Hírlevél

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Belépés

Gazdag István: Mohamed meghódítja Európát

Nemrég az európai régiókat még a lakóik által viselt tipikus keresztnevek is megkülönböztették egymástól. Franciaországban a fiúkat többnyire Nicolas-nak vagy Sébastiennek hívták, Angliában főleg a Jack vagy a James hódított, Németországban a Stefan vagy az Andreas, Olaszországban a Giorgio vagy a Luigi, és így tovább. A tömeges bevándorlás alaposan felkavarta ezt a hagyományt is. Legalább nyolc éve már Brüsszelben a legtöbb fiú újszülött a Mohamed előnevet kapja, és most már Angliában is (Muhammad), ahogyan a Párizs környéki – egykori vörös, ma azonban sokkal inkább zöld (az iszlám színe) – Seine-Saint-Denis övezetben és Marseille-ben. Ugyanez a helyzet a norvégiai Oslóban, a svédországi Malmőben, a hollandiai Amszterdamban és Rotterdamban, sőt az olaszországi Milánóban is.
„Két évtizeden belül muzulmán lesz az európai főváros”, olvasható abban a tanulmányban, amelyet Belgium legolvasottabb francia nyelvű napilapja, a La Libre Belgique jelentetett meg tavaly (2008. március 10.). A brüsszeliek egyharmada már ma is muzulmán, mondja Olivier Servais, a louvaini Katolikus Egyetem szociológusa, és igen magas natalitásuk következtében az iszlám hívei „tizenöt vagy húsz éven belül” többségbe fognak kerülni a városban, ahol 2001 óta minden évben messze a legtöbb fiúgyermek kapja a Mohamed előnevet.
„Célszerű relativizálni ezeket a számokat, próbálta nyugtatgatni a kedélyeket Mahfúd Romdhani szocialista képviselő, a brüsszeli frankofón parlament alelnöke. A muzulmán országokból érkező bevándorlók nem mind muzulmánok. Én magam is csak kulturálisan vagyok az, de egyébként nem gyakorolom az iszlámot.” Olivier Servais is igyekszik óvatosan kezelni a hosszú távú előrejelzéseket – elvégre a „politikai korrektség” kötelez –, arra hivatkozva, hogy az EU székhelyeként Brüsszel úgymond erős vonzerőt gyakorol az egyéb, nem muzulmán bevándorlókra is, akik talán képesek lesznek némileg kiegyenlíteni a moszlim áradatot.
Mindazonáltal, „ha a szüleik nem is igen gyakorolták a vallásukat”, hogy megkönnyítsék beilleszkedésüket az őket befogadó országba, „a fiatalok körében markáns visszatérés tapasztalható a vallásossághoz”, konstatálja a La Libre Belgique, olyannyira, hogy legalább a háromnegyedük buzgó vallásgyakorlónak vallja magát. A radikális iszlamisták közé beszivárgott és tapasztalatairól könyvet publikáló (Undercover in Klein-Marokko, Van Halewyck, 2006) Hind Fraihi marokkói származású, flamand nyelvű újságírónő szerint „a fiatalok egyre radikálisabbak, elvetik a nyugati értékeket, és még a szüleik is aggódnak emiatt. Brüsszelben vannak olyan szigetek, mint például Molenbeek, ahol az ember nehezen tudja elhinni, hogy Belgiumban van”. A belga főváros marokkói negyedében, a szókimondóbb bennszülöttek által jobbára csak „kasba” (jelentése: arab fellegvár) néven emlegetett Molenbeekben majdnem minden nő fátylat visel, a kereskedők arabul beszélnek, a házakból és üzletekből pedig lépten-nyomon arab zene hallatszik ki.
Néhány évvel ezelőtt, meséli Philippe Moureaux, a kerület szocialista párti polgármestere, „a muzulmánok azt akarták, hogy én legyek az új mecsetjük elnöke”, amivel ez az egykori – egyébként agnosztikus – miniszter azt akarja érzékeltetni, hogy milyen népszerű a 80 ezer helybéli bő egyharmadát kitevő muzulmánok körében. Ami persze nem is csoda, hiszen valóban minden tőle telhetőt elkövetett, hogy lekenyerezze őket: anyagi támogatást nyújtott a mecset fenntartásához, az iszlám előírásokat követő és a város költségén üzemelő vágóhidat nyitott számukra, és a képviselőtestület jelölőlistáját is többségében muzulmánokból állította össze. „A tisztelet eme gesztusai voltak azok, amelyek révén elnyertem a muzulmán közösség bizalmát, magyarázza a polgármester. Nagyon messzire mentünk, egyesek szerint túl messzire. Szerintem azonban az egyedüli megoldás a nyitottság.”
Alain Escada, a Belgium és Kereszténység nevű egyesület elnöke szerint „egymás után tesszük az engedményeket. Egyre több étkezdében vezetik be a halal menüt a keresztények hátrányára. A hatóságok nem teszik a dolgukat: sem a politikusok, akik rövidtávra gondolkodva mindenre készek, hogy meghódítsanak egy új választóréteget, sem az egyház, amely azonosan kezeli a muzulmánokat és a keresztényeket, pedig ez távolról sem kölcsönös. Elég csak a legutóbb Irakban meggyilkolt érsekre gondolni!”
Jelenleg „a belga iszlám lényegében békés és családias, hangsúlyozza Olivier Servais, de egy napon talán világos iszlám követeléseket fog megfogalmazni, és nem zárom ki a társadalmi robbanások lehetőségét sem”, amelyek annál is fenyegetőbbek, hogy egyes közösségi alapon szerveződő pártok politikai tőkét kovácsolhatnak a Brüsszelben nagyon magas (több mint 20 százalékos) munkanélküliségi szintből, amely különösen a többnyire képzetlen muzulmán népességet sújtja.
Jean-Francois Bastin, ez a 65 éves belga, aki ma turbánt és hennával festett szakállt visel, és Abdullah Abu Abdulaziz Bastinnek hívja magát, 2004-ben megalakította az Ifjú Muzulmánok Pártját (PJM). Szerinte az a mosolypolitika, amelyet egyes politikusok folytatnak a muzulmánokkal szemben, csupán arra szolgál, hogy kihasználja őket. „Elegünk van ebből a fajta neokolonializmusból, heveskedik. Azt állítják, hogy megvédenek bennünket, aztán meg betiltják a fátylat az iskolában!” A legutóbbi helyi választásokon a PJM, amely csak két kerületben indult, majdnem ötezer szavazatot kapott. „Erre a tanulmányra támaszkodva immáron több mecsetet követelhetnénk, több müezzint, több temetőt, több iskolát, de én azt mondom az igaz hitűeknek, hogy vessék el a gyarmatosítottak szellemiségét. A gyarmatosítókat kiűzték Algériából, talán ez fog itt is történni”, fenyegetőzik a neofitákat jellemző túlbuzgósággal: „A bevándorlók már eleget tettek a beilleszkedésért, sőt túl sokat is, immáron Belgiumnak kell alkalmazkodnia!”
És ha minden így megy tovább, előbb-utóbb egész Európának is alkalmazkodnia kell. Többek között éppen a magafajták miatt...

