Gazdag István: Kartácsok 2007. X.

1. A jelenlegi iszlamista szélsőséges szervezetek prototípusának számító Muzulmán Testvériség születésénél maguk a gyarmattartó britek bábáskodtak, később pedig az amerikaiak és az izraeliek is felhasználták azt mindazon világias és társadalmi törekvések féken tartására, amelyek az önrendelkezést célozták az iszlám világban. Izrael például kezdetben támogatta Ahmed Jaszint – a Muzulmán Testvériség vezetőjét a megszállt palesztin területeken – a vallási jellegű Hamasz megalapításában, mégpedig azzal a bevallott céllal, hogy ezáltal meggyöngíthető Jasszer Arafat szekuláris Fatah mozgalma.
Minderről Robert Dreyfuss amerikai szerző ír dokumentumokkal és saját forrásából származó információkkal teletűzdelt könyvében (Devils’ Game / How the United States helped unleash fundamentalist islam, N. Y. 2005), amely számos bizonyítékot tartalmaz arra vonatkozóan is, hogy az Egyesült Államok és Izrael miként próbálta több-kevesebb sikerrel instrumentalizálni az iszlám fundamentalizmust, egészen addig, mígnem a szellem kiszabadult a palackból és végleg függetlenítette magát egykori mentorai akaratától. „A hidegháború alatt, 1945 és 1991 között nem csupán a Szovjetunió volt az ellenség. A korszak manicheus szabályai szerint az USA démonizálta azokat a vezetőket, akik nem támogatták teljes szívvel az amerikai napirendet vagy kihívást jelenthettek a nyugati és különösen az amerikai hegemónia számára. Az ilyen vezetőket megihlető eszmék és ideológiák, úgymint a nacionalizmus, a humanizmus, a szekularizmus, a szocializmus egyaránt gyanúsak voltak. De az ilyesféle felforgató eszméktől a mozlim fundamentalizmus születendő erői is tartottak, és kíméletlen harcot folytattak híveik ellen nemcsak intellektuális téren, hanem az utcán is. Az arab – és vele együtt a perzsa, török és indiai – nacionalizmus elleni évtizedekig tartó harcban az Egyesült Államok az iszlamista jobboldallal való együttműködésre alapozta politikáját. (…) Az ötvenes években nemcsak Moszkva volt az ellenség, hanem a harmadik világ felemelkedő nacionalistái is az egyiptomi Nasszertől az iráni Mosszadegig. Nasszer, az arab nacionalisták egyre népszerűbb vezetője ellen az USA és Nagy-Britannia felhasználta a Muzulmán Testvériség nevű terrorista mozgalmat, az iszlamista jobboldal elődszervezetét. A CIA által pénzelt 1953-as iráni államcsíny során az Egyesült Államok titokban egy ajatollát is támogatott, aki az Iszlám Imádói néven megalapította a Muzulmán Testvériség fanatikus iráni szövetségesét. (...) A hatvanas években az amerikai erőfeszítések ellenére Egyiptomtól Algériáig, Szíriáig, Irakig és Palesztináig teret nyert a baloldali nacionalizmus és az arab szocializmus. Hogy gátat szabjon ennek a látszólagos fenyegetésnek, az USA szövetségre lépett Szaúd-Arábiával, azzal a szándékkal, hogy felhasználja ez utóbb külpolitikai fegyverét, a vahabita fundamentalizmust. (…) A hetvenes években Nasszer halálával és az arab nacionalizmus visszaszorulásával az iszlamisták az Egyesült Államokhoz kötődő rezsimek fontos támaszaivá váltak. (…) Ugyanakkor az USA a Szovjetunió elleni támadóeszköznek kezdte tekinteni az iszlám fundamentalizmust, mindenekelőtt Afganisztánban és Közép-Ázsiában… (…) Az Egyesült Államok kritikátlanul szemlélte azt is, hogy Izrael és Jordánia titokban segíti a Muzulmán Testvériség terroristáit a szíriai polgárháborúban, és hogy Izrael a Hamasz megalapítását támogatva bátorítja az iszlamizmus terjedését a megszállt területek palesztin lakossága körében.” Az azóta eltelt idő tanulsága szerint az USA is, és Izrael is kígyót melengetett a keblén.
