Kiss Sándor: A zsidócsahos (1921)

"Nem kell valakinek hiteles hettita orrot viselnie, hogy zsidó legyen. E szó mindenekfölött az érzés és gondolkodás mikéntjét jelenti. Az ember nagyon gyorsan lehet zsidó anélkül, hogy izraelita lenne. Néhány embernek csak sokat kell zsidókkal érintkeznie, zsidó újságot olvasnia, zsidó életfelfogást, irodalmat és művészetet magáévá tennie, hogy azzá váljon. Pál apostollal be kell látnunk: nem az a zsidó, aki kívülről az, hanem aki belülről az."
(Houston Stewart Chambarlain: Grundlagen des Neunzehnten Jahrhunderts, 1899)

Ha a zsidó parazitizmus elleni szellemi önvédelem legkiválóbb harcosait nálunk, mondjuk, Istóczy-díjjal honorálnánk, akkor az alábbi kis remekmű szerzője mindenképpen kiérdemelné ezt, sőt még a kategória - pillanatnyilag, sajnos, szintén nem létező - nemzetközi díjára (a Drumont- vagy Dühring-díjra) is esélyes lenne. Mert bizonyára világszerte is kevesen foglalták még össze ilyen lehengerlő logikával, briliáns okfejtéssel és utánozhatatlan stílusban a "zsidókórság" elhatalmasodását lehetővé tévő - páratlan nyelvi és szemantikai bravúrral általa "zsidócsahosnak" nevezett - sábeszgoj lényegét, mint Kiss Sándor. Ő egyébként a tekintetben is messze megelőzte a korát, hogy egyáltalán nem táplált illúziókat a keresztény egyházak szerepével kapcsolatban. Nagyon is tisztában volt azzal, hogy - mint azt máshol írta - "a faji önvédelem faji harc, amelynek csak természet adta törvényei vannak, s ezek felette állnak minden vallási korlátozásnak". A Horthy-féle ún. keresztény kurzus azután alaposan rá is szolgált arra a bizalmatlanságra, amelyet iránta érzett. Miután ugyanis A Cél című folyóiratban publikált egyik tanulmányában kipellengérezte a rendszer oszlopainak tekintett mágnások, nagybirtokosok és az egész főnemesség elvtelen zsidóbarátságát, "osztályellenes izgatás" címén pert akasztottak a nyakába, és 1926-ben egyhavi fogházra, majd "kegyelemből" másfél millió koronás pénzbüntetésre ítélték. Ettől kezdve Kiss Sándor egyszer s mindenkorra felhagyott a gojok hiábavaló felvilágosításának szentelt publicisztikai tevékenységével, és a szarvasi tanítóképző igazgatójaként hátat fordított a közéletnek. Gondolatainak igazát a saját sorsával is visszaigazolta. Kell-e ennél meggyőzőbb bizonyíték?

(Külön köszönet illeti a Szittyakürtöt, amiért ezt az egészen rendkívüli és a megírása óta eltelt évtizedek ellenére változatlanul aktuális, sőt egyre aktuálisabb írást a feledés homályából előbányászta és ismét közkinccsé tette.)
_____________________________________________________

A zsidókórság terápiájában rámutattam, hogy a zsidó élősdiség azzal biztosítja magát a fertőzött társadalom bosszúja ellen, hogy a támadásba és védekezésbe belevonja a kiszipolyozott társadalom egyes szerveit is. A zsidó élősdiség rombolásának és védekezésének leghathatósabb tényezője a zsidócsahos. A zsidó élősdiségnek ez a hivatásos harcosa sohasem zsidó, hanem a fertőzött társadalomnak fajtagadó fia. Ha a zsidókóros társadalomnak kiszipolyozott népét csürhenépnek nevezzük, akkor a zsidócsahos hivatását úgy határozhatjuk meg, hogy az befolyásolja a csürhenépet önmegadásra, türelemre és tiszteletre a zsidóság iránt; a zsidócsahos kötelessége tagadni a zsidóság bűneit, magasztalni az erényeit, hogy ne kelljen mindezt maguknak a zsidóknak tenniük, mert az szemet szúrna a népnek.
