. Más szóval Jüngernek inkább gondolatai vannak, és nem eszmeisége. Egy Erkenner ő, olyan ember, aki „felismer”, és inkább az foglalkoztatja, hogy egy „új optikát” találjon, mintsem hogy „új igazságokra” jusson. Ezért, Heidegger szerint „a halvány elképzelése sincs arról, hogy mi történik a világ és az ember ’dologgá válásában’. Az utolsó stádium, ahová az ismerete felér, lelki és erkölcsi marad. (...) Mindig a metafizikában marad. (...) Minthogy Jünger nem látja azt, ami csak ’elgondolható’, a metafizikának a hatalom akarása lényegében történő eme beteljesülését egy új korszak hajnalának tekinti, noha csak az összes legutóbbi újdonság gyors elaggásának a nyitánya, amelyeket arra szánnak, hogy beleomoljanak a jelentéktelen semmi unalmába, ahol befed a Létnek ez az elvetése, amely a létező sajátja.” Nehéz nyelvezet? Később még visszatérünk rá.
Mindenesetre Heidegger régóta érdeklődött Jünger iránt. 1932-ben az egykori frontharcos nagy elméleti könyvének, A munkásnak (Der Arbeiter: Herrschaft und Gestalt, 1932) az olvasása annyira felkeltette az érdeklődését, mint kevés más mű. 1939-1940 telén a freiburgi egyetemen még egy egész szemináriumot is szentelt ennek a korszakos jelentőségű könyvnek. A Jüngerről írt összegyűjtött írásai, amelyek egy majdnem ötszáz oldalas kötetben jelentek meg Németországban (2004), ékesen tanúsítják ezt. Heidegger azt csodálja Jüngerben, aki a hatalom akarásából kiindulva megértette a világot, és kidomborította a technika szerepét ebben a perspektívában. A munkás alakja ugyanis a hatalom formájában van jelen a világon, és ezen keresztül kapcsolódik a „totális mozgósítás” problematikájához, amelynek a technika a motorja és az eszköze. A munkásra való közvetlen referenciaként írja Heidegger: „Ma a munka (...) minden jelenlévő dolog eme feltétlen objektivációjának metafizikai rangjára emelkedik, amely az akarat akaratában bontja ki a létét” (Essais et conférences).
Jünger lenyűgözött olvasójaként Heidegger egy kritikus olvasó is egyben, amit a kettejük közötti, gyakran közvetett párbeszéd egyértelműen bizonyít. Alapjában véve az egymás 60. születésnapjára kölcsönösen egymásnak dedikált írások – a Jünger által 1950-ben publikált Über die Linie és Heidegger öt évvel később született válaszának – párhuzamos olvasata illusztrálja a legjobban azt, ami elválasztja őket. Mindkét szöveg a modern technika lényegére és a nihilizmus fogalmának értelmezésére vonatkozik, és megállapítható belőlük, hogy a Heidegger és Jünger közötti gondolati kapcsolat központi pólusát Nietzsche alkotja. Jünger ugyanis az előbbi írásában Nietzsche eszmeiségét kiinduló pontnak veszi a jelenkori nihilizmust értékelő kísérletéhez. Egyfajta optimizmussal arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a legrosszabb már elmúlt, a modern világ, mondja, túllépett a „nullponton”, vagyis a nihilizmus hegygerincén, miközben Heidegger azt állítja, hogy ez világ jobban belemerült „a Lét elfeledésébe”, mint valaha, amelyből csak akkor lehet kilépni, ha elvetjük a metafizika nyelvezetét („a zéró vonal, ahol a beteljesülés a végéhez fog érni, végül is még a legkevésbé sem látható”).
Anélkül, hogy túlzottan belemerülnénk az elvont részletekbe, itt emlékeztetnünk kell valamire. A Nietzschéről tartott egyetemi előadásait összegyűjtő két kötetben (1936-1946) Heidegger úgy véli, hogy az Imigyen szólt Zarathusztra szerzője, ha le is zárja a nyugati metafizika ciklusát, mindennek ellenére önmaga is abba marad bezárva. Szemében a hatalom akarása csak „az akarat akarata”, vagyis végsőkig fokozott szubjektivitás („önmagából való akarat”, egy olyan akarat, amely önmagára támaszkodik, miközben önmagát a saját tárgyának tételezi). A hanyatlás modern korszaka a metafizika bevégződésének korszaka az akarat metafizikájának fogalma alatt, amelynek Nietzsche az utolsó képviselője. Nietzsche számára végül „hatalom és akarat azonos értelmű”. Heidegger viszont a hatalomakarás nietzschei metafizikáján túli gondolkodásra hív fel, a szubjektivitás modern metafizikáján túl, amelytől Jünger sem tud elszakadni.
