Az új inkvizíció módszerei (nem csak) Franciaországban

(...) A Rómában 1966-ban megszüntetett Tiltott Könyvek Kongregációja újjászületett a párizsi szerkesztőségi szobákban. Abból az elképzelésből kiindulva, hogy nincsen füst tűz nélkül, itt is, ott is, „testületek” vagy „megfigyelőhelyek” alakulnak, amelyek folytonosan az „éberséget” prédikálják vagy egy nagy esti lap mintájára „állandó intoleranciára” hívnak fel.
Ezekből a boszorkánykonyhákból agyrémekkel teli leleplező irományok indulnak ki, és petíciók, amelyeket mindenkinek alá kell írnia, hacsak nem akar maga is cinkosnak tűnni. A „leleplezés”, a „lebuktatás”, a „riasztás”, a „mozgósítás”, vagyis világosan beszélve: a becsmérlés és a rágalmazás végett a gyanús személyiségek tetteit tisztán rendőri optikában szemlélik. Szemmel tartják utazásaikat, nyugtalankodnak kapcsolataik miatt, „jeleket” gyűjtenek össze, nyilvántartásokat kreálnak, mérlegre helyezik az írásokat és a szavakat, hogy megleljék bennük az „eltévelyedés” vagy az „elcsúszás” „bizonyítékait”. Nyomoznak, hogy olyasmit fedezzenek fel, amit kipécézhetnek, felállítják a lehető legkétesebb párhuzamokat. Rémítő „összeesküvéseket” fabrikálnak, a megszállott összehasonlítás és az árnyalatlan általánosítás szélsőségeire vetemedve.
Ennek a spicli-irodalomnak mindig ugyanazok a módszerei: az összekeverés, a perbefogás puszta szándék alapján, a visszaélésszerű kivetítés, az elvi petíció, az összefüggéseiből kiemelt idézés, az asszociáció általi bűnmegállapítás...
Abban, amit Philippe Séguin „a kollektív vezeklés és önostorozás légkörének” minősített – a „bűnbánatok” és a feloldozás nélküli nyilvános gyónások klímája ez –, a gondolat vámszedői, azt követelve egyénektől, hogy jól látható önazonosító címkékkel legyenek ellátva és kíméletlenül eltávolítva mindazokat, akik nem „világosak”, ily módon véleményvétekért szabnak ki ítéletet, anélkül hogy bárki is felháborodna ezen. Rágalmak és pletykák alapján ítélnek el embereket, akikre anélkül sújtanak le, hogy egyáltalán megadnák nekik a válaszadás lehetőségét. A pluralizmusra hivatkoznak, de mindent elkövetnek, hogy elfojtsák a nonkonform gondolatot. Másoknál leleplezik az integrizmust, tisztogatásokat szervezve önmaguknál. Fellelkesülnek egy íróért, akit iszlám fatva fenyeget, de önmaguk fatvákat hirdetnek azok ellen, akiket nem akarnak többé látni, sem hallani. A spiclik, besúgók, feljelentők eme uralma, amely a társadalmi kapcsolatok egyre növekvő hiszterizálásán alapul, pontosan megfelel annak, amit Paul Thibaud „intellektuális módszerré emelt cenzúrának” hívott. (...)
Az új cenzúráknak ... van egy vallásos dimenziójuk, minthogy egyik fő vonásuk éppen az, hogy mindenekelőtt morális cenzúrák. Az eszmék ugyanis, amelyeket denunciálnak, sohasem hamis eszmeként vannak denunciálva, hanem ártalmas, vagyis rossz eszmeként. Tehát egy új erkölcsi rendet látunk berendezkedni, amelynek a nevében egy „etikai tisztogatást” hajtanak végre.
Az erkölcs terén elhelyezkedni egyet jelent azzal, hogy dogmának nyilvánítjuk azokat az elveket, amelyekre hivatkozunk. Márpedig egy dogma nem tűrheti, hogy kérdésessé tegyék. Kijelentése magában foglalja tehát a helytelenül gondolkodók diszkvalifikálását és kirekesztését. Az alkalmazott módszer, amely a vélemények és a tettek összekeverésével jár, bizonyos vélemények kiminalizálásából áll. A nácik feltalálták „az életérték nélküli életeket”, modern cenzoraink feltalálták „a véleményérték nélküli véleményeket” – amelyek nem vélemények, hanem bűncselekmények.
