Gazdag István: Kartácsok 2007. VIII.

1. „A legsúlyosabb tévedés, amelyet a Közel-Kelet különböző irányzatú szakértői – arabbarátok és arabgyűlölők, turkológusok és iranisták – továbbra is ismételnek, a legegyszerűbben leírható. Ez pedig az a furcsa meggyőződés, hogy ezek a régi népek valójában nagyon is alakíthatóak. A kemény vonal képviselői azt állítják, hogy megfelelő adag erőszakkal („az arabok csak az erőből értenek”) könnyű engedelmességre késztetni őket, holott valahányszor csak ezt a receptet alkalmazzák, nem érnek el mást, csak az ellenségesség növekedését.
Nem nehéz legyőzni az arabokat, de gyakorlatilag haszontalan. (…) A hajlékonyabb vonal támogatói ugyanezt a tévedést követik el megfordítva, mert meg vannak róla győződve, hogy engedményeket téve… csökkenne az ellenségesség és a szembenállás. (…) Mint minden más civilizáció, az iszlám is arra törekszik, hogy az élet valamennyi dimenzióját irányítsa, ráadásul pedig, ellentétben a többi civilizációval, az élet minden területén felsőbbrendűséget ígér híveinek, tehát az iszlám világ tudományos, technológiai és kulturális elmaradottsága egyre erősebb megaláztatás- és vereségérzetet vált ki. (…) El kellene kerülnünk a katonai inváziókat éppúgy, mint a baráti (de valójában nagyon is tolakodó) kötelezettségvállalást, és hagynunk kellene, hogy a Közel-Kelet népei a saját történelmüket éljék. (…) Túl sok figyelmet szentelünk ennek a területnek, holott a döntő események máshol történnek: a kreativitás és a termelés régi és új földjein, Európában és Amerikában, Indiában és Kelet-Ázsiában”, írja Edward N. Luttwak neves amerikai történész az Aspenia legutóbbi számában (Corriere della Sera, 2007. június 27.). Bush azonban a jelek szerint nem olvassa az említett tudományos folyóiratot. Kérdéses, hogy egyáltalán olvas-e valamit. Persze a Biblián kívül.
2. Noha az iraki háború kirobbantásában viselt szerepük mára egyértelműen lelepleződött a közvélemény előtt, a Bush-kormányzat katasztrofális közel-keleti politikáját továbbra is a keményvonalas Izrael-barát neokonok sugalmazzák. Mindössze annyi történt, hogy korábbi „beépített emberük”, a mára teljesen kompromittálódott és hitelét vesztett (és utóbb a Világbanknál is leszerepelt) Paul Wolfowitz helyét egy bizonyos Elliott Abrams vette át, hivatalos minőségében a jól hangzó „globális demokrácia stratégiájáért” felelős helyettes nemzetbiztonsági tanácsadóként. Eddigi karrierje mondhatni predesztinálta új posztjára. A legutóbbi időkig a Nemzetbiztonsági Tanács közel-keleti és észak-afrikai ügyekkel megbízott rangidős igazgatójaként valójában az izraeli érdekek érvényesítéséért lobbizott. Noha külügyminisztériumi tisztviselőként nyakig benne volt a Reagan-korszak emlékezetes Irán-kontra botrányában, idősebb Bush elnök később mégis „rehabilitálta”. Szerencsecsillaga azt követően sem áldozott le, hogy 2002-ben a Hugo Chávez venezuelai elnök elleni puccskísérlet egyik irányítójaként szerzett magának kétes hírnevet és közismertséget. Persze ha valakinek olyan protektorai vannak, mint neki, akkor sok mindent megengedhet magának. Abrams ugyanis a neokon irányzat spiritus rectorának és szürke eminenciásának, annak a Norman Podhoretznek a veje, aki hosszú éveken át szerkesztette a New York-i zsidóság talán legbefolyásosabb szócsövét, a Commentary című lapot. Ilyen családi nexussal egyáltalán nem meglepő, hogy egy másik neokon prominens, a William Kristol által alapított Egy Új Amerikai Évszázadért Terv (PNAC) nevű nyomásgyakorló csoporthoz is szoros szálak fűzik. (Kristol a Rupert Murdoch ausztrál sajtómágnás által kiadott neokon propaganda-lap, a Weekly Standard első embere.) A PNAC többek között arról híresült el, hogy a 2001. szeptember 11-i terrortámadások előtt nem sokkal azt bizonygatta: egy „új Pearl Harbor” bekövetkezte segítene meggyőzni az amerikaiakat egy globális intervenciós politika szükségességéről. (És lőn…) Abramsről egyébként köztudott, hogy számos amerikai zsidó szervezet álláspontját visszhangozva határozottan ellenzi a zsidók és keresztények közötti vegyesházasságokat. Akárcsak egykor a Harmadik Birodalomban.