A zsidócsahosok fedezik a zsidóság romboló munkáját, általuk valósítja meg a zsidóság mindazokat a társadalmi és gazdasági intézményeket, amelyekre szüksége van az élősködő faji uralom biztosítása végett. A zsidócsahosok küzdenek azon társadalmi és politikai pártok élén, amelyeket a zsidók mesterségesen szétválasztanak és egymás ellen uszítanak, hogy állandó zenebonájukkal eltereljék a társadalom figyelmét a zsidó élősdiség jelenségeitől. Hivatásuk természete kizárja, hogy a zsidócsahosok valamennyien egy párthoz tartozzanak. Ellenkezőleg, a legellentétesebb irányú pártok élén kell harcolniuk, hogy minden pártban védelmezzék a zsidó élősdiség érdekét és egymás ellen acsarkodva sohase engedjék elcsitulni a tülekedést, nehogy a kiuzsorázott csürhenépnek ideje legyen ráeszmélni a zsidóság bűneire. Két dologban megegyezik minden politikai zsidócsahos: valamennyi meggyőződéses híve annak a harcos csoportnak, amelynek az élén viaskodik [pl. a munkáspártnak vagy a polgári pártnak; a legitimista pártnak vagy a nemzeti királyság pártjának]; továbbá valamennyi fanatikus híve a zsidóparazitizmusnak. Dulakodásaik közben teljes jóhiszeműséggel rombolják a saját fajtájuk érdekeit és meggyőződésből védelmezik a zsidóságot. A zsidócsahos és a zsidóság kapcsolata hasonlít a pulikutya és a juhász viszonyához. A zsidó uszít, a csahos pedig lót-fut, acsarkodik, marakodik, csahol, mint az ebek a csürhe körül. A csürhe arra való, hogy a zsidóság nyírja, megfejje, kihasználja, levágja szükségleteihez képest. Az egész csürhenép fölött a zsidóság akarata uralkodik, de a csahosok űzik, hajtják, terelik a zsidók érdekei szerint. Mint az ebek, a csahosok is mindenben gazdájuk akaratát lesik, félve-tisztelve szegődnek ahhoz az irányhoz, amit a gazdájuk elébük szab. Ütést ők is kapnak, ha félreértik vagy rosszul teljesítik gazdájuk akaratát, mégis aránylag több kedvezményt élveznek, mint a csürhe.
A zsidócsahostól meg kell különböztetni az uszítót.
A zsidócsahos mindig keresztény, az uszító mindig zsidó. Az uszító szellemi tekintetben fölötte áll a csahosnak, mert a legtöbb kezdemény, indítás és uszító eszme tőle származik, a zsidócsahos csak végrehajtja, amit az uszító sugalmaz. Az uszító mindig különb a zsidócsahosnál faji erkölcs tekintetében, mert az uszító saját fajtája érdekében fárad, míg a zsidócsahos elárulja a saját fajtáját és az ellenséges faj szolgálatába szegődik. Nem árt kiemelni, hogy a közélet az uszítóról, minden kiválósága ellenére, aránylag kevesebbet lármázik, mint a zsidócsahosról. Ugyanis a zsidó élősdiség érdeke azt kívánja, hogy inkább a zsidócsahosok szerepeljenek cselekvők gyanánt, míg az uszítónak jobb csak háttérben maradnia. Álljon itt egynéhány név az utolsó évtizedek nevesebb uszítói közül, találomra összeszedve a legkülönfélébb hivatáskörből: Molnár Ferenc, Bródy Sándor, Kunfi Zsigmond, Jászi Oszkár, Kun Béla, Szende Pál, Vázsonyi Vilmos, Vadász Lipót, Miklós Andor stb. Ugyancsak néhány jól ismert zsidócsahos, a legkülönfélébb rendeltetésűek: Eörvös Károly, Lengyel Zoltán, Fényes László, Krúdy Gyula, Károlyi Mihály gróf, Hock János, Balthazár Dezső stb.
A zsidócsahosokat a zsidó sajtó tenyészti ki tervszerű előrelátással és módszeres elvek szerint a kiszipolyozott társadalom fajvérei közül. Kétféle eljárás divatos: kész embereket befogni zsidócsahosnak, vagy ismeretlen senkiket ifjú koruktól fogva idomítani és emelni, míg tekintélyt szereznek és használhatnak a zsidóságnak. Lássuk a két módszert külön-külön.
