Gazdag István: A terrorizmus természetrajza

Napjaink globális terrorizmusa ellen világszerte totális háborút hirdettek, amely azonban – a dolog természetéből következően – egy soha véget nem érő háború lehet. Annál is inkább, mert különösen a nyugati világban, ahol a pokoltól való félelmet mára a haláltól való félelem váltotta fel, a „terroristák” motivációit teljességében „érthetetlennek” tartják.

A globális terrorizmus igazi élethalálharc. Ez a jellegzetesség azonban önmagában még nem különbözteti meg a forradalmi harctól, amelyet kirobbantói szintén a végsőkig akartak folytatni. Eszközeik és céljaik tekintetében lényegében egyaránt korlátlanok. A terroristák – akárcsak egykor a forradalmárok – érvénytelennek tekintik a hadviselők és semlegesek, katonák és civilek, legitim és illegitim célpontok közötti klasszikus megkülönböztetést. E tekintetben a terrorizmus a totális háborúval rokonítható, de éppen emiatt van az, hogy a terrorizmus elleni harc egyfajta tükör-effektus folytán elvileg maga is bármilyen eszközt igazolhat. Már Napóleon kimondta, hogy „ahol partizánok vannak, ott partizánként kell harcolni ellenük”. A kínzást például számtalanszor indokolták már az antiterrorista harc, konkrétan a merényletek megelőzését szolgáló információszerzés szükségességével. Nagy a kísértés tehát, hogy a hatékonyság ürügyén a terroristák módszereit visszafordítsák ellenük. Elnevezéséhez híven a globálterrorizmus nem ismeri a földrajzi határokat sem, az ellenség viszont éppen ezért nem, vagy csak nehezen lokalizálható. Következésképpen a terrorakció jellemző formája manapság a hálózat, mint például az al-Kaida, amely a hagyományos, hierarchizált és területhez kötött szervezet ellentéte. A „globálterroristák” csupán alkalmazkodtak a posztmodern kor elvárásaihoz és a régi idők partizánjaitól eltérően már elsősorban nem egy terület, hanem sokkal inkább egy eszme védelmében fognak fegyvert. Mára a területek fölötti hagyományos uralmi formák is többé-kevésbé elavultak, sokkal „kifizetődőbb” ugyanis a szellemi gyarmatosítás és a piacellenőrzés, mint a területek puszta meghódítása vagy annektálása. Az a globális háború tehát, amelyet az Egyesült Államok 2001. szeptember 11. után indított a terrorizmus ellen, egyfelől pontos területi kötődés nélküli, lényegében hálózatokba szerveződő „partizánokat”, másfelől pedig egy nem elsősorban területhódításra, hanem sokkal inkább egy új világrend létrehozására törekvő világhatalmat állít szembe egymással, amely nemzetbiztonsága alapkövetelményének tekinti egyebek mellett a nemzeti piacok megnyílását, az energiaforrásokhoz való szabad hozzáférés biztosítását, a határok és versenykorlátozó szabályozások eltörlését, a kommunikáció fölötti ellenőrzés megszerzését is magába foglaló új világrendet.
A terrorizmus mint sajátos, béke idején zajló háborús forma leküzdésére az államok hajlamosak sajátos, jobbára rendőri módszereket alkalmazni. Ez egyébként egyáltalán nem új keletű törekvés a részükről, és lényegében a terrorizmus kriminalizálását, vagyis morálisan is elítélendő bűnös és törvénytelen cselekedetté való nyilvánítását célozza. A francia forradalom idején a királypárti vendée-i felkelőket hivatalosan is „brigantiknak” nevezték. Miután 1901 szeptemberében egy anarchista meggyilkolta McKinley amerikai elnököt, utódja, Theodor Roosevelt az anarchistákat „az emberi faj elleni bűnözőknek” minősítette. Woodrow Wilson elnöksége alatt az USA főügyésze javaslatot tett az összes anarchista kitoloncolására, tényleges bűnösségüktől függetlenül. Erre az 1920-as Wall Street elleni bombamerénylet volt a válasz, amelynek következtében az amerikai hatóságok jelentős mértékben korlátozták a kelet- és közép-európai bevándorlást. A terrorista=bűnöző képlet alapján köztörvényes bűnözőknek lehetett tekinteni a második világháborús ellenállókat és partizánokat, majd a Szovjetunió által leigázott országokban tevékenykedő nemzeti ellenállási mozgalmak tagjait is, ami elfogásuk esetén lehetőséget adott arra, hogy megtagadják tőlük a politikai fogoly státust. Szemantikailag a terrorista rendszerint a „bűnöző”, „gyilkos”, „bandita” szinonimájának számít, ezáltal a közrend és a társadalmi béke megzavarójának szintjére degradálják, ha éppen nem minősítik „barbárnak” vagy „vérszomjas őrültnek”, amivel már a civilizáltsági vagy mentális állapotát is kétségbe vonják. Mint azt Michael Walzer is írja, „a terroristák azokra az őrjöngő gyilkosokra emlékeztetnek, akik válogatás nélkül mindenkit legyilkolnak” (De la guerre et du terrorisme, Bayard, Párizs 2004). Ily módon a terrorista az egész emberi nem ellenségévé (hostis humani generis) válik, aki zsigerileg különbözik a „normális” embertől, és ez utóbbi számára – már csak ezért is – „érthetetlen” és „felfoghatatlan” ügyért harcol.