2. Emlékezhetünk még Ratzinger bíboros 2005. áprilisi kijelentésére, amelyben „történelmi tévedésnek” minősítette Törökország esetleges belépését az Európai Unióba. Ezután 2006 szeptemberében következett a már pápaként elmondott regensburgi beszéde az iszlám zsigeri erőszakosságáról és a rációval való összeegyeztethetetlenségéről, amely alaposan felkorbácsolta az indulatokat a muzulmánok körében világszerte. Végül pedig jött a 2006. novemberi isztambuli látogatás, amelynek során a Kék mecsetben az imám elhűlt tekintete előtt XVI. Benedek Mekka felé fordulva imádkozott a bűnbánat jeleként. Nos hát, azóta a kör bezárult. A Vatikán immáron nem ellenzi Törökország EU-csatlakozását. Ez év május 29-én a Szentszék államtitkáraként (és a pápa jobb kezeként) Bertone bíboros, a vatikáni diplomácia feje igent mondott a bővítésre, mert szerinte „Törökország hosszú utat tett meg és tovább folytatja ezt az utat”, mint hozzátette, „egészen az Európába való belépésig”. Ámen?
3. Mintha csak Vatikán pálfordulása ihlette vona meg, a Le Bastion című belga havilap júniusi száma „Törökország: Biblista mártírok biblikus földön” című terjedelmes cikkében foglalkozik a törökországi keresztény kisebbség sanyarú sorsával és az ország iszlamizálódása következtében egyre fokozódó megpróbáltatásaival. A külföldi keresztény hittérítők és katolikus papok elleni gyilkos merényletekről készített gyorslista után a lap sommásan megállapítja, hogy „nem jó kereszténynek lenni ebben a biblikus országban”, amely az egyházatyák, köztük elsősorban is Szent Pál áldásos ténykedése következtében úgymond önként és dalolva lett kereszténnyé, „mielőtt megszállták volna a muzulmán törökök, akik majd ráerőltetik elnevezését, valamint véres etnikai és vallási uralmukat”. Az ország 70 milliós lakosságából manapság már csak alig százezren keresztények, márpedig „egy sztálini többség általában csak sztálini módszerekkel érhető el, amelyeket az EU-tagságra pályázó ország iszlamista kormánya hivatalosan persze nem helyeselhet, az eredménye azonban (a keresztények és különösen vezetőik kiiktatása) csak elégedettséggel töltheti el. Ha nemzetközi tekintélyére és európai szándékaira tekintettel Törökország nem is tilthatja be nyíltan a keresztény irodalom és különösen a Biblia behozatalát, mint Szaúd-Arábia tette, látható, hogy nem hiányoznak a hosszú kések a terjesztőik likvidálására”, írja a lap, arra a három evangelistára célozva, akiket malatyai kiadóházukban gyilkoltak meg április közepén. „Az iszlám ugyanis legfeljebb csak egy zaklató és megalázó toleranciát engedhet a keresztény kisebbségekkel szemben. Ha mindenkinek elismerné a vallási és filozófiai szabadságot, beleértve a muzulmánokat is, akkor belehalna. Az iszlám összeegyeztethetetlen az ésszel (vö. a pápa regensburgi beszéde), és csak a tudatlanság és a kényszerítés által tartja fenn magát. Ezért Törökország és az összes többi muzulmán ország örökké el fogja vetni a vallásszabadságot és egyáltalán a véleménynyilvánítás szabadságát. A történelmi léptékkel mérve nagyon kései török világiasság, amellyel igyekeznek megpuhítani bennünket, hogy fogadjuk el e trójai faló belépését az Európai Unióba, nagyon porózus. Atyja, Musztafa Kemál Atatürk manapság 6 hónaptól 2 évig terjedő börtönnel lenne büntethető, ha ugyanazt mondaná, mint egykor, hogy ti. ’az iszlám egy bűzlő hulla, amely megmérgezi az életünket’ ”. Végezetül a lap súlyos szemrehányással illeti az EU döntéshozóit, akik „naivitásból vagy vétkes dogmatizmusból” antidemokratikusnak tartják a Törökország világi berendezkedése fölött hagyományosan őrködő török hadsereg legtekintélyesebb intézményét, a Nemzetbiztonsági Tanácsot (MGK), arra szólítva fel, hogy ne gördítsen akadályt a demokrácia érvényesülése, értsd az ország jelenlegi iszlamista kormánya útjába, holott „az iszlám minden módszert felhasznál, köztük a demokratikus szabályokat is, hogy a hatalmat megszerezze … és azt soha többé ne engedje ki a karmai közül”.