MD 2009. VII. 28.

Ma történt

Február 4.
1542. február 4. Rómában elevenen megégetik az eretnekségben vétkes Giandomenico dell’Aquilát. Akkoriban III. Pál (Alessandro Farnese) személyében egy hitetlen ült a pápai trónon. (Vö. 1541. január 17.)

1936. február 4. A svájci Davosban David Frankfurter zsidó egyetemi hallgató merényletet követ el Wilhelm Gustloff svájci nemzetiszocialista vezető ellen. A gyilkost 18 éves börtönbüntésre ítélték, amelynek azonban csak a felét töltötte le, szabadulása után pedig Izraelbe távozott. (Vö. 1945. január 30.)

1945. február 4. „Az angolokat kímélve az volt az elképzelésem, hogy nem követem el a helyrehozhatatlant Nyugaton. Később, keleten támadva és a kommunista kelevényt kiszúrva azt reméltem, hogy jóérzékű reakciót válthatok ki a nyugatiaknál. Alábecsültem azonban a Churchill angoljai fölötti zsidó uralom hatalmát. Inkább belemerülnek ugyanis a hanyatlásba, mint hogy elfogadják a nemzetiszocializmust”, mondja Hitler főhadiszállásán Bormann-nak. (Vö. 1945. február 7.)

1983. február 4. Jiszráel Eldad, az „Izrael felszabadítását” zászlajára tűző cionista Lehi mozgalom egyik történelmi vezetője a tel-avivi Yedioth Ahronoth c. napilapban megerősíti, hogy szervezete és a náci Németország hivatalos képviselői között tárgyalások folytak a „zsidóprobléma végleges megoldása” és a „zsidómentes Európa” (Judenreines Europa) megteremtése céljából. A Lehi elődszervezete, a palesztinai zsidó állam létrehozása érdekében angolellenes terrorakciókat végrehajtó Irgun Cvai Leumi (vö. 1942. február 12.) késznek mutatkozott ténylegesen is hadba szállni Németország oldalán, és ezzel Hitler óhajának megfelelően hozzájárulni Anglia elszigeteléséhez és legyőzéséhez, már csak azért is, mert – mint azt önmagukról állították – „szervezete és világfelfogása szerint (az Irgun) szorosan kapcsolódik az európai diktatórikus mozgalmakhoz”. (Vö. 1933. június 21.; 1983. augusztus 19.)