Hírlevél

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Belépés

Bognár József: Turulmadár az Akropoliszon. Kiegészítések Gazdag István: Dzsihád Európa ellen c. írásához

Vitalitás, hanyatlás, eretnekség és ökuménia. Messianisztikus vallások és ideológiák megítélésekor mindenkor fontos tudni, hogy az ellentétpárok éppen melyik oldala a domináns. Ahogy az elmélet és gyakorlat viszonya is rendre igen érdekes tanulságokkal szolgálhat. Veszélyes-e az iszlám? Szabad-e ebben az esetben általánosítani? Válaszom mindkét esetben: igen. Veszélyes annak, akinek értékrendszere, életvitele távol áll tőle. Veszélyes, mert az iszlám az erőszakot sem mellőző térítő vallás, mely az embereket igazhitűekre és hitetlenekre osztja. Saját magát tartja legkiválóbbnak és minden mást megsemmisíteni, de legalább alávetni akar. Lehet persze azt mondani, hogy az "igazi" iszlám nem ilyen, de pontosabb, ha azt mondjuk: ilyen is.

Vajon a keresztény múltból ki lehet törölni a keresztes hadjáratókat, a vallásháborúkat, az inkvizíciót, a dézsmát? Lehet azt mondani, hogy majd másfél ezer éven át tévedtek a pápák és a zsinatok? Lehet. Csak az komolytalan dolog. Vagyis az iszlám része Oszama bin Laden éppúgy, mint Gül baba. A Koránban mindkettő benne van, miként egyaránt a Bibliából táplálkozott Assisi és Torquemada. Nemzetiségeit, törzseit tekintve sokféle muzulmán létezik, de közös bennük a hit, amely más vallásúakkal, kultúrájúakkal szemben egyesíti őket. Éppen a közös kultúra okán mi közelebb állunk egy némethez vagy horváthoz, mint egy arabhoz vagy kínaihoz. E különbséget az ember utazásai során élheti át igazán. Elég csak egy idegen ország hivatalában megfordulni. Míg a latin gyökerű Európa hivatalaiban az igen és a nem ugyanazt jelenti, mint nálunk; addig, ez már a bizánci alapozottságú. Európában sem olyan egyértelmű, attól keletebbre és délebbre pedig... .
Fikció az iszlám türelmetlensége? Akkor Szentesi Lászlónak ajánlom, kérjen keresztény templom építésére engedélyt az arab félsziget bármelyik országában, vagy szólítson meg egy muzulmán hölgyet az utcán a "szekularizált" Tuniszban vagy Damaszkuszban. Autentikus, toleráns iszlám válaszban lesz része, és nem csak a fikció szintjén. Titus Burckhardt idézése remek dolog. Főleg, ha tudjuk, ő is megtért Mohamedhez. A Cordobai Kalifátusnál pedig nekünk közelebbi és érvényesebb emlékeink vannak az iszlám toleranciáról a törökök révén.
Egyébként érdekes ez az iszlám kultúra, különösen a virágkora vagy amit annak hisznek. És ez a legnagyobb vád, ami az iszlámmal szemben felhozható. Mint tudjuk, a VII-VIII. században az arábiai beduinok az iszlám nevében lerohanták a világot Hispániától Perzsiáig, majd azon túl is. Óriási kultúráknak ültek a nyakára amiből aztán pillanatok alatt, „kivirágzott az iszlám kultúra”.
De mi is történt valójában? A nomád arabok elfoglalták az egykori Római Birodalom teljes déli (afrikai, közel-keleti, hispán) részét és a szasszanida Perzsiát. És noha az előbbi ekkor már nem utolsósorban a jelentős módosuláson ment keresztül de azért még élt az évezredes kulturális beágyazottság, reflexek. Az iszlám lesöpörte a fékező keresztény teológiát, és mivel maga még civilizatórikusan, teológiailag csak a felületen uralkodott, annak leple alatt valóban figyelemre méltó, antik alapokon álló kultúra (művészet, tudomány, filozófia, irodalom stb.) bontakozott ki. Erre Európában szeretnek is hivatkozni a muzulmánok. Csak a hanyatlásról hallgatnak, mert annak oka már kínosabb.
Mert ahogy múlt az idő, egyre erősebb ellenőrző szerephez jutott az iszlám teológia. És egyes helyeken már a XIII. századra, de úgy általában a XVI. századra teljes lett a teológiától való függés, és arrafelé azóta is elsősorban csak virágzó hittudomány van. Keletebbre (India, Közép-Ázsia, Indonézia) az iszlámosodás későbbi megtörténte miatt e fejlemények is értelemszerűen későbbre estek, de mindenhol bekövetkeztek.