Az Egyesült Államokban ez az ügy annál is kevésbé érthető, mert az amerikaiak meg vannak róla győződve, hogy a lehető legjobb, sőt az egyedüli igazán elfogadható társadalmat hozták létre, így aztán teljesen természetesen elképzelhetetlennek tartják, hogy bárki is elvetheti azt a modellt, amelynek ők akarnak a bajnokai lenni. Az Amerikában oly elterjedt nézet, miszerint az USA a szabadság földje, a társadalomszervezés legutolsó modellje és egyúttal a Gondviselés választott nemzete, nyilvánvalóan megkönnyíti azt, hogy a terroristákat „betegeknek”, „perverzeknek” vagy „őrülteknek” tekintsék, hiszen ebben az optikában elképzelhetetlen tűnik, hogy „normális” emberek nem hisznek az amerikaiak „jóságában”. „Hogyan lehetséges, hogy emberek, akiknek kevesebb van mindenből, ami számít, azt gondolhatták, hogy azok, akinek több van belőle, másnak köszönhetik azt, mint az érdemüknek?”, írja Immanuel Wallerstein (Sortir du monde états-unien, Liana Levi, Párizs 2004). Az egyedüli tény, hogy a terroristák „gyűlölik az Egyesült Államokat és mindazt, amit képvisel” (vö. „The National Security Strategy of the USA/2002” jelentés), már önmagában is külön lényekké és – minthogy Amerika önmagát a Jóval azonosítja – de facto a Gonosz megtestesítőivé teszi őket. Ekképpen a terrorizmust egyszerre lehet esztelennek és bűnösnek bélyegezni, olyasvalaminek, ami mentes bármiféle logikától és alapjában véve bármiféle valódi politikai céltól.
A terrorista „őrültként”, „bűnözőként” vagy éppen „őrült bűnözőként” való bemutatása kétségtelenül visszhangra talál a közvélemény körében is, amely a maga részéről szintén igazolhatatlannak és érthetetlennek ítéli a terrorakciókat. A terrorista egyszerű „bűnözőként” történő bemutatása kizárja a halál és a törvényesség bármiféle kapcsolatát. Ez a logika azonban azon a tényen bicsaklik meg, hogy a halál minden háborúban törvényes, még akkor is, ha civilekről, a terrorbombázások áldozatairól vagy „járulékos károkról” van szó. A terrorizmus retorikája tehát igyekszik a terrorcselekményeket a törvényesség szférájába léptetni. Ténylegesen minden terrorista úgy véli, hogy valójában háborút vív, hogy cselekedete kifejezetten törvényes, hogy tetteinek erőszakossága csupán egy másik, „törvényes” erőszak következménye vagy tükörképe, amelyet egy adott helyzet igazságtalansága igazol. Ebben az optikában tehát a terrorakció csupán egy elfogadhatatlan helyzetre következő és végeredményben elfogadható reakciónak látszik. Ezzel a körmönfontnak minősített retorikával szemben a terrorizmust bűnösnek állítják be azok, akik harcolnak ellene, mégpedig elsősorban is a módszerei miatt. „Szándékosan megterhelik a terrorcselekményhez kötődő politikai üzenetet és letagadják az igazságot mint egy új ethosz megalkotásának elengedhetetlen feltételét. Ily módon Izraelben a terrorizmus politikai sajátosságának hatóságok általi elutasítása (és ebből kiindulva minden tárgyalás elutasítása) azon alapul, hogy letagadják a palesztinok kifosztásának az igazságát. Az Egyesült Államokban ez az elutasítás azon vérfertőző kapcsolatok valóságának a hivatalos letagadásán alapul, amelyeket az egymást követő kormányok tartottak fenn az iszlám mozgalmakkal, valamint a hidegháború vége óta kényelmetlenné vált ezen szövetségesek későbbi cserbenhagyásának a letagadásán” (Percy Kemp, „Terroristes ou anges vengeurs”, in Esprit, 2004. május).