Az éber zsidószellem mindig résen van és eleven vigyázattal kíséri a közélet minden mozzanatát. Nyomban észreveszi, amint egy értékes új ember megjelent a nyilvánosság előtt. Tisztviselő, politikus, író, művész vagy tudós, amint valami jelentős sikerhez jutott, tüstént magára vonja a zsidóság figyelmét s mielőtt körülnézne, már szorgos vizsgálatnak van alávetve. Ezt a gyors és mégis mélyreható vizsgálatot teljes joggal nevezhetjük csahossági próbának. A szimatzsidók egész raja sereglik az új ember köré, lázasan fürkészik, honnan származott, milyen a múltja, kik a barátai, milyenek az elvei, szóval minden apróságot, amiből ki lehet ismerni, milyen az értéke az illetőnek a zsidóság szempontjából. Állandóan rajzik körülötte egy nyaláb zsidó, egyik-másik barátnak mutatja magát. Ha létrejön a barátság, két-három nap múlva a pesti zsidóság jobban ismeri az illetőt, mint a saját édesanyja. Amikor nehezebbé válik a hozzáférkőzés, kierőszakolnak nála egy interjút: nyilatkozzon valami közéleti kérdésről, mindig olyanról, amiből kiderül az illető álláspontja a zsidó élősdiséggel szemben. Ha a most jött ember a zsidóság híve és egyéb ként is vannak tehetségei, azonnal megkezdődik a szemérmetlen sajtókoncert, az összes vagy az illetékes zsidó lapok versenyezve magasztalják az illetőt, míg általánosan elismert közéleti nagyságot nem csinálnak belőle. Sohasem akadály, ha az új ember múltjában valami sötét folt van: annál szolgálatkészebb eszköze lesz a zsidóságnak, mert tudni fogja, hogy csak addig kap kegyelmet, amíg jól viselkedik.
Ha esetleg az új ember megbízhatatlan a zsidóság számára, akkor ennek futótűzként terjed el a híre. Minden zsidó azután szimatol, vannak-e gyarlóságai, piszkos dolgai és csakhamar az egész társadalom igről-igre tájékoztatva van, milyen hitvány, semmirekellő ember az illető. Ha a veszedelmes ember véletlenül szeplőtlen életű, ami egyre ritkább jelenség a rothadó magyar társadalomban, akkor rágalmakat csiholnak rá, terjesztik szóval, írásban, félszavakkal vagy nyílt vádaskodással, amíg csak a veszélyes embert félre nem löki a megundorodott társadalom.
A csahossági próbát az olyan emberen alkalmazzák, aki váratlanul jelent meg a közélet színterén és már adva van, amikor a zsidóság észreveszi, csak igazolásra vár. A legtöbb zsidócsahost azonban ők maguk emelik ki az ismeretlenség homályából. Ifjúkorától fogva nevelik, tolják mindig magasabbra, amíg hasznát nem vehetik. A zsidócsahosnak való tehetséget már pályája kezdetén fölismeri a zsidóság; azontúl soha meg nem szűnő éberséggel segíti lépésről lépésre; dicsőíti, magasztalja, csinál belőle országos, európai vagy világtörténeti nagyságot. A gyermekkorától fogva nevelt zsidócsahosnak mintapéldája Ady Endre. Fölismerték már diákkorában, körülvették zsidó barátokkal, s úgy elnyomorították lelkét, hogy ellensége lett a saját fajának. Amikor meghalt, az Egyenlőség dicsekedve írta le idomításának történetét. Egyébként az utolsó harminc esztendőnek minden közéleti szerepvivője kivétel nélkül zsidócsahos volt, mégpedig közülük is a legátkosabb emlékűek az országos és európai hírű politikai pártvezérek. Azt, hogy mit pusztítottak ezek a mesterségesen fölmagasztalt, önhitt történeti nagyságok fajtájuk jövőjén, kifejezni nem elég erőteljes a mi nyelvünk. Az elmúlt évtizedek politikusai közül egy sem jutott volna ahhoz a jelentőséghez, amit elért, ha nem a zsidóság nevelte volna. A saját fajtájukat érintő kérdésekben százféleképpen gondolkodtak ezek a fajtagadók, sőt országpusztító dulakodást folytattak szüntelenül, de a zsidóságot illetőleg sohasem volt közöttük nézeteltérés, annak a javára mindig egyetértően cselekedtek. Hírnevük és tekintélyük semmi arányban sincs egyéni tehetségükkel, sem azokkal a szolgálatokkal, amiket saját magyar fajtájuk érdekében tehettek volna, nagyságuk híre viszont egyenes arányban van azzal, hogy mennyit használtak a zsidó élősdiségnek.