Figyelemre méltó a két monoteista alapú kultúra (keresztény, iszlám) eltérő története ebből a szempontból. A kereszténység először letarolta az antik világot, majd évszázadok múltával szép lassan elkezdte egyenként visszacsempészni azok elemeit egészen a reneszánszig. Ami nem más, mini az antikvitás kissé naiv, de mindenképpen vitális felvirágzása. Azóta Pedig a kereszténység csak további pozíciókat veszít, illetve szekularizált módon megy tovább. Jellemző, hogy e folyamattal szemben különböző (nem mindegyik) eretnekségek és a reformáció álltak. Luther majd Calvin a reneszánszban kicsúcsosodott visszapogányosodás ellen lépett fel. Farizeus teológiájuk viszont csak a keresztény társadalom további deszakralizációjának, szekularizálódásának lett megalapozója (ld. Max Weber).
Tehát nem a visszapogányosodott katolicizmus, hanem a bibliai gyökerekhez visszatérő protestantizmusok gyorsították fel a deszakralizálódást.
Az iszlám viszont kezdetben "hagyta" azt, ami nem tetszett neki, nem is igazán értette. Aztán szép lassan megfojtotta. A maga szempontjából az iszlám volt az okosabb, mi európaiak viszont ezért jártunk jobban a perzsáknál és az egyiptomiáknál. Egyesek ma "iszlám reneszánszról" beszélnek, és ez talán igaz is. Legfeljebb a reneszánsz szó tűnik blaszfémiának ebben az összefüggésben. Mert ez olyan reneszánsz, ahol nincs új, virágzó irodalom, filozófia, zene, tudomány, csak virágzó teológia, próféták, mollahok (papok), tálibok (teológus hallgatók) és mudzsahedek (a hit harcosai).
Szentesi László szerint nálunk az iszlám veszélynek nem tűntek még fel az előörsei, így nincs is értelme "összeurópai veszélyről" beszélni. Téved. Az előörsök már Gazdag lstván telefonszámát is tudják, fel is hívták még aznap, amikor írásának első része megjelent (http://www.antidogma.hu/node/405). Itt élő, udvarias hangú iszlám vezető a lehetséges következményekről beszélt, ha továbbra is "ilyesmiket" írogat.
Szentesinek még egy dolgot ajánlanék figyelmébe. Lehet, hogy súlyos embertelenségeket követtek el a szerbek a szomszédaikkal, de az albánok és a bosnyákok se maradtak el tőlük. Tudunk hasonló gaztetteket elkövető amerikaiakról, oroszokról, izraeliekről, mégsem állítják bíróság elé őket Hágábán. A szerb gaztettek objektíve, még ha ők nem is tudtak róla, az európai identitást erősítették. A történelem pedig kegyetlen és véres játék, kár mindenféle szentimentalizmussal mérgezni a lelket.
Igen, ma a szomszédaink és mi is jobban félünk egymástól, mint az iszlámtól, mert vigyázó szemünket már Párizsra se vetjük. Pedig a török időkben egészen jól megvoltunk egymással, és a kommunizmus idején se volt ilyen nyílt a gyűlölködés. Úgy látszik, kell egy külső nyomás a megértéshez, csak vegyük azt idejében észre, nehogy majd késő legyen.
Bencsik András a kiútról írt hozzászólásában. A vélt megoldás rokonszenves és remélhetően járható is. Visszatérni a szakralitáshoz? Rendben. Csak előbb tisztázzuk, mi az, és honnan kezdve fekélyesedett el a dolog? S közben ne felejtsük el, milyen korban élünk, milyen szellemi, lelki tapasztalatokkal, mert az a lehetőséget is behatárolja. És legyünk valóságszerűek. Ne felejtsük el azt se, hogy nincs vissza, csak előre. Nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba. A ma lehetséges módozatokat kell megtalálni, nem elhalt, kiüresedett formákba visszabújni. Tehát, vissza a szakralitáshoz egy szekularizált világban:
Szakralitás. Voltak, vannak szakrális tárgyak, írások, személyek, egyebek. Az istenek is a szakralitás hordozói, de nem jó, ha az egy isten annak a kizárólagos birtoklója. És máris a probléma gyökerénél vagyunk.
A deszakralizálódás folyamata Európában nagyjából kétezer éves. Nálunk ezer éve kezdődött. Az antik ember még teljes egészében a szakralitás világában élt. Minden tette, gondolata hordozta azt. A szakrális rendet kozmosznak, széprendnek hívták. Ennek a törvénynek volt alávetve minden, mi élt és mozgott. Az istenek is. Az első törés, teológiai nyelven fogalmazva az első eretnekség az volt, amikor e szakralitás, amely a teljes valóságot átfogta, a világtól független, de azt meghatározó egy istenbe koncentrálódott. Vagyis a "látható világ" kivonatott a szakralitásból. Legfeljebb csak a hatását érezhette (isten tevékenysége). És mikor már csak a gép mozgott és az alkotó pihent, akkor teljesen logikusan jelent meg egy idő után az a gondolat, hogy "nincs is isten, hiszen nincs rá szükség, nélküle is boldogulunk, mennek a dolgok". Vele együtt pedig megszabadultunk a. szakralitás egyetlen és utolsó képviselőjétől is.
