Gazdag István: Nobel-békedíj Obamának, avagy abszurd burleszk Norvégiából

Rossz vicc? Kínos tréfa? Otromba ugratás? Nem titkolva megrökönyödését, sőt megdöbbenését, a világsajtó józanabb (és persze kisebbségi) része ilyen és ehhez hasonló kommentárokkal fogadta a norvég parlament öttagú bizottságának azon döntését, miszerint az idei év „békeharcos” díjazottja a regnáló amerikai elnök lesz.

Az izraeliek korábban feltalálták a „pretraumatikus stressz” szindrómát, amely abból áll, hogy emberirtó háborúkat indítanak egy hipotetikus újabb holokauszt megelőzésére, amellyel a gonosz arabok állítólag fenyegetik őket, ebben a rendkívüli stressz-helyzetben pedig úgymond arra kényszerülnek, hogy foszforbombákkal és szegényített urániumot tartalmazó lövedékkel térítsék jobb belátásra a feltételezett holokauszt potenciális elkövetőit, vagyis a fegyvertelen palesztin lakosságot. A norvégok most a jelek szerint feltalálták a „megelőlegezett béke” díját, amelyet Obama nyilván kénytelen lesz majd utóbb tettekkel is kiérdemelni. Ez ilyen egyszerű. Elég volt kigondolni.
Mindenesetre elég furán hangzik, hogy a 2009-es év Nobel-békedíjasa éppen az lett, aki az afganisztáni megszálló erők létszámát százezerre növelte. Igaz, hogy Stanley McCrystal tábornok a maga részéről ötször ennyi katonát akar – vagyis ugyannyit, mint amennyit egykor Vietnamban bevetettek, ahol azonban az USA (a Vietkong közbeiktatásával) Kínával és a Szovjetunióval csapott össze – a csak primitív, házilag barkácsolt fegyverzettel rendelkező „koldussereg” elleni háború megnyerésére, amelyet a tálibok és az iszlamizmus elleni harc ürügyén valójában az Afganisztánban domináns pozíciót elfoglaló pastu etnikum ellen folytatnak Pakisztán törzsi zónáiban. Ez a háború ugyanis Pakisztánt célozza, ahol egyre gyakoribbá és intenzívebbé válnak a harcok. Az afganisztáni háború megnyerése Pakisztán „szekurizálását” szolgálja. Ma az amerikaiak legfeljebb abban a helyzetben vannak, hogy talán nem veszítik el a háborút (noha ezt sem lehet kizárni), az viszont szinte bizonyos, hogy képtelenek megnyerni azt.
Ebben a kontextusban kell értelmezni Obama Nobel-békedíját, akinek a hadügyminisztere ráadásul az a Robert Gates, akit még a javíthatatlanul háborúpárti W. Bush állított erre a posztra. Obama feltételezett és megelőlegezett békéje tehát legfeljebb csak egy „pax americana” lehet, és éppen ez adja a kitüntetés abszurditását – egyébként folyamatosságot mutatva a Nobel-díjazottak kiválasztásában akár a békéről, akár az irodalomról legyen is szó, hiszen mindkét kategóriában általában és szinte kizárólag ideológia-politikai kritériumok alapján születik döntés. Tekintettel a (Rothschildok üzlettársaként a Baku környéki olajkutatásban is érdekelt) Alfred Nobel által alapított díj túlzottan is „médiatizált” hírnevére és a díjazottak névsorára, joggal tehető fel a kérdés, hogy – legalábbis a béke, az irodalom és jórészt a közgazdaság terén – egyáltalán komolyan vehető-e még a Nobel-bizottság? Ez a fajta intellektuális és morális visszaélés persze általánosságban elterjedt napjainkban.
Ugyanakkor az is kétséges, hogy az Egyesült Államok, amely a XIX. század vége óta gyakorlatilag permanens hadiállapotban áll, valóban képes biztosítani a világbékét. Visszatekintve az általa elkövetett és mindezidáig felülmúlhatatlan háborús atrocitásokra, ki hiheti még azt, hogy Amerika az „értékekért” harcol? Léautaud mondta a két világháború között, hogy „a házasság balekokat teremt, a patriotizmus hülyéket”. Ehhez hozzátehetjük, hogy az ún. emberi jogokba és különösen azok állítólagos védelmezőibe vetett mértéktelen hit végletesen ostobává és vakká teszi az embert. Úgy tűnik, hogy az amerikai hadsereg különösképpen bővelkedik ostobákban, akik 1999-ben Jugoszláviában, 2001-ben Afganisztánban, 2003-ban Irakban vakon hittek abban, hogy a demokrácia és a szabadság érdekében léptek háborúba, a muzulmán albánokért Koszovóban, a mártíromságra szánt asszonyokért Afganisztánban, a gyűlölt diktátor által elnyomott nemzeti és vallási kisebbségekért Irakban.
Azóta már eloszlott a homály, részben az amerikaiak fejében is, és kiderült, hogy az „ártatlan” albánokat sújtó szerb rasszizmusról, a baaszista zsarnokság „rettenetes” jellegéről vagy a „szörnyű” tálibok zsigeri embertelenségéről terjesztett propagandaszólamok csak nehezen vagy egyáltalán nem egyeztethetők össze a valósággal. Az a szörnyű valóság viszont, amely mindennapos tartozéka a világ ellen a „nagy Amerika” által intelligens bombákkal és gyilkos robotokkal (mint a Predator drónok) vívott hódító háborúknak, a nyugati médiumok cinkossága miatt csak alaposan átszűrve és jelentősen letompítva jut el a saját országaik közvéleményéhez.
Ami pedig az izraeliek és a palesztinok közötti tartós békét illeti, amelynek a megteremtésében sokak reményei szerint – és közéjük tartoznak nyilvánvalóan a Nobel-bizottság tagjai is – kulcsszerep várna Obamára, a jelen körülmények között, nevezetesen Ciszjordánia erőltetett tempójú gyarmatosítása mellett, nagyon kicsi a valószínűsége. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy ha az amerikai elnöknek végül sikerül is elérnie a helyzet befagyasztását (és az amerikai külpolitikai stratégia egy ideje már láthatóan erre irányul), ez legfeljebb csak azt a nyomást csökkenti, amelynek az arab kormányok vannak kitéve a saját állampolgáraik részéről, akik egyre nehezebben tűrik, hogy korrupt vezetőik kollaboráns politikát űznek, Washingtonnal nyíltan, Tel-Avivval pedig de facto. Mindez végső soron arra szolgál, hogy szabad keze legyen az Irán elleni csapás végrehajtásához vagy – adott esetben a zsidó állam révén történő – végrehajtatásához, ha az iszlamista rezsim megbuktatását nem sikerülne megvalósítani „demokratikusabb” módszerekkel, amilyen például egy narancsos forradalom.
Ma már teljesen világos ugyanis, hogy az illúziók ellenére, amelyeket Obama megválasztása ébresztett a világ közvéleményében, az új amerikai kormányzat által az izraeli-palesztin konfliktus rendezése érdekében tett bármilyen lépés egészen addig csak porhintés marad, amíg az izraeli vezető körök ragaszkodnak az államuk alapjait képező halálos ideológiai intranzigenciához.

MD 2009. X. 20.