A zsidócsahosokat állandóan ellenőrzi a zsidóság. Egyikben sem bízik olyan vakon, hogy egészen a maga fejére hagyná. A legcsekélyebb kezdemény láttára, ami ártani látszik a zsidó élősdiségnek, íziben rátámadnak a zsidócsahosra és nyilatkozatra bírják parlamentben vagy sajtóban. Ha sejtésüket igazolja a zsidócsahos magaviselete, akkor a társadalmi, parlamenti és a sajtótámadásnak olyan orkánját zúdítják rá, hogy az iszonyodva siet visszacsinálni mindent, amit bűnéül róttak és rimánkodó nyilatkozatban igyekszik eloszlatni a félreértést. Ha nem teszi, vagy már nem teheti, irgalmatlanul félrelökik. Így buktatták meg annak idején a Wekerle-kormányt (1909-ben) a jövedelemarányosan emelkedő adókulcsokra vonatkozó törvények miatt, így riasztották meg a forradalom kitörésekor Balthazár Dezsőt királypárti nyilatkozata miatt stb. A zsidócsahos rendszerint idejében észre szokott térni, mihelyt megjelenik nála a félelmetes szimatzsidó, a fúrószemű sajtóterrorista, hogy magyarázatot kérjen ballépése miatt. Nagyon érdekes volt a zsidóság magatartása, amikor a zsidóbolsevizmus bukása után a liberális korszak zsidócsahosai kezdtek visszaszállingózni a közéleti szerepléshez. Különleges helyzet volt ez, amiben még nem volt része a zsidóságnak. A magyar levegő még fülledt volt a zsidó rémuralom vérszagától, az egész ország tele volt a keresztény és nemzeti megújhodás lármájával. A zsidóságnak sohasem volt inkább szüksége megbízható zsidócsahosokra, mint a kommunizmusra következő korszak várható válságai közepette. Legelőször persze az évtizedes múltú, sokszorosan kipróbált zsidócsahosokra kellett gondolniuk.
De minden okuk megvolt, hogy ezekben se bízzanak föltétlenül: elvégre kinek nem nyitották föl a szemét a lefolyt események iszonyú tanulságai, ha csak egy parányi nyitottsága, rugalmassága is van az emberi agyvelőnek? Hiszen a zsidó rémuralom idejében még a kivégzésnek is keresztényhalál volt az azonos értelmű kifejezése, (1) annyira a gójok bőrére ment az egész dáridó. Bizony nem lett volna okos dolog az adott helyzetben próba nélkül megbízni, még a legmegátalkodottabb zsidócsahosban sem. Nem is tették, minthogy a zsidók semmit sem tesznek vaktában. Mielőtt akárkit pártfogásukba vettek volna a régi zsidócsahosok közül, mielőtt elkezdték volna érdekükben a szokásos sajtókoncertet, amivel az illetőt ismét tekintélyhez segítik, újra alávetették mindegyiket a csahossági próbának, mintha csupa új emberek lettek volna. Egyik-másikat még az ország határán kívül, Ausztriában, Svájcban megnyilatkoztatták: mi a véleménye a zsidóságról? Nagyatádi Szabó Istvántól föl a nagy grófokig, Andrássy Gyuláig, Apponyi Albertig minden számba vehető közéleti férfiúnak nyilatkoznia kellett. És íme! A liberális zsidócsahosok egytől-egyig a régi nótát fújták még most is! Majd a csuda ette meg az embereket bámulatukban, jórészt még magukat a zsidókat is, hogyan lehetséges ez, hát ezek még most se tanultak volna? A zsidócsahosok lélektanának egy nagyon érdekes fejezetéhez jutottunk itten, amire részletesebben kell kitérnünk.
Az idézett közéleti példák, de meg kinek-kinek a saját személyes tapasztalatai is, azt igazolják, hogy a zsidócsahosság olyan feloldozhatatlan lelki kapcsolat a zsidó élősdiség és a zsidócsahosok között, amire nem ismer példát a történelem. Ha puszta barátság, szövetség vagy érdektársulás volna, érthető lenne, de nem az, s így teljesen érthetetlen az a párját ritkító szívósság, megátalkodottság és odaadás, amellyel a régi kipróbált zsidócsahosok kitartanak a zsidó élősdiség mellett, felülkerekedve a józan belátás tanácsán, az egyéni és faji fönnmaradás életösztönén.
