Pogány Árpád: Reflektálva a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevelére

A magyar katolikus konferencia legfrissebben kiadott körlevelével az arcátlansága új csúcsait ostromolja. Megfeledkezve évezredes irtó hadjáratáról, melyet a „pogánynak” nevezett vallások és hívőik ellen folytatott - pénzt, energiát nem kímélve és aljas hazugságok szövedékét szőve -, most újabb rúgásra lódítja lábát a már földre került ellenség ellen, a totális kiirtás nem éppen szeretettől vezérelt célját lebegtetve újra szeme előtt. A tisztának éppen nem nevezhető küzdelem, a „győzelem” és az évszázados igehirdetések után a katolikus egyház újfent uszítással és boszorkányüldözéssel igyekszik hadjáratot indítani a rajta erkölcsileg felülemelkedett, újra ébredező ősi hit ellen.

A saulizmus az évszázadok alatt nem egy ízben próbálta meg elhomályosítani a természet törvényei által vezetett józan belátású magyar emberek tudatát, és most újra ezt akarja. Kisebbrendűségi érzést tápláltak belénk, azt sulykolták, hogy utolsó pogányok vagyunk, vidékiek, elmaradottak, ehhez pedig újabban hajlamosak az „ösztönlény” jelzőt is hozzátenni. Mindezt a szeretettel ellenkező magatartást elutasítjuk!

Szükséges és jogos, hogy helyes öntudatra ébredjünk, keressük, újra tudatosítsuk igazi értékeinket, magyar örökségünket kulturális, történelmi és tudományos területen egyaránt. Sajnos azonban ennek az öntudatra ébredésnek vannak vadhajtásai is. Ezek közé tartoznak a „Szíriuszról származó” ősi magyarság kereszténységét vallók vagy Jézushitűségét hirdetők, a pártus Jézusban hívők és az efféle, Krisztus-komplexusban szenvedők. Mindez köszönhető a kereszténység által táplált addikciónak, a saulizmus hathatós, a szeretet nevében gyakorolt erőszakosságának és az önazonosság-tudat ebből fakadó elvesztésének. A nemzet azonban ébredezik.

Észrevéve a kereszténység valódi arcát, életellenes tanításait, természetszerűen fordulnak az emberek a kereszténységtől az ősi hit felé. Azoknak pedig, akik észrevették a saulizmus valódi arcát, az a feladatuk, hogy ne engedjék az „új” (valójában régi) hitet keresőket a fantasztikus regényekből előcitált vallási mítoszokon alapuló maskarádékba.

Nonszensz a körlevél sugalmazott álláspontja a magyar nemzet ébredését illetően, a veszélyt ugyanis nem az ún. „neopogányság” ébredésében kell keresni, hanem mindazon térítő és hódító vallásokban, amelyek a természetes társadalmi struktúrák szétverését és az azokra való rátelepedést tűzték ki célul.

Természetesen a „pogányság” ellen támadás érkezik a szélsőségesen liberális eszmék irányából is. Ez az irányzat az élet tisztelete helyett a halál kultúráját terjeszti. Tagadja vagy relativizálja a férfi és a nő különbségét, valamint a házasságot és a családot, nem állva távol a keresztény tanítástól, mely Szent Pált (alias Sault) követve a házasságot a pokolnál bár egy kicsivel jobbnak véli, de a legjobbnak az özvegyi és a nem házas életet tartja. A keresztények ilyen arcátlan módon próbálják kisajátítani az egyetemes értékeket, melyeket a pogány hitvilág már évezredekkel korábban is óvott, és így még saját szent könyvük állítólagos igazságát is megcáfolják.

A globalizációval szemben praktikusan az organikusan szerveződő, a természettel összhangban tevékenykedő pogány hitet kell (pontosabban célszerű) preferálni. A magyar vallás a kereszténységgel ellentétben nem nemzetközi, nem is nemzetek feletti, hanem etnocentrikus, de pogányságában közösséget alkot más nemzetek hagyományos hitével az ősi természetes rend elismerése, megélése és megőrzése tekintetében.

Vad, nagyszerű rajongást oltott
Az Érnek partja énbelém,
Csupa pogányság volt a lelkem,
Gondtalan vágy és vak remény.
Forgott körültem zagyva módon,
Lármával, vadul a világ
És én kerestem egyre-egyre
Valami nagy Harmóniát.

Paraszt Apollónak termettem,
Ki dalos, erős és pogány,
Ki szeretkezve és dalolva
Dől el az élet alkonyán.
Pogány erőtől, daltól, vágytól
A lelkem immár nem buzog,
Megöltek az evangélisták,
Az életbölcsek, krisztusok.

/Ady Endre/