Gazdag István: Evo Morales "fasiszta" öröksége, avagy nem minden az, mint aminek látszik

2009. december 6-án a szavazatok 63 százalékával Evo Morales nagy fölénnyel nyerte a bolíviai elnökválasztást. Az újságírók, akik beszámoltak az eredményéről, nem mulasztottak el emlékeztetni rá – akár örömmel, akár aggódva –, hogy az emberünk „baloldali”, sőt „szélsőbaloldali”. Egyébként a haladó elkötelezettségét nem bizonyította eléggé, hogy mind a parlamentben, mind az utcán az a párt támogatta, amelyet 2005-ig, a legfelsőbb állami posztra való első megválasztásáig vezetett? Csak a latin-amerikai sajtóban lehetett olyan cikkeket találni, amelyek megírták, hogy a Movimiento al Socialismo (Mozgalom a szocializmusért) hosszú ideig a Movimiento al Socialismo-unzaguista nevet viselte, és hogy az ő „szocializmusának” csak nagyon kevés közös pontja volt a nyugati baloldal szocializmusával.

Unzaguista? Nyilvánvaló, hogy ez a jelző nem mond sokat a nyugati újságíróknak, akik általában – tisztelet a kivételnek – alig konyítanak a latin-amerikai történelemhez. Ha viszont a kultúrájuk túllépne a Che Guevarával, a kubai forradalommal és Marcos alparancsnokkal kapcsolatos kliséken, akkor tudnák, hogy Bolíviában „unzaguistáknak” titulálják Oscar Únzaga de la Vega (1916-1959) híveit, aki 1937-ben megalapította a Bolíviai Szocialista Falangét (FSB), José Antonio Primo de Rivera spanyol falangéja (Falange Espanola de las JONS) mintájára.
Latin-Amerikában a harmincas években az egyetemi ifjúság jelentős része Európára szegezte tekintetét, és lelkesedéssel figyelte azokat a politikai kifejezési formákat, amelyeket ott az autoriter nacionalizmus és a bolsevizmussal szembeni ellenállás öltött magára. Így aztán a dél-amerikai kontinensen is megszülettek a fasizmus bennszülött változatai, országonként különböző aspektusok alatt: Chilében nácizmusként (nacisme), Brazíliában integralizmusként, Mexikóban szinarkizmusként, Peruban sancherizmusként, Bolíviában unzaguizmusként stb. Európától eltérően ezeket a mozgalmakat és vezetőiket 1945-ben semmiféle bántódás nem érte, és a politikai életből sem rekesztették ki őket. Később egyesek mérsékelték az álláspontjukat és beleolvadtak a hagyományos jobboldali pártokba, mások feloszlottak, megint mások tovább folytatták harcukat, mintha mi sem történt volna.
Ez utóbbiak közé tartozott az FSB is, amely alapításakor a kapitalizmus és a marxizmus ellenségének nyilvánította magát, kijelentette, hogy az ideológiája három szóval összefoglalható (Isten, haza, család), és hogy egy „új államot” akar létrehozni, elfogadta a római köszöntést és rohamosztagokat állított fel. A második világháború folyamán a semlegességet hirdetett, amely az akkori Latin-Amerika geopolitikai helyzetét tekintve azt jelentette, hogy fellépett a nyugati szövetségeseknek nyújtott bármiféle támogatás ellen. Az FSB azonban, noha kétségtelenül inspirálták az európai fasizmusok, nem csak egy klón volt, és Oscar Únzaga de la Vega számításba vette a bolíviai sajátosságokat, nyilván ennek köszönhette mozgalma népszerűségét és hosszú élettartamát. E sajátosságok legfontosabbika az ország etnikai összetétele, nagyrészt kecsua és ajmara indiánok, illetve meszticek által lakottan, miközben az európai származású bolíviaiak a lakosság alig 15 százalékát képviselik. Az FSB nacionalizmusa tehát egyfajta