Egy ilyen perspektívában nyilvánvalóan nem lehet elismerni sem az ellenfél tehetségét, sem a bátorságát. Az ellenfél ellenséggé válik, akinek nem lehet úgy vitatni a véleményét, hogy közben elismerjük a tehetségét. Az kell tehát, hogy az ellenfélnek ne legyen tehetsége, vagy ha nyilvánvalóan van neki, akkor ezt a terhére írják, kiegészítő perverzitásként, vagyis súlyosbító körülményként. A bátorságot viszont „kevélységként” és a „megbánás”, vagyis az önmegtagadás elutasításaként interpretálják. Ami a zavaró történészeket illeti, őket állandóan „áltörténészeknek” minősítik, ahogyan a nonkonform kutatókat is azzal vádolják, hogy „áltudományos” elméleteket terjesztenek. Felfigyelhetünk az idézőjelek gyilkos használatára, valamint arra is, hogy annak az elutasítása, hogy egy író, értelmiségi vagy művész tehetségét a valós vagy a feltételezett eszméitől elvonatkoztatva értékeljék, a totalitárius rezsimek módszereire vezethető vissza, amelyek az irodalmi, intellektuális vagy művészeti termékeket mindig a pillanat ideológiájának való megfelelés mérlegén mérték. (...)
Chantal Delsol ... teljes joggal húzza alá, hogy „az emóció morálja” a mai emberre „egy sajátos kapcsolatot kényszerít az ellenfeleivel szemben. Az ellenfelet többé már nem kifogásolják, hanem szitokszókkal illetik: valamiként ‘kezelik’ és nem ellentmondanak neki, nevetségessé teszik és hallgatásra kárhoztatják, neofasisztának, inkvizitornak, ünneprontónak bélyegzik, anélkül hogy érvelnének”. (...)
Jean-Francois Revel valaha „ájtatoskodásnak” minősítette azt, amikor egy eszmét kizárólag az alapján ítélnek meg, hogy mennyire felel meg az uralkodó ideológiának vagy mennyire elfogadott általa. Hozzátehetjük, hogy az ájtatoskodás az elemzés és a megértés zéró fokát képviseli. És éppen amiatt, mert ma az ájtatoskodás uralkodik, az eszméket többé már nem megcáfolják, hanem csupán illetleneknek vagy elviselhetetleneknek nyilvánítják. Az erkölcsi elítélés, más szavakkal, megkímél attól, hogy az elméletek vagy elvek igazságát vagy hamisságát vizsgáljuk. Többé már nincsenek igaz vagy hamis gondolatok, csak megfelelő gondolatok, amelyek az idő szellemére rezonálnak, és nem megfelelő gondolatok, amelyeket tűrhetetlennek tartanak. (...)
Ami az „antifasizmust” illeti, ez egy teljesen elavult kategória, akárcsak egyébként a „fasizmus”, amellyel szembe akar szállni. Ma már nem utal semmi konkrét dologra. Bármire alkalmazható, a legkisebb leíró szigor nélkül használt gumifogalom, „fasisztoid” gyanánt is hajtogatható, ami lehetővé teszi, hogy minden esetet kielégítsen. Leo Strauss már reductio ad hitlerumról beszélt, a diszkreditálás eme tisztán polémikus formáját minősítve. Az a mód, ahogyan ma minden nonkonform gondolatot „fasisztaként” kezelnek olyan cenzorok, akik nyilvánvalóan bajban lennének, ha meg akarnák határozni, hogy mit is értenek ez alatt, ugyanezen diszkurzív stratégia alá van rendelve.
„A politikai korrektségnek van egy tipikusan európai formája, ami abból áll, hogy fasisztákat lát mindenhol”, jegyzi meg ezzel kapcsolatban Alain Finkielkraut. „Mindennapos eljárássá vált a tollforgató spiclik számára, hogy a nácizmusba és a revizionizmusba taszítanak minden olyan egyént, akinek be akarják piszkítani a reputációját”, licitál rá Jean-Francois Revel, aminek minden nap megfigyelhetjük a következményeit. (...)