Ez hosszú folyamat volt, mely a metafizikai szintről vonult egyre lejjebb a bölcselet, a művészet, a politika, majd a hétköznapok világába. Míg mára elértük a teljes értékvesztés állapotát. Először csak imáinkban lettünk a végtelenség, a határtalanság érzésének, a mindent elérhetek, mindenre képes vagyok hitének foglyai és léptünk az istenek helyébe. Ezt aztán sikerült a végtelen fejlődés, végtelen haladás gondolatára lefokozni. Ami után a végtelen kihasználás lehetőségének rögeszméje következett. Rossz állapot, de rosszabb nála az iszlám, még ha az látszólag szakrálisabb is.
Mit jelentett a szakralitás eredetileg és mit kell jelentsen ma? Az eredeti, kozmikus eredetű rend tudatához való visszatérést, ahhoz való ragaszkodást. A mérték felismerését. Tudni magunk és mások határát, szükségleteit, lehetőségeit. A mértékletesség, a világ további meghódításánák szükségességét elvetni. A világ ugyanis el van nélkülünk, de mi nem nélküle. A világban levő kontingencia felismerését, hogy minden mindennel összefügg. Amit egyik helyről elvesznek, az máshonnan hiányzik. A világgal, a természetes környezettel való illeszkedés, ahhoz való alkalmazkodás. A Föld az én otthonom, nem felélendő terület. Legyünk hűek a Földhöz (Nietzsche).
Mikor már a világból kiemelt, attól sterilizált egy istent választottuk magunk fölé (ez szellemi szabadságunk és lelki rabságunk kezdete), onnan már csak idő kérdése volt, mikor cseréljük le vezérre, párttitkárra vagy multira. Nem megváltani kell a világot és az embert, hanem megismerni és megérteni: A teóriából nem praxist kell csinálni, mert az elmélet csak arra való, hogy általa jobban megértsük a valóságot, nem hogy megváltoztassuk.
Nem elég az egy istenhez megtérni. Olyan világra van szükség, ahol az istenek se lehetnek önkényeskedők. Fölöttük is törvény álljon. Ezt az antik világban még tudták. A világ fölött s azon kívül álló, annak törvényt adó, parancsoló egy isten rendjével indult el a világgal szembeni felelőtlenség, önkényeskedés, válság. Aztán már csak őt utánozta a király, a nemzetgyűlés, a vezér, a párt, az ENSZ, az EU stb. Mindegyik az elsősorban neki, néha a nekünk is tetsző törvényt adja, de nem az éltetőt. De a rend objektív valóságot, szükségszerűséget (sors, karma), életlehetőséget jelent És ezért szakrális, vagyis szent. Eszerint kellene egész életünket ismét berendezni.
Az iszlám ma lelkileg erősebbnek látszik, és jó okunk van tőle tartani, éppen a normalitás igénye okán. Ez a mai feloldódott, szétesett világ viszont még mindig több esélyt ad a kibontakozásra, mint az iszlám. Az még ugyanis a probléma felvetéséig se jutott el. Az, a válság, az üdvtörténet egy korábbi fázisában tévelyeg még. Minket ugyanis a valóság kezd rákényszeríteni a helyes irányba való elindulásra. De újra hangsúlyozom, ez csak
Előre lehet, nem vissza. Ezért bárgyú dolog egyesek álmodozása apostoli királyságról, refeudalizációról, tovább súlyosbítva azt a kritikátlan Habsburg-imádattal.
A szakralitás irányába - a maga módján ma elsősorban a félelmetes méretű környezetszennyezés, természetrombolás indíthatja el az európai társadalmakat. Az ökológikus gondolkodás a maga szekularizált nyelvezetével a szakrális világfelfogás felé tájékozódik. És minden olyan új szellemi és morális technika, ami ebbe az irányba mutat, az jó, az erősítendő. Ennek ellenére nehéz helyzetben vagyunk, a hinduk, a kínaiak, a japánok jobb kondíciókkal rendelkeznek ezen a téren. Nekik egészségesebb a kultúrájuk, csak a tőlünk kapott 100-200 éves behatással kell kritikusan szembenézniük. Nekünk viszont mélyebbre kell nyúlnunk, hogy megvilágosodjunk és a szerint cselekedjünk. Tehát vissza az antik szakralitáshoz, de, közben ne felejtsük el, 2001-ben élünk, a római idő szerint pedig 2754-ben.
Nekünk magyaroknak a szakrális múltunk – mivel mára teljesen hozzákapcsolódtunk az európai antik (görög-római)kultúrához is - két, de azonos princípiumokat valló szakralitásból tevődik össze. Ezt kell "korszerűen" újjáélesztenünk. A szimbólum nyelvén ez így hangzik: Turulmadár az Akropoliszon.

