Iratkozzon fel hírlevelünkre!
Az amerikai gazdaság növekedése évtizedeken keresztül a mohó fogyasztáson alapult, amely az ország GDP-jének több mint 70 százalékát képviselte. Az átlagos amerikait ugyanis a Föld összes többi népétől a mértéktelen fogyasztói éhsége különböztette meg, amelynek a nemzeti összjövedelemben elfoglalt aránya 1997 és 2007 között 67 százalékról 71, 6 százalékra nőtt. Ez a féktelen költekezés azonban, amely egyáltalán nem az amerikai nép meggazdagodásának vagy a (nem létező) megtakarításai fokozott felhasználásának volt köszönhető, egész egyszerűen az összes háztartás és az összes pénztárca rendelkezésére bocsátott bőséges hitellehetőségeknek volt az eredménye.
A hitelkártyák révén történő hiperfogyasztás iránti rajongást ugyanis gyorsan megelőzte a jelzálogalapú finanszírozás (és refinanszírozás) hulláma, amelyet az ingatlanértékelések majdnem lineáris mivolta tett lehetővé, miközben az ingatlanpiaci áremelkedés jórészt éppen a könnyű hitelnek volt betudható. Ily módon az amerikai ingatlantulajdonosok többsége számára gyerekjátékká vált időről-időre megemeltetni jelzálogkölcsönét az ingatlanát mindig egyre magasabbra értékelő szakvéleményeknek köszönhetően, kizárólag abból a célból, hogy a kellően engedékeny bankrendszer által rendelkezésére bocsátott újabb és újabb kölcsönöket kedvére elkölthesse. 1997 és 2006 között az amerikaiak több mint 9000 milliárd dollárt pumpáltak a bankrendszerükön át ingatlanhitel címén, jól tudván, hogy a fedezetlen hitelkártyák rekordszintet ostromoltak.
Ez a mesterkélt és mesterséges fogyasztás, amelyet egy olyan cinkos rendszer gerjesztett, amely nem törődött a saját polgárai által tanúsított felelőtlen költekezés következményeivel, törvényszerűen csakis brutális módon érhetett véget. Végül a krach az ingatlanpiaci buborék 2007. nyári kidurranásának következtében ütött be, megkondítva egy olyan életmód lélekharangját, amelynek egyedüli célja a fogyasztás volt.
Ugyanakkor az elkerülhetetlen válság egész sor egzisztenciális kérdés felvetését indokolja erre a frenetikus fogyasztási lázra vonatkozólag, amely a szinte nem létező amerikai megtakarításhoz és a háztartások stagnáló jövedelméhez viszonyítva rendkívüli mértékben túlméretezett volt. A kérdésfelvetést teljesen természetesen követő vádak a bankrendszert, a jelzáloghitel-szektort, az amerikai központi bankot (Fed) és magát a fináncoligarchiával együttműködő kétpárti hatalmi mechanizmust célozzák.
Valójában ugyanis a csupán havi jövedelmétől függő amerikai állampolgár egzisztenciális sebezhetősége nyílt titok volt az ország pénzügyi establishmentje számára már jóval a legutolsó spekulatív buborék kidurranása és a munkanélküliség súlyosbodása előtt is.
Manapság a magánfogyasztás alternatíváját a szövetségi kormányzat fogyasztása képviseli, amely már a válság előtt is a GDP 22 százalékát alkotta. Ezeket a szövetségi forrásokat, pénzügyi stimuláló eszközöket és a félárbocra zuhant fogyasztás miatt „megzakkant” gépezet újraindítására szánt egyéb keynesiánus módszereket azonban (a belső megtakarítások anémiás állapota miatt) az amerikai állam által külföldön felvett hitelek révén ömlesztik a gazdaságba. Végeredményben, mivel a legutóbbi amerikai gazdaságélénkítő stimulus 800 milliárd dollárja (a kamatokkal együtt) 3000 milliárdba fog kerülni az országnak, a rövid távú pozitív hatása mindenképpen arra van ítélve, hogy elenyésszen egy ilyen mértékű eladósodás katasztrofális közép és hosszú távú hatásaival szemben, amelynek a törlesztése nyilvánvalóan az ország reálgazdaságát fogja terhelni, nem beszélve az iraki és afganisztáni háborúk távolról sem végleges – a kongresszus szerény becslése szerint is –, legalább 2400 milliárd dollárra rúgó költségéről.
