Gazdag István: Carl Schmitt reneszánsza - 25 éve halt meg a XX. század jogászfejedelme

Németország a két világháború között: megélhetési politikusok és áldatlan pártcsatározások a szakadékba taszították az országot, a parlament elveszíti minden hitelét, a politikusokat nem becsülik semmire. A demokrácia már csak a demagógia szinonimája. Leleplezvén az akkori közállapotokat, Carl Schmitt jogászprofesszor talpra állást követel, és azt várja, hogy a „Gondviselés teljhatalmú küldöttje” ismét bizalmat és egységet teremt a nép körében. A jelenlegi helyzet csak még aktuálisabbá teszi a schmittiánus gondolatiságot.

„Kikovácsoltunk egy mítoszt, a mítosz hit, nemes lelkesedés, semmi szüksége rá, hogy valóság legyen, a mítosz valójában késztetés és reménység, hit és bátorság. A mi mítoszunk a nemzet, a nagy nemzet, amelyet konkrét valósággá akarunk tenni.” Mussolini ezen szavai, amelyek a Marcia su Roma előtt, 1922 októberében hangoztak el, Carl Schmitt számára a politikai valóság elvét tükrözték a parlamentarizmus steril dialektikájával szemben. Mert mit is tehetne ez utóbbi? – kérdezi ironikusan. Épp csak annyit, hogy „megvárná, míg elvonul a vihar a feje fölül, hogy újra kezdje a vitát. Sőt, talán magát a vitát emelné vitatémává, csak hogy vitatkozzunk…”
Max Weber egykori tanítványa nagyon gyorsan a német egyetem egyik fáklyájává vált. Bonnban és Berlinben tanított, jogfelfogása azonban 1945-ben magára vonta a „jótét lelkek” dühét, akik kikiáltották nácinak! Az anatémát igazoló érvelésük igen egyszerű volt, ám annál meggyőzőbbnek tűnt: egy erős és döntésképes államot védelmezve, amely véget vetne a párturalomnak és ezzel együtt a ’20-30-as évek Németországát jellemző társadalmi bizonytalanságnak is, Schmitt úgymond „a weimari köztársaság sírásójává” vált. A német politikai élet instabilitása, amely valóban nyugtalanította, az első világháború után kezdődött, amikor a Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg által vezetett német bolsevikok polgárháborúba taszították az országot. Akkoriban az utcákon a puskapor beszélt, ahonnan a címeres politikusok egyszeriben felszívódtak. Az utca azoké lett, akik megszállták. Az állam gyakorlatilag nem létezett, Németországot pedig végül is nem a parlamenti szócséplés, hanem az ellenforradalmi szabadcsapatok energikus fellépése mentette meg. Miután elmúlt a baj, a fecsegők persze ismét elhatalmasodtak.
Attól kezdve a weimari köztársaság egy illuzórikus kompromisszumon vegetált, amelyet az 1929-es krízis elsöpört. Fiatal nacionalista értelmiségiek ekkor megoldásokat dolgoztak ki a haldokló és teljesen diszkreditálódott köztársaság tüneti kezelésére. Ez a politikai újhullám a filozófiában talált ihletforrást, Hermann von Keyserlingnél, az idős arisztokrata misztikusnál vagy Oswald Spenglernél, a Nyugat alkonya teoretikusánál. Hírnöke Moeller van den Bruck, a tehetséges ifjú író volt, aki profetikus című főművében (A harmadik birodalom) meghatározta az országot felkavaró nacionalista hullám egyszerre forradalmi és konzervatív jellegét. A „konzervatív forradalom” eme korán elhunyt emblematikus alakjának az örökösei „az új rendszer kidolgozására szánt” Die Tat (A tett) című folyóirat körül csoportosultak, köztük Eugen Rosenstock történész, Ferdinand Fried-Zimmermann közgazdász, a „laissez-faire” kapitalizmus szükségszerű halálát és a német gazdasági autarkia szükségességét hirdető alapmű (Das Ende des Kapitalismus, 1931) szerzője, valamint Hans Zehrer és Carl Schmitt jogászok, akik az erős, intervencionista és autoriter állam eszméjét védelmezték a megosztott nemzeti közösség egybeforrasztása érdekében.
Kétségtelenül Carl Schmitt volt a XX. századi Németország legnagyobb államjogásza (Staatrechter). A történelem és a filozófia szerelmeseként, a nyugati politikai eszmék kitűnő ismerőjeként rendelkezett Moller van den Bruck adottságával, és a forró lelkesedést szigorú realizmussal tudta párosítani. Akárcsak a korszak más kiemelkedő gondolkodói, mint Ernst Jünger vagy Martin Heidegger, a politika szót Carl Schmitt sem egy anyagi rend egyszerű megteremtésére korlátozta, hanem spirituális dimenzióval ruházta fel. Abban is hasonlított Jüngerre és Heideggerre, hogy sohasem volt elefántcsonttoronyban értekező szobatudós. Éppen ellenkezőleg: mindig tudatában maradt az ember elengedhetetlen közösségi kötődésének, és a politikusok üres szavai helyett a valós értékű nemzetet, főleg pedig a politikai egység megtestesítőjének tekintett államot preferálta.
Minden demagógia kíméletlen kritikusaként néha keményen védelmezte saját jogi koncepcióját a nemzetközi kapcsolatok terén is. A Hitler által az SA ellen 1934. június 30-án végrehajtott tisztogatás, a „hosszú kések éjszakája” után megjelentette híres cikkét, „A Führer oltalmazza a jogot” (In: A politikai fogalma, Budapest 2002, 227-230. old.) címmel. A „konzervatív forradalom” két irányzata kettévált. Heidegger lemondott a nemzetiszocializmus iránti politikai kötelezettségvállalásról, mivel ez szerinte nem vitte végig forradalmi logikáját. „1934 elején a lemondásom értelme világos volt, június 30. után pedig abszolút világossá vált”, vallotta meg a filozófus. Az Ernst Röhm által követelt második forradalom elmaradt, Németország visszatalált a rendhez. Az alapvetően konzervatív Schmitt, következetes lévén önmagához, támogatta a hitleri konszolidáció folyamatát, részben emiatt ragasztották rá a Harmadik Birodalom „koronajogásza” (Kronjurist) címkét.
1946-ban az amerikaiak letartóztatták és bebörtönözték, majd hivatalból nyugdíjazták, Schmitt azonban nem volt hajlandó kitölteni a hírhedt „kérdőívet”, amelyet a szövetségesek a „nácitlanítás” keretében kényszerítettek rá a német értelmiségiekre, és akárcsak Heidegger, sohasem gyakorolt önkritikát. Mindketten hűségesek maradtak eszméikhez, és legszűkebb pátriájukat választották az önkéntes „belső emigrációhoz”.
Carl Schmitt szülővárosában, Plettenbergben vészelte át a purgatóriumot, amelyet a győztesek róttak rá „helytelen gondolkodásért”. Politikailag a jobboldal nem tartott igényt oeuvre-jére, amelyet a 70-es években a német szélsőbal legradikálisabb frakciói fognak kisajátítani, érthetően elcsábítva antiparlamentarizmusától. Amikor 1985. április 7-én, húsvét vasárnapján, 97 éves korában elhunyt, honfitársai a csönd politikáját választották, a „múlton való túllépés” aktusaként, amely már több mint fél évszázada mérgezi a német közgondolkodást. Külföldön azonban időközben klasszikussá vált, ráadásul azon kevesek egyikeként, akik az idő múlásával egyre időszerűbbé válnak, és eszméikben születnek újjá szüntelen.

MD 2010. IV. 20.