Hírlevél

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Belépés

Henry Allen: Az amerikai évszázad agóniája

Az álom meghal.

Mi volt ez az álom? Az a hiedelem, hogy a világ különleges szerelmet érez az amerikaiak iránt, lobogó ártatlanságunk, kissé esetlen spontaneitásunk és azon akaratunk iránt, hogy megosszuk a demokrácia nyilvánvaló és valódi fényét azokkal, akik még a történelem sötétjében vergődnek; kiszámíthatatlan energiánk, szinkópált zenénk és baseball-játékost idéző mosolyunk iránt. Tegyék még ehhez az ibolyaszínű hegyek fenségességét és az aranyossárga színű mezőkön futkározó szellőket, és akkor látják, hogy miről van szó (1).

Nehéz megmondani, hogy pontosan mikor született ez az álom. Teddy Roosevelt Nagy Fehér Flottájának (2) a világkörüli útján? Woodrow Wilson háborújával, amelyet azért folytatott, hogy biztonságosabbá tegye a világot a demokrácia számára? 1940-ben Henry Luce, aki a Time and Life magazinban minden héten megmondta az amerikaiaknak, hogy kik ők, az évszázadot amerikainak nyilvánította. A második világháború ezt meg is valósította.

Ez az álom a Life magazin oldalaival és aktuális pofázmányaival lett az enyém, a második világháború után, amikor láttam a képeket a csapatainkat virágesőbe burkoló franciákról és olaszokról, akiket megszabadítottak a náciktól, az európai menyasszonyaikkal hazatérő bakákról, a romok között az eget fürkésző és a berlini légihídon keresztül számukra élelmiszert szállító amerikai repülőket bátorító német gyerekekről.

1941-ben születetten még nagyon fiatal voltam, de már elég nagy ahhoz, hogy ezeket az igazságokat maguktól értetődőknek tekintsem: mi nem megszálltunk, hanem felszabadítottunk. Mi mindig a jók voltunk, a jó oldalon. A műveletlen és bunkó jenkiket érintő panaszkodások ellenére titokban mindenki úgy akart élni, mint az amerikaiak. Amikor ezek az emberek virágot hajigáltak nekünk, a barátaink voltak, nem pedig kollaboránsok, mint ezek a francia nők, akiket a falusiak megkoppasztottak, amikor német barátaik elmentek az amerikaiak érkezése előtt. Ezek a nők persze ottmaradtak, mert senki sem akart nácik háborús felesége lenni a háború utáni Németországban.

Ők vesztettek, mi nyertünk. Semmi nem segít annyi jó barátra szert tenni, mint egy totális győzelem, olyasféle, amelyben többé már nem reménykedünk. Ily módon a kétszer is bombával sújtott Japánban a fiatalok átvették a baseballt.

Amerika fogja vezetni a világot, nem a saját hasznára, hanem – a történelemben először – a planéta javára.

Csodálatos álom! Elszenvedett ugyan néhány csalódást, de túlélte a kudarcunkat Koreában és teljes vereségünket Vietnamban, a libanoni kivonulásunkat és a „Blackhawk Down” szomáliai katasztrófáját.

Túlélt bennünket, noha kinevettettük magunkat, amikor az iráni túszmentésünk belefulladt a sivatagi por káoszába, az ellenég egyetlen puskalövése nélkül. Még az összes halottunkat sem tudtuk hazahozni, hogy eltemessük őket.

Lebombáztunk egy pszichiátriai kórházat Grenadán, miközben megszabadítottuk a világot valami halvány kommunista fenyegetéstől. Lebombáztunk egy ibuprofént gyártó üzemet Afrikában a nairobi nagykövetségünk elleni merénylet megtorlásaként. Lebombáztuk Kína nagykövetségét a Koszovó felszabadításáért indított háborúnk során. Az álom még George W. Busht is túlélte, aki háborút robbantott ki, hogy megszabadítsa Irakot a tömegpusztító fegyverektől.

Ilyen fegyverek ugyan nem voltak ott, de tovább folytattuk a harcot, hogy bebiztosítsuk a demokráciát Irakban, és végül tömeges kínzásokat hajtottunk végre Abu Ghraibban, amelyek ezeket az olyannyira színes emlékfotókat eredményezték katona fiainkról és lányainkról. Az iraki gyerekek már baseballoznak?

Barack Obama azért nyerte meg az elnökválasztást, mert a választási kampányban egy jobb és még nagyobb háborút ígért a szomszédos Afganisztánban. Mint mindig, az amerikai álom felhatalmazásának engedelmeskedve lerohantunk egy országot, csakis a saját érdekében. Úgy tűnik, hogy ezt nem értik meg az emberek.