4. Lényegében ugyanezt állítja a Corriere della Sera olasz napilap munkatársával, Alessandra Farkassal folytatott beszélgetésében (2007. április 25.) a szomáliai származású Ayaan Hirsi Ali is, aki szerint „Európa a szó szoros értelmében bevonta vitorláit az iszlámmal szemben és közpénzekből mecseteket épít…, mert elözönlötték a muzulmánok. Ez az abszurd iszlámbarátság a fasiszta pártok visszatérését fogja okozni, amelyek tíz éven belül egyedül fognak osztozkodni a radikális iszlámmal a Vén kontinensen”. A holland parlament volt képviselőnője, akit egy emlékezetes és az akkori kormány bukását okozó botrány nyomán „bocsátottak el” választott tisztségéből (!), mindezt egyesült államokbeli önkéntes száműzetésében mondja, ahová azért kényszerült, mert a holland hatóságok képtelenek voltak garantálni testi épségét az iszlám szélsőségesek részéről ellene kibocsátott fatva nyomán. Hirsin Ali írta ugyanis a Theo van Gogh által rendezett Alávetettség c. dokumentumfilm forgatókönyvét, amely a muzulmán nők jogfosztottságáról rántotta le a leplet, és amely rendezőjének az életébe került. A jelenleg éppen a Hitetlen c. önéletrajzának promóciójával foglalkozó emberjogi aktivista persze Amerikában is szigorú védőőrizet alatt él, amelynek a költségeit ugyan a holland kormány fedezi, de az érintett szerint szívesen áthárítaná ezt a terhet az amerikaiakra. „Az európai baloldal elárult engem, ahogyan az állítólagosan liberális mozlim értelmiségiek is. Az Economistban Deborah Scroggins megsemmisített, a Newsweekben pedig Lorraine Ali azzal vádol, hogy inkább az iszlámgyűlölők hősnője vagyok, mintsem a muzulmán nőké.” A leghevesebb támadás azonban a Béke Nobel-díjas Shirin Ebadi iráni ügyvédnőtől ered, aki egy interjúban azzal vádolta meg, hogy a mollák malmára hajtja a vizet. „Shirin azt gondolja, hogy az iszlámot csak belülről lehet megreformálni, azt azonban nem hajlandó elfogadni, hogy a Koránban van a hiba, és nem mer hozzányúlni Mohamed próféta csalhatatlanságának dogmájához, amely arra kényszerít bennünket, hogy VII. századi erkölccsel éljünk. Én viszont teljesen elvetem az iszlámot, és úgy vélem, hogy mindenkinek joga van kihívást intézni parancsai ellen, hozzájárulva a tönkretételéhez.” A muzulmán nőkre nehezedő kényszerítő eszközök garmadájából Hirsin Ali különösen a kislányokon gyakorolt kimetszés (excízió vagy infibuláció, vagyis a clitoris eltávolítása) barbár és fájdalmas szokását nehezményezi, amely az iszlám világban meglehetősen elterjedt, és amelynek egykor maga is a szenvedő alanya volt. „Ez egy kegyetlen gyakorlat, amelynek az a célja, hogy megőrizze a szüzességet a jövendő férjnek és a nőt egyfajta szexuális tárggyá tegye, aki képtelenné válik a gyönyörérzésre. (…) az infibuláció a muzulmán férfiakra jellemző ’machóizmus’ és bizonytalanságérzet visszatükröződése. Egy kulturális forradalomra lenne szükség a ’szűz hitves’ gyilkos mítoszának lerombolásához, amely annyi ártatlan nőt ítél megkövezésre. Ezt persze Shirin Ebadi nem mondja ki. A muzulmánoknak a katolikus világ példáját kellene követniük, ahol az egykor szent szüzesség ma már semmit sem számít”. Ayaan Hirsi Ali persze az önként választott új hazájával szemben sem táplál hiú illúziókat: „Sajnos az amerikai iszlám ugyanolyan radikális és dogmatikus. A gazdasági emancipáció nem jelent kulturális asszimilációt. Minél gazdagabbak és képzettebbek a mozlim vezetők, annál halálosabbak a dzsihád vezetésében. Ma az világon az erőszakos muzulmánok száma felülmúlja a nem erőszakosokét.”