Azt tehát, hogy a terroristák és az államok háborúban állnak egymással, mindkét oldal elfogadja, még ha némileg zavaros is az, amit e fogalom alatt értenek. A hagyományos háborúk ugyanis békeszerződésekkel végződnek, amely ez esetben értelemszerűen kizártnak látszik. Sokkal inkább egy totális vagy morális háborúról van itt szó, amelyben nem az ellenség legyőzése, hanem eltüntetése a cél. Carl Schmitt írja, hogy „a teológusok hajlamosak valami megsemmisítendő dologként meghatározni az ellenséget” (Ex captivitate salus. Expériences des années 1945-1947, J. Vrin, Párizs 2003). Így okoskodnak „az igazságos háború” bajnokai éppúgy, mint azok, akik a „terrorizmus elleni háborút” vívják, ami igazolhatóvá teszi számukra, hogy nemcsak harcolni akarnak a terrorizmus ellen, hanem fel is akarják azt számolni. Ebből erednek az ünnepélyes és ismétlődő kinyilatkoztatások arra vonatkozóan, hogy a terroristákkal úgymond nincs tárgyalás, noha ez a fennen hangoztatott elv jobbára megmarad a retorika szintjén, merthogy többé-kevésbé titokban igenis folynak tárgyalások az ellenfelek között, például a túszejtések alkalmával követelt váltságdíjak diszkrét kifizetése végett. Carl Schmitt ugyan megkülönbözteti a hagyományos partizánt az „abszolút partizántól”, aki forradalmi hitétől hevítve megszabadítja magát minden normától, de mégsem nyilvánítja ez utóbbit bűnözővé, sőt éppen hogy kimondottan politikai alakot lát benne, egy közönséges banditától vagy bűnözőtől eltérően, „akinek a motivációit a személyes meggazdagodás irányítja”. A terrorista számára a terror potenciálisan mindig „politikai tőkévé konvertálható” (Percy Kemp). Még amikor öncélúnak is tűnik, a terrorakció akkor is politikai üzenetet hordoz. A schmitti értelmezés szerint a terrorista egy politikai ellenség, a kriminalizáló retorika azonban éppen a terrorizmus kimondottan politikai dimenzióját igyekszik kiradírozni. „A demokráciák minél inkább süketnek bizonyulnak a terrorizmus politikai üzenete iránt, annál inkább bátorítják az erőszak eszkalációját, arra ösztönözve a terroristát, hogy bosszúálló angyallá váljon”, írja Percy Kemp, ami persze nem jelenti azt, hogy a terrorcselekmények nem bűntettek. Ezek azonban politikai bűncselekmények, amelyek nem ismerhetők el azoknak anélkül, hogy tekintetbe vennénk a kontextust és az okokat, amelyek lehetővé teszik, hogy politikainak minősítsük őket. Más szóval, egy politikai bűncselekmény előbb politikai (tett) és csak aztán bűncselekmény, tehát már csak ezért sem lehet összemosni a köztörvényes bűncselekménnyel.