3. Nemrég közzétett naplója tanulsága szerint Ronald Reagan amerikai elnök valóságos „szentségtörésre” vetemedett, amikor a Bejrútot sújtó 1982-es izraeli bombázást szándékosan „holokausztnak” minősítette. Ilyen súlyos bűn nem évül el negyedszázaddal az elkövetése után sem, még ha posztumusz jutott is az illetékesek tudomására. Reagant már az is felbosszantotta, hogy csak utólag értesült az iraki atomreaktor ellen 1981 júniusában végrehajtott izraeli bombatámadásról, amelynek kapcsán egyenesen a „közeli Armageddon” bekövetkeztéről vizionált. A cérna végül is a következő év augusztusában szakadt el nála, amikor izraeli bombázók a földdel tették egyenlővé a libanoni főváros központjában lévő Accra-épületet, megölve 250 embert. A mészárlást követően felhívta őt Fahd szaúdi király, és „könyörgött, hogy csináljak valamit. Azt mondtam neki, hogy azonnal telefonálok Begin miniszterelnöknek, és meg is tettem. Azt mondtam neki, hogy be kell fejeznie, különben az egész kapcsolatunk látja kárát. Szándékosan használtam a ’holokauszt’ szót, és azt mondtam, hogy a letépett karú héthónapos csecsemő fényképe a háború jelképévé vált” (The Reagan Diaries, Harper Collins, N. Y. 2007). Bosszankodása ellenére azonban egy másik naplóbejegyzésben azt is világossá tette, hogy „nem változtatunk (politikánkon) Izrael kapcsán, mert ez felhívás lenne az araboknak a támadásra”. Nem is történhetett ez másként, hiszen elkötelezett keresztény cionista lévén Reagan köztudomásúlag Izrael lelkes támogatójának számított, kormányának tisztviselői pedig bensőséges kapcsolatot ápoltak protestáns diszpenzácionista (dispensationalist) körökkel, amelyekben az a hit járja, hogy Izrael megteremtése Isten műve. Ezeken a találkozókon rendszerint az AIPAC (American Israeli Public Affairs Committee) és más cionista szervezetek képviselői is jelen voltak. Nyilván, hogy személyesen képviseljék az isteni esszenciát.
4. „Az Izrael-lobbi meghökkentően nagy sikerrel fojtja el a bírálatot. A politikusoknak kockázatos szembeszállniuk vele, mert befolyásolni tudja a politikai célokra nyújtott pénzügyi támogatást.” Ez a némiképpen talán antiszemita ízű kifakadás nem mástól, mint Soros Györgytől ered, aki a New York Review of Books-ban példátlanul kemény hangon bírálja az amerikai Izrael-lobbi, mindenekelőtt pedig élgárdája, az AIPAC ténykedését. A milliárdos üzletember és filantróp elkeserítőnek tartja, hogy az izraeli vezetés nem hajlandó kiegyezni a palesztinokkal, és hogy keményvonalas politikájukat az USA is támogatja. „Izrael barátainak jó okuk van rá, hogy kétségbe vonják az AIPAC érdekvédő tevékenységének helyességét, és meg is próbálkoznak vele. Ahelyett azonban, hogy az AIPAC önvizsgálatot tartana, az Izrael-lobbi az izraeli politika ún. haladó bírálóit azzal vádolja meg, hogy antiszemitizmust szítanak és Izrael létét is veszélyeztetik”, írja Soros, majd így folytatja: „Tudósok előmenetelét is megakadályozták már, kutatóintézetek szakértőinek pénzügyi támogatását is megvonták, mert túlzottan eltértek az Izrael-lobbi véleményétől. (…) Ha bárki ellent merészel mondani, megszégyenítő kampány indul ellene. Személyes tapasztalatból mondom”, amivel arra utal, hogy realista Izrael-politikája miatt már korábban a szélsőséges cionisták célpontjává vált, akik egyenesen azzal vádolták meg, hogy fiatalkorában hamis igazolvánnyal „fogaskerék volt a hitleri gépezetben”. Úgy látszik senki sem lehet próféta a saját táborában.