5. Továbbra is Hollandiánál maradva: „talpnyaló öniszlámosodással” vádolja országa médiáját Hans Jansen professzor, aki arab nyelvet és iszlám kultúrát tanít az Utrechti Egyetemen. Mindenekelőtt az általuk tanúsított „cinkos csönd” miatt bírálja a tömegtájékoztatási eszközöket, holott szerinte nagyon is tisztában vannak vele, hogy a politikai, tudományos, irodalmi és művészvilág személyiségei közül eddig már százak kaptak halálos fenyegetéseket Allah katonái részéről. Jansen professzor nem kevesebbet javasol, mint hogy hozzanak létre egy speciális állambiztonsági szekciót az iszlamista fenyegetőzések adekvát kezelése céljából. Elképzelése szerint ennek az új biztonsági struktúrának nemcsak az ellenfél állapotának felmérése és elemzése lenne a feladata, hanem „fegyelmezett gazemberekből állna, akik anélkül, hogy tudni akarnánk róla, elvégeznék a piszkos munkát is”! Az iszlám világ elismert szakértőjeként a professzor nyilván nem a levegőbe beszél, amikor ilyen – politikailag nem éppen korrekt vagy ha úgy tetszik: nem igazán keresztényi – módon képzeli el az „iszlamista probléma” megoldását.
6. Persze nem csak a hollandiai médiát jellemzi ez a fajta – bizonyos, akár kriminális mozlim szokásokkal szembeni – farizeuskodás. Itt van például a Nyugat-Európa szerte rohamosan terjedő csoportos nemi erőszakok kérdése, amelyeket jellemző módon bevándorolt muzulmán fiatalokból álló utcai bandák követnek el az általuk vallási okokból szabad prédának tekintett európai, jobbára iskoláskorú lányok sérelmére, és amelyekről a tömegtájékoztatási eszközök azért hallgatnak konzekvensen, nehogy a szélsőjobb malmára hajtsák a vizet. Amikor pedig eme vérlázítóan szelektív tájékoztatási politika szűrőjén időnként véletlenül mégis csak átmegy egy-egy botrányos eset, akkor próbálják elhárítani magukról a felelősséget és az őshonosokat okolják a téma iránt tanúsított nemtörődömségükért. Ahogyan a La Derniere Heure című belga lap is tette nemrég (2007. június 5.), ráadásul naivan elárulva, hogy a hatóságok nagyon is tisztában voltak - az egyéb bűncselekmények mellett – a csoportos nemi erőszakok elkövetésére specializálódott vallási-etnikai bűnbandák létezésével, amelyeket a brüsszeli ügyészség olyasféle, igencsak szimbolikus nevek alatt tartott számon, mint például „1020 Bagdad” vagy „1140 A Halál Feketéi”.
A muzulmán bevándorlók számának növekedésével párhuzamosan az elmúlt évtizedben jelentősen megugrott a fiatalkorúak ellen elkövetett nemi erőszakok száma az észak-európai országokban is. A svédországi Malmöben például a lakosság számához viszonyítva ötször-hatszor több nemi erőszak történik, mint a dániai Koppenhágában, ahol sokkal alacsonyabb a mozlim bevándorlók aránya. Habár Dániával ellentétben Svédországban egyáltalán nem folyik nyilvános vita a bevándorlásról, a svédek háromnegyede úgy véli, hogy sokan közülük „nem rajonganak” a mozlimokért, és ez az arány magasabb, mint bárhol másutt Európában. Mindez nyilván a svédek frusztrációját tükrözi, országukban ugyanis az iszlám és a bevándorlás bárminemű bírálata abszolút tabunak számít. Flemming Balvig, a koppenhágai egyetem kriminológusa szerint az utóbbi években „a bevándorlók egyre inkább marginalizálódnak és elidegenednek. Ennek eredményeként sok második generációs bevándorló a bűnözéshez, és azon belül is a nemi erőszakhoz fordult”. Mint az a 2005-ös rendőrségi statisztikákból kiderült, a dániai nemi erőszakot elkövetők 68 százaléka etnikai-vallási kisebbséghez tartozott. Norvégiában is hasonló a helyzet. Gunnar Larsen oslói rendőrtisztviselő szerint tagadhatatlan kapcsolat van a nemi erőszakok számának növekedése és az elkövetők etnikai háttere között, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy az elkövetők 65 százaléka – a helyi PC-kóddal élve – „nem nyugati háttérrel” rendelkezik, az áldozataik négyötöde viszont norvég származású.

MD 2007. X. 4. (Az összeállítás 5. blokkja – helyhiány miatt – nem jelent meg a lapban.)

Linkek:

Kartácsok 2007. II.
Kartácsok 2007. III.
Kartácsok 2007. IV.
Kartácsok 2007. V.
Kartácsok 2007. VI.
Kartácsok 2007. VII.
Kartácsok 2007. VIII.
Kartácsok 2007. IX.
Kartácsok 2007. XI.
Kartácsok 2007. XII.
Kartácsok 2008. I.
Kartácsok 2008. II.
Kartácsok 2008. III.