In memoriam Kerouac, avagy nem mindenki beatnik, aki annak látszik + Kerouac Céline-t méltatja

Negyven éve, 1969. október 21-én halt meg Jack Kerouac amerikai író, Floridában, távol a massachusettsi Lowelltől, ahol született és ahol életének utolsó éveit töltötte, keserűen, depressziósan, az alkoholtól és a spleentől megtörten, anyjával, az egykori munkásnővel. Ennyi idő távlatából már világosan látszik, hogy a beatnemzedék talán legemblematikusabb alakja szinte homlokegyenest az ellentéte volt annak, akinek a róla terjesztett „nagyvárosi legenda” láttatni akarta.

Az eltelt idő azonban, úgy tűnik, igazságot szolgáltat Kerouacnak, lehetővé téve számára, hogy legalább post mortem a valódi énjével kerüljön be a kollektív emlékezetbe és az örökkévalóságba: katolikusként, konzervatívként, szélsőjobboldali szenátorokkal szimpatizáló „redneckként”, antiszemitaként és patriótaként. Ezzel együtt olyasvalakiként, aki mindig is elutasította a politikát, az elkötelezettséget, a radikális erőszakot, aki sokkal inkább ösztönös, semmint meggyőződéses antikommunistaként gyűlölte a hivatásos lázítókat és magát a kontesztáló alapállást, aki a lázadást csak egy metafizikai nihilizmus mámorában képzelte el, túl az ideológiai hívságokon. Társadalombírálata, a második világháború, a fogyasztói társadalom, az american way of life kozmetikai diskurzusa iránti közömbössége csupán az emberi sorsba való tragikus lemerülés csípős hullámzása, ahogyan Céline nagy műve, az Utazás az éjszaka mélyére a nyugati civilizáció tellurikus megrendülésére adott pusztító válasz. Akárcsak Céline, ő is mindig a margón volt, illúziókat és félreértéseket keltve, és 1957-es „átfordulása” óta egyre inkább a hivatalos rendszer margójára sodródva, ami aztán végleg eltávolítja az amerikai progresszív baloldaltól. Az egyik utolsó cikkében komplexusok nélkül kürtölte világgá gyűlöletét a beat(de)generáció apostolai, Jerry Rubin, Abbie Hoffman, Timothy Leary és Allen Ginsberg iránt, akik mind nagyon elkötelezettek voltak, és egyesek túlságosan is karrieristák, hogy egy nap ne adják el a lelküket is pénzért (ld. Jerry Rubin pályafutását) vagy vásári sikerért.
Kanadai francia szülők gyermekeként Kerouac 1965-ben Franciaországba utazik, a gyökereit felkutatni. Aggodalmas identitáskeresése során a kelta hagyományokat a kínai taóval és a buddhizmussal társítja, sajátos szinkretizmusaként egy irányvesztett társadalomnak, amely meggyilkolta az indián civilizációt, és azt képzeli, hogy a nagy terekben, az óceánig húzódó „Vadnyugaton” megtalálja a gyökereket, amelyek történelméből hiányoznak. Kerouacot mélyen áthatja az európai kultúra: Beaudelaire, Rimbaud, Lautréamont, Genet, Nietzsche és főleg Céline meg persze Spengler, akinek a főműve, A Nyugat alkonya megerősíti pesszimizmusát, ugyanakkor egyfajta „antropológiai kiruccanást” nyújt számára (és egy ideális létezésmódot) a „Föld nagy fellah népeihez”, ezekhez a szolidáris és testvéries, prehistórikus társadalmakhoz, amelyek a szakrálisba és a mágiába voltak lehorgonyozva, és organikusan kapcsolódtak a kozmikus erőkhöz. Ezeket az eredeti vonásokat a mexikói indiánoknál véli fellelni, vagy néha a munkásoknál, akiknek ellesi a zsargonját, hiszen ő maga is szüntelenül dolgozott, még íróként is, vagy a négereknél, akiknek a zenéje felpezsdíti a vérét és feltölti a lelkét. Mert az amerikai négerekben – egészen sajátos módon – a zsidókeresztény konformizmus egzisztenciális elvetését, az ösztönök hívását, a test és az érzelem transzparens nyelvezetét, a természetességet, az őserőt, az antiintellektualizmust értékeli, marginális fehérként, önkéntes számkivetettként, „Észak-Amerikába száműzött észak-amerikaiként” a rendszer (akkori) páriáit.
Mindezek alapján teljesen természetes az a mély lelki affinitás, az írói és emberi sorsközösség érzése, amely a XX. századi európai irodalom „nagy kirekesztettjéhez”, Céline-hez köti, és amelynek az alábbi levelében is tanújelét adja.

Louis Ferdinand Céline általános orvos volt Párizs szegénynegyedeiben. Rendkívül érzékeny volt, és ebből következően nagyon jó orvos is, ha megbízok az ösztönömben, a betegei egy részének őrületes szenvedéséről írt beszámolóit olvasva. Az imádnivaló kisfiú, aki halálosan köhög…, a szép fiatal lány, aki halálosan vérzik…, a régóta halott idős földtulajdonosok. Számomra az Utazás az éjszaka mélyére olvasása a valaha rendezett legnagyobb francia film volt, egy mennyei Quai des brumes (Ködös utak, Marcel Carné 1934-es filmje – a ford. megj.), ezerszer szomrúbb, mint Jean Gabin keserű ajkai vagy Michel Simon gyászos bujasága, vagy a vásári vigadalom, ahol sírnak a szerelmesek…
Nekem úgy tűnik, hogy Céline volt korának legegyüttérzőbb francia írója. Ő maga mondta (1950-ben egy párizsi lapnak adott interjúban), hogy akkoriban csak két igazi író volt Franciaországban, ő és Genet. (…) És én azt mondom, hogy Céline-nek igaza volt Genet-vel kapcsolatban.
De Céline-nek a forrásai sokkal távolabbról jöttek a francia irodalomban: ő Rabelais-től származott a férfias Victor Hugón keresztül. Nekem mindig úgy tűnt, hogy az Utazás Robinsonját a kísérteties Javert üldözi, és hogy Javert maga Céline, és hogy Céline Robinson, olyannyira, hogy az Utazás annak a története, hogy Céline énjének szemfedője üldözi Céline nem-énjének a szemfedőjét, Robinsont.
Nem tudom elképzelni, hogy az emberek vitriolos rosszindulattal vádolták volna Céline-t, ha olvasták volna a fejezetet a detroiti kis kurváról vagy a megkínzott papról, aki felmászik az ablakra a Mort a crédit (Halál hitelre) c. művében, vagy a bámulatos feltalálóról ugyanebben a regényben.
Én azt mondom, hogy egy végtelenül intelligens és sármos író volt, a legnagyobb, akihez senki sem hasonlítható. Mellesleg nagyon jelentős hatással volt Henry Miller írásmódjára, ez a modern és lángoló hangnem, amely táncolni küldi a borzalom neheztelését, ez az őszinte fájdalom, ez a vállrándítás és ez a megváltó nevetés. Ő még Trockijt is megnevettette és megsiratta. (…) Camus egyszerű propagandává változtatná az irodalmat az „elkötelezettségről” szóló szövegeivel. Én csak Robinsonra emlékszem… Én csak a doktorra emlékszem, miközben a Szajna partján vizelt…
Jómagam csak egy volt tengerész vagyok, nem politizálok, nem szavazok.
A Dieu, szegény, szenvedő doktorom.

(Paris Review, 1964)