„Ez az örökös fasizmussal való vádolás, ráadásul olyan nyilvánvaló túlzásokkal, hogy a szerzőiket teszik nevetségessé, ahelyett hogy céltábláikat fosztaná meg tekintélyüktől, elárulja a politikai korrektség rejtett mozgatóokát. Ez a perverzió pótlékként szolgál a cenzoroknak, akiket árván hagyott a szellemi zsarnokság ama páratlan eszközének az elvesztése, ami a marxista evangélium volt”, írja ugyancsak ő. E tekintetben sokatmondó az ellenséges megnyilvánulások tombolása, amit a Kreml archívumainak a feltárása váltott ki, amikor ennek következtében leomlott korszakunk néhány legendás „hősének” a szobra. Ugyancsak magáért beszél az a mód, ahogyan annak az egyszerű megállapítása, hogy a kommunista rendszer több embert ölt meg, mint bármely más rendszer a történelemben – 100 millió halott! –, erkölcsi felháborodást váltott ki azokban a körökben, amelyek „mindent elkövetnek a katasztrófa méretének a palástolására”, mintha egy ilyen megállapítás kisebbítené a náci bűnöket, amelyek lényegüknél fogva nem hasonlíthatók semmihez, mintha a kommunizmus bűneinek a rettenetét csökkentené kezdeti szándékainak feltételezett tisztasága, mintha a két nagy totalitárius rendszer, amelyek rivalitása-komplementaritása töltötte ki a XX. századot, nem egy olyan kapcsolatba illeszkedne, amelyen kívül egyik is, másik is értelmezhetetlenné válna, és végül, mintha a halottak nem érnének ugyanannyit, abban az értelemben, hogy per definitionem lennének olyanok, amelyek súlyosabban esnének a latba, mint a többiek. (...)
Ma az „antifasizmus” mindenekelőtt alibiként szolgál azoknak, akik csatlakoztak az egyengondolathoz és a fennálló rendszerhez. Elhagyván minden kritikai magatartást, engedvén a társadalom csábításainak, amely javadalmakban és kiváltságokban részesítette őket, az „antifasiszta” retorikával élve úgy tesznek (vagy azt az illúziót kergetik), mintha hűek maradtak volna önmagukhoz. Más szóval, az antifasiszta” pozíció lehetővé teszi korunk központi figurája, a Bűnbánó számára, hogy elfeledtesse megtagadásait, egy paszpartu (vagyis mindenre alkalmas) szlogennel élve, amely már nem több egy közhelynél. A kalmár kapitalizmus megvádolását lehetővé tévő egykori eszközből az „antifasizmus” mára a kalmár kapitalizmus szolgálatába állított diskurzusá vált. Addig ugyanis, ameddig a potenciális kontesztálás erői főleg egy fantomfasizmus ellen mozgósíthatók, az Új Osztály, amely valójában a hatalmat gyakorolja, nyugodtan alhat. Egy olyan értékre hivatkozva, amely többé már nemcsak hogy nem fenyegeti a fennálló társadalmat, hanem éppen ellenkezőleg, támogatja abban ami, a mi modern „antifasisztáink” objektíve a társadalom őrzőkutyáivá válnak.
Ez annyira igaz, hogy a „fasizmus” leleplezése manapság kitűnő mód a politikusok számára erényességük bizonyítására. A legkorruptabbak élnek és visszaélnek vele hivatali sikkasztásaik elbagatellizálása végett. Ha a „fasizmus” az abszolút rossz és ők leleplezik az abszolút rosszat, akkor ők maguk abszolút nem rosszak. Hamis számlák, beváltatlan választási igéretetek, befolyással való üzérkedések és mindenféle hivatali visszaélések sajnálatos, de a legrosszabbhoz viszonyítva, mindent összevetve, másodlagos hibákká válnak. (...)
Végül, amit még alá kell húzni, az az, hogy a politikai korrektség nevében manapság forgatott diszkvalifikáló címkék sohasem felvállaltak, hanem csak kiosztottak. Ellentétben azzal, ami a harmincas években történhetett, amikor kommunisták és fasiszták fennen hangoztatták hovatartozásukat, manapság a „fasiszta” és „rasszista” címkéket senki sem vállalja fel. Kiosztásuknak tehát nincs objektív, informatív vagy deskriptív értéke, hanem tisztán szubjektív, stratégiai vagy polemológiai szerepe. Felmerül tehát az a probléma, hogy vajon megalapozott-e az osztogatásuk. Minthogy ez nincs kimutatva, ebből következően a „bizonyíték” magának a kiosztásnak a lehetőségéből ered. (...)
Az általam leírt jelenségek fényében jól látható, hogy a jelenlegi társadalom csak azért dicséri a rajtnál a pluralizmust, hogy a célnál annál inkább eltüntethesse azt. Jól látható, hogy egy bizonyos baloldal, amely tegnap még a burzsoá társadalom vitatója és az erkölcsi rend kritikusa volt, mára a politikai reformizmus és a morális konformizmus bajnoka lett, mert vezényszavai megannyi közhellyé váltak, amelyek többé már nem felelnek meg semminek.