A zsidócsahosság és zsidó élősdiség viszonya nem is barátság, szövetség, pártállás vagy puszta érdektársulás, hanem a folytonos megigézettség állapota, megerősítve a félelem és az anyagi függés eszközei által. Az egyenrangú tényezők kapcsolata, amely pusztán meggyőződésen, érzelmi közösségen, szabad elhatározáson alapszik, többnyire annál lazább, annál inkább bíráló és annál bomlékonyabb, minél régibb. A zsidócsahos ellenben annál szolgálatkészebb, minél régebb idő óta van befogva, mert hosszabb gyakorlat után inkább érezteti hatását a fegyelmező lelki kényszerítés, mint rövidebb idő után. Ez minden ismétlődő lelki folyamatnál így van. A zsidócsahosság az egyik oldalon öntudatlan függés, a másikon tudatos irányítás. Éppen azért olyan állhatatos, mivel az egyik részen öntudatlan, a másikon tudatos. Olyanforma ez a viszony, mint a médium és a hipnotizőr között, amelyet a pszichológiában rapportnak neveznek; csakhogy nem olyan merev, mint a hipnózisban. Egyébként a különbség nem minőségi, csak fokozati. Nem merném állítani, hogy a zsidócsahos állandóan sugalmazott magatartását az egyszerű szóbeli ráhatással maradék nélkül meg lehetne magyarázni. Más, ún. okkult lelki hatások is működnek itt, amelyek ellenállhatatlan erővel sugároznak ki az óriási akaraterejű zsidó agyból és megragadják, lenyűgözik, átformálják a tehetetlen goj egész lelki világát, különösen személyes érintkezés útján. Bármiként legyen a dolog, annyi kétségtelen, hogy a zsidócsahos nem pártember, hanem médium, álláspontja nem meggyőződésen, hanem lelki beállítódáson alapszik. Végül elveszti minden józan eszét és önálló akaratát, és valósággal lesi, kitalálja parancsolója gondolatát. S miközben az egyik médium kineveti a másikat, hogy mennyire szolgaian teljesíti a hipnotizőr utasításait, arról sejtelme sincs, hogy ő éppen olyan rapportban van. Egyforma lekicsinyléssel fitymálják egymást az ellentétes pártok élén föllovalt zsidócsahosok. Az idősebb zsidócsahosok rapportja már nem is normális fizikai tünemény többé, hanem elmekórtani jelenség. A felsőséges zsidó sugalmazás igézetének többé-kevésbé ki van téve minden normális ember, de ezek a szánalmasan megfegyelmezett, járomba tört öreg alakok már olyanok, mint a járókelő beszélőgépek. Ezeknél már hiábavaló minden szép szó, meggyőzés vagy tanulság. Révült ábrázattal, agyvelőtlenül járnak. Fél szemük állandóan parancsolójuk ábrázatára szegeződik, és beszélnek, cselekednek, marakodnak a kapott irányítás szerint. A megrögzött zsidócsahosok örökre elvesztek a fertőzött társadalom számára: valljanak bár akármilyen tetszetős elveket, beszéljenek bárminő csodás zenével, akaratuk nem szegődhet a zsidó élősdiség ellen soha.
A zsidócsahosok kitenyésztésében a zsidósugalmazásnak mindig elsőrendű szerepe van. Vannak emberek, akik már születésüknél fogva alkalmasak arra, hogy zsidócsahosok legyenek egész életükben. Olyan már a lelkiségük, idegalkatuk, hogy képtelenek ellenállni a zsidó befolyásoló erőnek. Ezek aztán tehetetlenül sodródnak bele a zsidó sugalmazás hálójába, ha a zsidó élősdiség hasznavehetőnek találja őket valamilyen feladatra. Magától vetődik fel itt a hátborzongató kérdés: ha már a zsidó csahosságra veleszületett alkalmassága van a léleknek, lehetséges-e egyáltalán, hogy a zsidócsahosok sokasága megkevesbedik valaha? Valóban úgy tetszik, hogy maga a természet rendelte a zsidóságot a társadalompusztításra, midőn a zsidó fajnak sátáni igéző erőt, a gojoknak viszont nagyobb fokú megigézhetőséget fejlesztett ki fajiságukban. (2) A helyzet bizony eléggé kilátástalan a gojokra, annál inkább, minél erőteljesebben hajlamosak veleszületetten, fajilag a zsidókórságra (ilyenek pl. a turáni fajok); viszont a zsidóságnak annál biztatóbb a helyzete, mert boszorkányos tehetsége a világ minden fajtájával szemben elvitathatatlan valóság. És mégis van némelykor egy résút. Mindenféle hipnózisnál nagy akadály az az ellenszenv, amely valami úton fölgerjed a hipnotizőr és médiuma között. A legügyesebb hipnotizőr is nagyon nehezen, vagy egyáltalában nem ejtheti meg az olyan egyént, aki gyűlölettel van iránta eltelve. A zsidó igézet is egy neme a hipnózisnak és ennek is csak egyetlen hathatós akadálya lehet: a zsidógyűlölet. Ebben van a zsidóellenes agitáció lélektani és szociológiai tudományos alátámasztása. Azon kormányok, amelyek különböző liberális ürügyekkel a zsidóellenes propagandát korlátozzák, tulajdonképpen azt az egyeden hathatós védelmet semmisítik meg, ami a zsidócsahosságra hajlamos egyéneket megmentheti a zsidó befolyásolás hatalmától: a zsidógyűlöletet.