indigenizmus volt. Oscar Únzaga de la Vegának gondja volt rá, hogy megírja Túpak Katari első életrajzát. Ő volt az az indián főnök, aki 1780-ban a spanyol gyarmatosítók ellen lázadó indián törzsek élére állt, és mártíriumával a bolíviai nacionalizmus kultuszfigurájává vált. Ráadásul a bolíviai Falange agrárreformot követelt annak érdekében, hogy visszaadják a földet az indiánoknak, és szembeszállt a nagy bányatársaságokkal, amelyek kizsákmányolták a teljességében bennszülöttekből álló proletariátust. Ennek következtében az 1947-es parlamenti választáson az FSB jelentős számú mandátumhoz jutott, az 1951-es elnökválasztáson pedig a harmadik helyre került a jelöltjük.
1952-ben államcsíny juttatta hatalomra Victor Paz Estenssorót, a Forradalmi Nacionalista Mozgalom (MNR) vezetőjét, aki miniszteri posztok ígéretével igyekezett megszerezni az FSB támogatását. Oscar Únzaga de la Vega válasza azonban megfellebbezhetetlen volt: a Falange sohasem fog szerepet vállalni egy olyan kormányban, amelybe „beszivárogtak a kommunisták és a trockisták”. Kollaborálás helyett Únzaga inkább az ellenállást választotta. Az FSB keményen bírálta az Egyesült Államok egyre növekvő gazdasági és politikai befolyását a bolíviai belügyekre, azzal vádolva a kormányt, hogy baloldali retorikája ellenére valójában a La Paz-i amerikai nagykövetek közvetlen ukázához igazodik. Leleplezte a földreformot is, amely a földterületek felaprózásával szegény kisparasztok tömegeit hozta létre, miközben a Falange szerint a megoldást a falusi közösségek által történő közös földműveléshez való visszatérés jelentette volna. Azt gondolván, hogy eljött az ő ideje, 1959. április 19-én az FSB megpróbálta fegyveresen átvenni a hatalmat, a puccs azonban balul sült el, és Únzaga de la Vegát megölték a harcok során. Ezután egy hosszú megtorlássorozat következett a falangista aktivisták ellen, akik közül egyesek gerillacsoportokat alakítottak az ország hegyvidéki területein.
1964-ben ezek a fegyveres csoportok is részt vettek abban az államcsínyben, amely René Barrientos tábornokot (Che Guevarra későbbi hóhérát) juttatta hatalomra, amelyhez a Falangét akkor nem kooptálták ugyan, de az új kormányra jelentős befolyást gyakorolt. 1971-ben ismét részt vett a gyakran „fasisztának” titulált nacionalista tábornok, Hugo Banzer fegyveres hatalomátvételében. A közte és az FSB legmérsékeltebb és legjobboldalibb elemei közötti nézetazonosság azt eredményezte, hogy ez utóbbi kádereinek és aktivistáinak egy része átlépett a Nacionalista Demokratikus Akcióba (ADN), amelyet Banzer alapított 1978-ban. Azok, akik hűek maradtak Oscar Únzaga de la Vega szellemiségéhez, egy ortodox és egy baloldali szárnyra oszlottak, amely utóbbi 1987-ben kivált, és megalapította a Movimiento al Socialismo-unzaguista nevű pártot, amely tíz évvel később egy bizonyos Evo Morales irányításával Movimiento al Socialismóra változtatta a nevét... Referenciáiban és doktrínájában azonban nem nehéz felfedezni az unzaguizmus számos nyomát, mint például indigenista nacionalizmusát, a paraszti réteg védelmét, Amerika-ellenességét, Túpak Katarira való hivatkozását (katarismo) stb.

Akkor tehát baloldali Evo Morales? Lehet. De mindenképpen egy nagyon sajátos és igencsak furcsa eredetű baloldal képviselője, amely alapjaiban különbözik a nyugati mintától. Előnyére legyen mondva.