Mint a Korengal-völgyben, Afganisztánban, amelyet az amerikai katonák múlt szerdán hagytak el, öt évvel azután, hogy megszállták, hogy elvigyék oda az igazságot, az igazságosságot és az amerikai modellt az afgánoknak, akik cserébe gyűlöltek bennünket.

Pénzt adtunk nekik, és mindenféle csemegét, de gyűlöltek bennünket.

Könyörögtünk nekik, hogy engedjenek minket egy utat építeni, amely összekötné őket a külvilággal. Gyűlölték az utat. És mivel nem értettük meg őket, felrobbantották az útépítő vállalkozás hat munkását.

Olyannyira gyűlöltek bennünket, hogy meg kellett őket vásárolnunk – 23 ezer liter üzemanyaggal és egy daruval –, hogy hagyjanak bennünket elmenni anélkül, hogy megölnek bennünket az öröm kedvéért.

Idegenek voltunk. Valójában sokan utálják az idegeneket. (Ezért hívják őket „idegeneknek”.)

Az emberek csak akkor szeretik az idegeneket, ha kevesen jönnek, hogy elköltsék a pénzüket, és utána elmennek; vagy amikor fegyveresen jönnek, hogy kiűzzék a még inkább utált más idegeneket, és utána elmennek. Egy nap teáztam egy indonéz falu főnökének a feleségével. Emlékezett, hogy a japánokat nagyon éljenezték, mert megszabadították őket a hollandoktól, egészen addig, amíg munkatáborokba nem deportálták a férfiakat. Azután a szigetlakók tapsoltak az amerikaiaknak, akik kiűzték a japánokat.

Nem vagyunk egy különleges szerelem tárgyai. Megvannak a saját erényeink, és bármely más nemzetnél közelebb kerültünk Jézus azon parancsolatának a megvalósításához, amely arra szólít fel, hogy szeressük az ellenségeinket. De felébredünk ebből az álomból.

És mégis ragaszkodunk hozzá. John Kennedy megígérte, hogy bármilyen árat megfizetünk és bármilyen terhet elviselünk, csak sikerüljön megvalósítani. És Ronald Reagan „egy dombon lévő városhoz” hasonlított bennünket, amelyet az egész világ figyel. Obama felvillanyozza a hallgatóságát, amikor előadja messianisztikus világmegváltó retorikáját.

Immáron minden úgy történik, mintha e nélkül az álom nélkül nem lennénk Amerika, és egyetlen elnökjelölt sem győzhet, ha nem hisz benne.

Pedig Mark Moretti százados, aki csapataink parancsnoka Korengalban, ezt mondta: „Azt hiszem, hogy a távozás az egyetlen jó dolog, amit tehetünk.”

Az álom meghal. Kérem, ne támasszák fel újra.

1) Célzás az amerikai hazafias himnusz, "America the Beautiful" szavaira.

2) Az amerikai haditengerészet hajórajának beceneve, amely 1907 és 1909 között világkörüli utat tett.

http://contreinfo.info/article.php3?id_article=3041

Ford.: Hep Titusz

Ma történt

Február 7.
1386. február 7. A budai várban véres „puccsot” követnek el II. (Kis) Károly király ellen. Az Erzsébet anyakirálynő és lánya, Mária érdekében és cinkosságával Garai Miklós volt nádor által kitervelt merényletet több országnagy – köztük Garai és Alsányi Bálint pécsi püspök – jelenlétében Forgách Balázs követi el, kardjával orvul Károly fejére sújtva. Ezután a súlyosan sérült királyt Visegrádon fogságba vetették, és valószínűleg méreggel végeztek vele. Hívei alig fél évvel később megbosszulták halálát: a garai vár közelében lemészárolták Garait és Forgáchot, Erzsébetet Novigrádon megfojtották, Máriát pedig fogságba vetették.

1636. február 7. IV. Fülöp spanyol király leirata szerint a korona gyarmatain számos kóbor pap vándorolt, akik a legkülönfélébb bűncselekményeket követték el. Az egyházi személyek jellemzéséről készült korabeli királyi okiratokban ilyen jelzők szerepelnek: „idióták”, „züllöttek”,„kapzsik”,

„tanulatlanok”, „botrányhősök” és hasonlók. (Vö. 1921. február 17.)

1945. február 7. „A lengyelek annyi német területet foglalhatnak el, amennyit csak akarnak. (…) Tudatában vagyok annak, hogy sok angolt sokkol az a gondolat, hogy emberi lények millióit erőszakkal át lehet telepíteni, engem azonban egyáltalán nem. (…) Már megöltünk hat-hétmillió németet, tehát elég hely van Németországban a keleti régiókban élő németek számára”, jelenti ki Churchill a brit parlamentben. (Vö. 1945. február 4.)