Hep Titusz: A történelmi revizionizmus történelmi dilemmája

Manapság már a durva elnyomás helyett a nyugati politikai szolgálatok többnyire megelégednek azzal, hogy ellenőrzött és tehetetlen ellenzéket kreálnak, amelynek a tevékenysége még erősíti is a rendszer propagandáját, azt az illúziót táplálva, hogy a globális hálózatok korában bármilyen „ellenzék” reális hatalmi alternatívát jelenthet. Az egyik módszer abból áll, hogy az ellenzék legközépszerűbb figuráit állítják előtérbe, sőt adott esetben mártírszerep eljátszását lehetővé tévő pereket indítanak vagy a testi épségüket (látszólag) veszélyeztető agressziókat szerveznek ellenük, így irányítva rájuk a közfigyelmet és ezáltal valorizálva őket.

Ezek a nem túl intelligens, viszont gyakran öntelt és társadalmi elismertségre vágyó egyének az ellenzéki körökben élvezett személyes presztízsük révén, amelyet az őket célzatosan vegzáló politikai rendőrség manipulációjának köszönhetnek, hatásosan képesek csökkenteni az ellenzék ösztönös és őszinte (tehát nem kontrollált) elemeinek a zavaró képességét, mégpedig észrevehetetlen, láthatatlan és elegáns módon. Mindez ugyanazon az elven működik, mint a bonzai metszése, azzal a különbséggel, mintha a kertész a gyönge ágak növését favorizálná. Általánosságban a politikai elnyomás a nyugati rezsimekben egyre kifinomultabbá válik, a demokrácia és a szólásszabadság látszatának megőrzését prioritásnak tekintik, kivéve a holokauszt speciális esetét.
Ebből következően napjaink egészen különleges problematikája a történelmi revizionizmus, amely a nyugati ideológia központi érve elleni támadásként alapjaiban sérti a Nyugat erkölcsi legitimitását, éppen ezért a korszak lehető legsúlyosabb bűncselekményének, az eretnekségek eretnekségének számít. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy természetét tekintve egyenesen az „emberiség elleni bűn (ti. a zsidógenocídium) tagadásának” minősül, korunk másik abszolút bűnével, a „fajgyűlöletre való uszítással” társítva, a privilegizált sértett státuszában a zsidó néppel, amelyet tehát de facto az egész emberiséggel vagy legalábbis a nyugati emberiséggel azonosítanak.
Teljesen természetes, hogy a revizionistákat támogatják és felhasználják a Nyugat ellenségei, így az irániak, a szíriaiak és az oroszok. Azért lehet tehát kimondani, hogy emberirtó gázkamrák nem léteztek, hogy a náciknak nem állt szándékukban kiirtani a zsidókat, és hogy a náci terv csupán a zsidók Európából való kitelepítésére irányult, mert vannak fülek, amelyek ezt akarják hallani, konkrétan a Nyugat közvetlen ellenségei. Ez a diskurzus azonban nem vihető végig, vagyis nem folytatható azzal, hogy Sztálin volt az, aki a szibériai táborokba deportáltatta a lengyel és kelet-európai zsidók többségét, és hogy ezek többsége a szibériai táborokban halt meg. Hiába számít a történészek körében köztudottnak, hogy a sztálini deportálások legalább kétmillió zsidó áldozatot követeltek, miközben legfeljebb háromszázezer zsidó halt meg a rossz életkörülmények következtében a náci táborokban, ha ugyanis az egész diskurzust elmondanák, akkor egyetlen miliő sem lenne, amely meghallgatná azt.
Az Amerika- és Izrael-barát közeg azért nem, mert ez a diskurzus egyrészt ellentmond a soá hivatalos változatának, amely egyfajta morális gyémántként szolgál, fényével megnemesítve a Nyugatot és Izraelt, másrészt árnyékot vet a kommunista mítoszra is, amely az európai kommunista és trockista pártok körében változatlanul szent és sérthetetlen. Ezek a kommunista-trockista fosszíliák ezáltal ugyan a nyugati rendszer önkéntelen (?) szekértolóivá váltak, de mert a vezetőik jórészt zsidók, nekik ráadásul azzal a ténnyel is szembesülniük kell, hogy a második világháború folyamán több mint kétmillió fajtársukat a szovjet rezsim likvidálta, amelyet egyébként jórész zsidók hoztak létre és vezettek, maga a zsidóirtás pedig az amerikai cionista zsidó vezetők cinkosságával zajlott. Ez már a marxista zsidóknak is sok, akik még nem fogadták el, hogy a judaizmus szekularizált vállfajaként a marxizmus zsigerileg az ember kizsákmányolásának és leigázásának akaratát hordozza.
Az Amerika- és Izrael-ellenes miliő pedig azért nem terjesztheti ki a revizionizmust a Kelet irányába, mert az oroszok, akik támogatják és manipulálják ezt a miliőt, a saját lakosságuk kordában tartása végett újabban a sztálinizmus és globálisan a kommunizmus rehabilitálására törekednek, márpedig a Keletre kiterjesztett revizionizmus kétségessé tenné a kommunista és a sztálinista időszak felértékelését, és így aláásná az egész nacionalista propaganda hatékonyságát.
Legszebb az egészben, hogy a holokauszt-sztorit az oroszok és az amerikai zsidók közösen főzték ki. A „huszadik század beugratása” (Arthur R. Butz) nem történhetett volna meg a nürnbergi katonai bíróságon képviselt valamennyi fél cinkossága nélkül. Mindezek miatt jelenleg lehetetlen kiterjeszteni a nyugati revizionista kutatást keleti irányba, mert még az életük feláldozására kész revizionistáknak is szükségük van egy olyan közegre, amely hajlandó meghallgatni a diskurzusukat. Ez pillanatnyilag egy kétségtelenül súlyos, de a történelmi léptékű idő távlatában egyáltalán nem feloldhatatlan dilemma. Márpedig az idő a revizionistáknak dolgozik.