MD 2001/44

Linkek:

Gazdag István: Dzsihád Európa ellen

Ma történt

Február 4.
1542. február 4. Rómában elevenen megégetik az eretnekségben vétkes Giandomenico dell’Aquilát. Akkoriban III. Pál (Alessandro Farnese) személyében egy hitetlen ült a pápai trónon. (Vö. 1541. január 17.)

1936. február 4. A svájci Davosban David Frankfurter zsidó egyetemi hallgató merényletet követ el Wilhelm Gustloff svájci nemzetiszocialista vezető ellen. A gyilkost 18 éves börtönbüntésre ítélték, amelynek azonban csak a felét töltötte le, szabadulása után pedig Izraelbe távozott. (Vö. 1945. január 30.)

1945. február 4. „Az angolokat kímélve az volt az elképzelésem, hogy nem követem el a helyrehozhatatlant Nyugaton. Később, keleten támadva és a kommunista kelevényt kiszúrva azt reméltem, hogy jóérzékű reakciót válthatok ki a nyugatiaknál. Alábecsültem azonban a Churchill angoljai fölötti zsidó uralom hatalmát. Inkább belemerülnek ugyanis a hanyatlásba, mint hogy elfogadják a nemzetiszocializmust”, mondja Hitler főhadiszállásán Bormann-nak. (Vö. 1945. február 7.)

1983. február 4. Jiszráel Eldad, az „Izrael felszabadítását” zászlajára tűző cionista Lehi mozgalom egyik történelmi vezetője a tel-avivi Yedioth Ahronoth c. napilapban megerősíti, hogy szervezete és a náci Németország hivatalos képviselői között tárgyalások folytak a „zsidóprobléma végleges megoldása” és a „zsidómentes Európa” (Judenreines Europa) megteremtése céljából. A Lehi elődszervezete, a palesztinai zsidó állam létrehozása érdekében angolellenes terrorakciókat végrehajtó Irgun Cvai Leumi (vö. 1942. február 12.) késznek mutatkozott ténylegesen is hadba szállni Németország oldalán, és ezzel Hitler óhajának megfelelően hozzájárulni Anglia elszigeteléséhez és legyőzéséhez, már csak azért is, mert – mint azt önmagukról állították – „szervezete és világfelfogása szerint (az Irgun) szorosan kapcsolódik az európai diktatórikus mozgalmakhoz”. (Vö. 1933. június 21.; 1983. augusztus 19.)