Független elemzők becslése szerint az USA-ban a válságenyhítő „korrekció” kb. 14.000 milliárd dollárt fog felemészteni. Ez az orbitális szám nem csak a ténylegesen elköltött összegeket foglalja magába, hanem a Fed garanciavállalásait, a különböző toxikus aktívák felvásárlására szánt tartalékokat és így tovább. Henry Paulson amerikai pénzügyminiszter – egyébként egyáltalán nem mellékesen a Goldman Sachs strómanja az Obama-kabinetben – azt állította, hogy a bankok toxikus követeléseinek a felvásárlása pénzt fog hozni az adófizetőknek. Szerinte ugyanis azt követően, hogy a világgazdaság ismét lélegzetvételhez jut, ki fog derülni, hogy ezek a követelések többet értek, mint amennyibe kerültek (az adófizetőknek). Stílszerűen szólva, mindezt 6.000 milliárd dollárral ezelőtt mondta. Azóta a veszteségek folyamatosan növekednek, és ahelyett, hogy furfangos vásárlásoknak tűnnének, a bankok által szó szerint „visszataszítónak” ítélt aktívák még annál is rosszabbnak bizonyultak, mint azt eleve képzelték.
De az a tény, hogy az egész vonalon tévedtek, láthatóan nem bátortalanítja el a „tűzoltókat”. Nem, ők nem látták jönni a tüzet. Nem, az ő ellentüzük nem működött. Nem, ők nem tudják, hogy mi okozta a tűzfészket, sem azt, hogy meddig terjed, azt pedig még kevésbé, hogy hogyan fogják eloltani, és mégis pénzt és még több pénzt kérnek, hogy elkezdjék a tűzoltást.
Az Egyesült Államok hivatalos tartozása immáron meghaladja a 11.000 milliárd dollárt. Csupán 2009-re a kormány további 2.000 milliárd dolláros adósságnövekedéssel számol, a következő évtizedre pedig még legalább 10.000 milliárddal. Más szóval 2020-ig az USA évente több adósságot fog felhalmozni, mint történelmének első két évszázadában összesen.
Az amerikai államháztartás a befektetési pilótajáték iskolapéldája: folyamatosan friss pénzeket kell felhajtania, hogy fizethető legyen a korábban begyűjtött pénzek után járó kamat, miközben minden egyes nappal növekszik a fedezetlen összeg nagysága. Az eredmény nem lehet kétséges...
MD 2010. V. 11.
Február 7.
1386. február 7. A budai várban véres „puccsot” követnek el II. (Kis) Károly király ellen. Az Erzsébet anyakirálynő és lánya, Mária érdekében és cinkosságával Garai Miklós volt nádor által kitervelt merényletet több országnagy – köztük Garai és Alsányi Bálint pécsi püspök – jelenlétében Forgách Balázs követi el, kardjával orvul Károly fejére sújtva. Ezután a súlyosan sérült királyt Visegrádon fogságba vetették, és valószínűleg méreggel végeztek vele. Hívei alig fél évvel később megbosszulták halálát: a garai vár közelében lemészárolták Garait és Forgáchot, Erzsébetet Novigrádon megfojtották, Máriát pedig fogságba vetették.
1636. február 7. IV. Fülöp spanyol király leirata szerint a korona gyarmatain számos kóbor pap vándorolt, akik a legkülönfélébb bűncselekményeket követték el. Az egyházi személyek jellemzéséről készült korabeli királyi okiratokban ilyen jelzők szerepelnek: „idióták”, „züllöttek”,„kapzsik”,
„tanulatlanok”, „botrányhősök” és hasonlók. (Vö. 1921. február 17.)
1945. február 7. „A lengyelek annyi német területet foglalhatnak el, amennyit csak akarnak. (…) Tudatában vagyok annak, hogy sok angolt sokkol az a gondolat, hogy emberi lények millióit erőszakkal át lehet telepíteni, engem azonban egyáltalán nem. (…) Már megöltünk hat-hétmillió németet, tehát elég hely van Németországban a keleti régiókban élő németek számára”, jelenti ki Churchill a brit parlamentben. (Vö. 1945. február 4.)