Az a tézis, amely a terrorista erőszakot „logikátlannak”, „esztelennek”, „megmagyarázhatatlannak” vagy egész egyszerűen „embertelennek”, „bűnösnek” vagy „barbárnak” minősíti, önmagában is tarthatatlan, mert a terrorizmus egyáltalán nem „esztelen”. Semmivel sem esztelenebb, mint például a szabadpiac logikája, amelynek szintén vannak vallásos rétegei, minthogy a világot „hívőkre” (ti. a spontán gazdasági szabályozók mindenhatóságában hívőkre) és „hitetlenekre” osztja. A lehető legtávolabb áll tehát a valóságtól a terrorizmus tisztán patológiai vagy kriminális akciósorozatként való bemutatása. A terrorizmus éppen hogy egy politikai vízióba illeszkedik és egy stratégiai logikát követ. Ez a vízió és ez a logika azonban rendszerint belevész a terrorakciók moralizáló elítélésébe és a média felháborodásába. „Még a névtelen áldozatokat sújtó vak merényleteket is szánt szándékkal követik el. Mindent alaposan kikalkulálnak egy bizonyos hatás eléréséhez, mert semmi sem kevésbé improvizált vagy véletlenszerű, mint egy merénylet, amelyben minden eltervezett: a végrehajtók, a hely, a módszer és különösen a médiatikus és politikai következmények”, írja Pierre Mannoni (Les logiques du terrorisme, In Press, Párizs 2004), és hozzáteszi: „A felháborodás és erkölcsi elítélés végeredményben és akarva-akaratlanul is a terrorizmust erősíti, amelyről éppen a létezésükkel tanúsítják, hogy képes megrendíteni a lelkeket”.
Ugyanakkor viszont a globálterrorizmus elleni háború a jelenség természeténél fogva egy aszimmetrikus háború: a terrorista éppen azért folyamodik a terror eszközéhez, mert nem rendelkezik a klasszikus fegyveres konfrontáció eszközeivel. Ez az aszimmetria már a klasszikus partizán érájában is létezett, és például Napóleon haragját is kiváltotta, a globálterrorizmussal azonban minden szinten: a szereplők, a célok és az eszközök szintjén egyaránt általánossá vált. A legfőbb aszimmetria azonban pszichológiai eredetű. Hatalmas szakadék választja el ugyanis azokat az embereket, akik számára sok minden rosszabb, mint a halál, egy olyan világtól, amelyben az egyéni élet felülmúlhatatlan jónak számít. Manapság a nyugatiak egy „kiábrándított” világban élnek, amely az életet tekinti a legfőbb értéknek. A történelem folyamán ez az érzés sokkal inkább kivételnek, mintsem szabálynak számított. Percy Kemp itt joggal beszél „antropocentrikus választásról, amely a reneszánsz korában született, amikor Isten helyett az embert helyezték a világmindenség központjába, és a pokoltól való félelmet a haláltól való félelemmel helyettesítették”. Zygmunt Bauman a maga részéről ugyancsak megjegyzi, hogy a nyugati civilizáció által befutott út többek között „azon a gyorsaságon is lemérhető, amellyel az ember életének egy bizonyos ügyért való feláldozásának akaratát elítélték és a vallási fanatizmus, a kulturális elmaradottság vagy a barbárság szimptómájának minősítették olyan országok, amelyek a valamely-ügyért-vállalt-mártiriumot évszázadokon át a szentség bizonyítékának és a szentté avatás jogalapjának tartották ” (La société assiégé, La Rouergue/Cambon, Rodez 2005).
Innen a radikális aszimmetria a mások életének elvételéért – éppen azért, mert nem félnek a haláltól – a saját életüket is feláldozni kész terroristák és azok között, akik számára ez a magatartás szó szerint „érthetetlen”, mert számukra az élet mindennél többet ér. Ez az aszimmetria az, amely az áldozatok oldaláról hajlamos a terrorizmust „abszolút nihilizmusként” kezelni, merthogy a szekularizált nyugati világot a racionalizmusa képtelenné teszi egy olyan logikához tartozó motivációk megértésére, amelyet pedig önmaga is ismert a múltban, tudniillik azt, hogy vannak olyan ügyek – jók vagy rosszak, csupán nézőpont kérdése –, amelyekért érdemes az életünket is odaadni. Ebben az optikában a létező élet szakralizációjának elutasítása és a halálfélelem hiánya csupán őrültséggel azonosított fanatizmusnak tűnhet. Mondhatni törvényszerűen. Azok ugyanis, akik a másvilágra gondolnak, nem lehetnek közös nevezőn azokkal, akik a nyugdíjukra gondolnak. A terroristák számára a dicső halál gyakran kárpótlásnak számít. Márpedig ezzel az abszolút fegyverré alakított halálvággyal szemben a Nyugat menthetetlenül fegyvertelen marad.

MD 2007. III. 15.