Heidegger mindazonáltal a legjobb véleménnyel van Nietzschéről, úgyszintén Jüngerről, egyszerűen csak távlatosabb gondolkodásra hív fel. Azt is hangsúlyozni kell, hogy egyébként Ernst Jünger azon nagyon ritka szerzők egyike, akikkel 1945 után Heidegger egyáltalán hajlandó volt a folyamatos párbeszédre, ami tényleg nem semmi. Az Acélviharokban (In Stahlgewittern, 1920) szerzőjének 80. születésnapjára Heidegger ezt az üzenetet küldte: „Maradjon a határozottság fénylő szellemével, amelynek mindig is a tanújelét adta, mondandójának nagyon sajátos útján.” Ez a fajta beszéd manapság nehezen lenne elképzelhető sms-ben vagy e-mailben továbbítva!
(Ford.: Gazdag István)
MD 2010. V. 18.
1) Abban az esszében, amelyet Jünger 1956-ban Rivarolnak szentelt, van egy részlet, amelyet francia életrajzírói alig említenek: az 1801-ben Berlinben elhunyt „Antoine de Rivarolt a dorotheenstadti temetőben temették el, sírhelye hamarosan feledésbe merült, amikor Varnhagen von Ense 1856-ban meg akarta keresni, már nem találta meg”. Végül Jünger igencsak pertinensen megállapítja: „A régi és az új szerzők között példamutató marad a rettenthetetlen és mégis megfontolt magatartás miatt, amellyel ez az elszigetelt ember szembeszáll a korszak irányzatával, amely azzal fenyeget, hogy mindent elnyel, és amellyel csak kevés koponya és kevés szív képes megküzdeni.”
Rivarolról egyébként tudnivaló, hogy nem volt hívő, és írásainak egyetlen darabja, amelyben ezzel a kérdéssel valamennyit is foglalkozik, a „Párbeszéd egy király és egy vallásalapító között” (Dialogue entre un roi et un fondateur de religion) azt bizonyítja, hogy noha tiszteli a vallásokat, egyikben sem hisz és mindegyiket azonos szintre helyezi. Ezzel együtt kételkedik az evilági boldogságban, és nem hisz a túlvilágiban – ebben egyébként kortársához és riválisához, Chamfort-hoz hasonlít. (G.I.)
Február 4.
1542. február 4. Rómában elevenen megégetik az eretnekségben vétkes Giandomenico dell’Aquilát. Akkoriban III. Pál (Alessandro Farnese) személyében egy hitetlen ült a pápai trónon. (Vö. 1541. január 17.)
1936. február 4. A svájci Davosban David Frankfurter zsidó egyetemi hallgató merényletet követ el Wilhelm Gustloff svájci nemzetiszocialista vezető ellen. A gyilkost 18 éves börtönbüntésre ítélték, amelynek azonban csak a felét töltötte le, szabadulása után pedig Izraelbe távozott. (Vö. 1945. január 30.)
1945. február 4. „Az angolokat kímélve az volt az elképzelésem, hogy nem követem el a helyrehozhatatlant Nyugaton. Később, keleten támadva és a kommunista kelevényt kiszúrva azt reméltem, hogy jóérzékű reakciót válthatok ki a nyugatiaknál. Alábecsültem azonban a Churchill angoljai fölötti zsidó uralom hatalmát. Inkább belemerülnek ugyanis a hanyatlásba, mint hogy elfogadják a nemzetiszocializmust”, mondja Hitler főhadiszállásán Bormann-nak. (Vö. 1945. február 7.)
1983. február 4. Jiszráel Eldad, az „Izrael felszabadítását” zászlajára tűző cionista Lehi mozgalom egyik történelmi vezetője a tel-avivi Yedioth Ahronoth c. napilapban megerősíti, hogy szervezete és a náci Németország hivatalos képviselői között tárgyalások folytak a „zsidóprobléma végleges megoldása” és a „zsidómentes Európa” (Judenreines Europa) megteremtése céljából. A Lehi elődszervezete, a palesztinai zsidó állam létrehozása érdekében angolellenes terrorakciókat végrehajtó Irgun Cvai Leumi (vö. 1942. február 12.) késznek mutatkozott ténylegesen is hadba szállni Németország oldalán, és ezzel Hitler óhajának megfelelően hozzájárulni Anglia elszigeteléséhez és legyőzéséhez, már csak azért is, mert – mint azt önmagukról állították – „szervezete és világfelfogása szerint (az Irgun) szorosan kapcsolódik az európai diktatórikus mozgalmakhoz”. (Vö. 1933. június 21.; 1983. augusztus 19.)