Ez egy furcsa paradoxon, amely elgondolkodtat a befutott útról. (...) Bátorság volt szembeszállni a hitlerizmussal fegyverrel a kézben. De hol van ma a bátorság? Napjainkban a nácizmussal szembeni ellenállók nem kockáztatnak nagyot, hacsak nem a nevetségességet, és a jelszavak, amelyek tegnap a börtönt vagy a halált jelenthették szerzőiknek, ma már csak elvi ráolvasások, tiszta-lelkiismeret-gyártók és ugyanakkor biztos útlevelek a média és a kiadás világába. Manapság a bátorság tehát nem a „fasizmus” leleplezése ötven évnyi késéssel, hanem sokkal inkább a politikai korrektségnek, a kollektív identitások és tradicionális kultúrák lerombolásának, a multinacionális cégek hatalmának és a piacdemokráciának a kritizálása. Szemben azokkal az eszmékkel, amelyek csak azért vannak divatban, mert kockázat nélkülivé váltak, ez a bátorság, igaz, nem ad jogot tisztségekre – viszont megfelel a tisztességnek.
Cenzúra mindig volt és a türelmetlenségre való hajlam az emberi szellem egyik összetevője. Mindig voltak a múltban uralkodó ideológiák, és különböző mértékben minden rendszer igyekezett normalizálni a tásadalmi testületet és elfojtani a nonkonform véleményeket. Hogy a cenzúra ma visszatér, mégis beszédes tény, mert ez a visszatérés olyan korszakban és olyan társadalomban megy végbe, amelyek állítólag elismerik és garantálják a szólás szabadságát. Az Emberi Jogok Nyilatkozatának 11. cikkelye „az eszmék és vélemények szabad áramlását az egyik legértékesebb emberi joggá” teszi. (...) Többé azonban ez már nem igaz. Akkor, amikor a szovjet elnyomás alól felszabadult keleti országokban a szó teljesen szabad, akkor, amikor az Egyesült Államokban az Alkotmány első módosítása lehetővé teszi minden vélemény szabad kifejtését, Franciarszág ma a nyugati világ azon országa, valószínűleg Németországgal együtt, amelyben a szólásszabadság a gyakorlatban a legszigorúbban korlátozott.
„Nincs szabadság a szabadság ellenségeinek”, régi refrén, amely kezdettől felveti a szabadság meghatározásának a kérdését és különösen azt, hogy ki van feljogosítva arra, hogy megjelölje a szabadság ellenségeit. (...) A szólásszabadság egyesek szerint a tolerálható véleményekre korlátozódna. De éppen itt kezdődik a szólásszabadság, és mindig ily módon volt definiálva azok által, akik harcoltak a győzelemre viteléért. Semmi értéke sem lenne, ha csak azok élvezhetnék, akik olyan véleményt hangoztatnak, amit mindenki igaznak és ésszerűnek tart. Mert a gondolatok szabad megfogalmazásának és a demokratikus vita létezésének első feltétele a szólás szabadsága, amelynek csak akkor van értelme, ha a legsokkolóbb, legsértőbb, sőt leghelytelenebb és legabszurdabb vélemények számára is garantált, annál az egyszerű oknál fogva, hogy ha nem így lenne, akkor sohasem lett volna szükség az elvi proklamálására.
Az igazság az, hogy a szólás szabadsága oszthatatlan és megszűnik létezni, ha határt szabnak neki. Az igazság az, hogy a cenzúra tűrhetetlen, bármelyek is legyenek a motívumai, áldozatainak identitása és megnyilvánulási körülményei. Intellektuálisan egyetlen cenzúra sem védhető, és egyébként egyetlen cenzúra sem hatásos. Ma azokat, akik elítélik a cenzúrát, azzal vádolják, hogy a cenzúrázottak cinkosai. Ez a zsarolás formájú vád úgyszintén tűrhetetlen. A manapság tilalommal sújtott eszmék és elméletek között persze vannak utálatosak és abszurdak. (Az a dráma, hogy az ember már nem meri többé ezt kimondani, hacsak nem akar a farkasokkal üvölteni.) De ha vannak is utálatos vélemények, a betiltásukra törekvő törvények még utálatosabbak. Nem annyira a cenzúrázottak védelmében való, mint inkább a cenzúra elleni fellépésről van itt szó, nem arról, hogy ezt vagy azt védelmezzük, hanem arról, hogy kijelentsük mindenki jogát a megszólalásra.

(Ford.:G.I.) MD 2002. VIII. 15.