5. Amióta Putyin orosz elnök véget vetett a Jelcin-érában megtollasodott oligarchák által folytatott szabadrablásnak, és jórészt ismét állami tulajdonba vette a korábban bagóért privatizált nyersanyagvagyont, különösképpen az ország stratégiai érdekei szempontjából vitális fontosságú szénhidrogénkészletet, a nyugati médiában folyamatos propaganda-kampány zajlik ellene, amelyet ugyan New Yorkban hangszerelnek, a szólamait azonban – már csak a hoppon maradt oligarchák származása és személyes kötődése okán is – jobbára Tel-Avivban komponálják. Legyen szó Hodorkovszkij bebörtönzéséről vagy Litvinyenko meggyilkolásáról, a nyugati média mindenen a „putyini despotizmus” ujjlenyomatát véli felfedezni. Az orosz elnök elleni leplezetlen hangulatkeltésben egyes amerikai nem-kormányzati szervezetek játsszák a főszerepet, amelyek azonban nagyvonalú kormányzati támogatásban részesülnek, hiszen maguk is a Bush környezetében mindenható neokon-keresztény cionista áramlathoz tartoznak. Ezek az alapítványok, társaságok, kutatóintézetek és hasonló gittegyletek mindent elkövetnek az igencsak satnya Putyin-ellenes orosz belső ellenzék „feltuningolása” érdekében. Az orosz belpolitikába való gátlástalan beavatkozási törekvéseik szemléltetéseként 2005 novemberében például négymillió dolláros költségvetési támogatást lobbiztak ki az amerikai kongresszusnál, hivatalosan az orosz politikai pártok fejlesztésére, valójában azonban a Kaszjanov-Kaszparov páros által vezetett Putyin-ellenes erők megsegítésére.
Legfőbb céljuk, hogy a jövő évi elnökválasztás perspektívájában helyzetbe hozzák Mihail Kaszjanov exminiszterelnököt, akit szoros szálak fűznek a jelcini vadprivatizációt levezénylő és a putyini igazságszolgáltatás elől Londonba menekülő Berezovszkijhoz éppúgy, mint az Oroszországot kifosztó oligarchák emblematikus figurájaként különböző bűncselekmények miatt jelenleg egy orosz fegyintézet vendégszeretetét élvező Hodorkovszkij jobb kezéhez, Leonyid Nyevzlinhez. Noha Kaszjanov pártja, a Népi Demokratikus Unió szövetségre lépett a Gari Kaszparov egykori sakkvilágbajnok nevével fémjelzett Összorosz Polgári Kongresszussal és Egyesült Polgári Fronttal, hogy egyesült erővel próbálják legalább a tömegtámogatás látszatát adni a különböző kormányellenes akcióiknak és heppeningjeiknek, az eredmény igencsak szánalmasra sikeredett. (Partirunt montes, nascitur ridiculus mus.) A nemzetközi médiaérdeklődés dacára alig kétezer főt megmozgató 2006. december 16-i moszkvai Putyin-ellenes tüntetésen Kaszparov mindenesetre felszólította a G8 tagországok vezetőit, hogy zárják ki Oroszországot soraikból. Korábban ugyanezt az amerikai vezetés olyan közismert neokonjai szorgalmazták, mint a „Sötétség Hercegének” – nyilván „érdemeire” való tekintettel – nevezett Richard Perle, valamint az ultrareakciós John McCain és Joseph Liebermann szenátorok. Két héttel korábban a Wall Street Journalban megjelent cikkében Kaszparov keményebb fellépést sürgetett Washingtonnál Oroszországgal szemben és az iraki háború kérdésében. Az orosz-amerikai kettős állampolgárságú és születésekor Garik Weinstein néven anyakönyvezett sakkozó nemcsak ideológiailag, hanem szervezetileg is az amerikai neokon irányzathoz tartozik, tagja ugyanis az Egyesült Államok katonai-ipari komplexumához kötődő Biztonságpolitikai Központ (CSP) nevű militarista think tank tanácsadó testületének. A szervezet alapító-elnöke Richard Perle védence, Frank Gaffney, tiszteletbeli elnökei pedig Jon Kyl, a keresztény cionista jobboldal „kijáró embereként” ténykedő republikánus szenátor és James Woolsey, aki a CIA fejeként az emberi jogok megsértése terén szerzett tapasztalatait utóbb az emberi jogok – igencsak szelektív – védelmében jeleskedő Freedom House vezetőjeként kamatoztatta.
Nem sokkal a soros G8 csúcstalálkozó előtt, 2006 júliusában került sor Kaszparov és Kaszjanov szervezésében a Putyin-ellenes erők Másik Oroszország (Drugaja Rosszija) nevű konferenciájára Moszkvában, amelyen ismert nyugati szervezetek is képviseltették magukat, köztük a globalisták egyik nemzetközi csúcsszervének számító Külkapcsolatok Tanácsa (CFR), a „demokrácia fejlesztésének” hangzatos cégére alatt az USA más országok belügyeibe való beavatkozásának fedőszerveiként ügy(nökös)ködő National Endowment for Democracy (NED) és Project on Transitional Democracies (PTD) vagy az amerikai stratégiai-gazdasági érdekek képviseletét humanitárius-altruista tevékenységével palástoló Carnegie Alapítvány. Jellemző módon a NED (mint amerikai költségvetésből finanszírozott „magánintézmény”) és a Soros Alapítvány által szponzorált eseményről Putyin liberális és kommunista ellenzéke egyaránt távol maradt. Így aztán az illusztris nyugati résztvevők, köztük Bruce Jackson (PTD), Richard Holbrooke (CFR), Carl Gershman (NED) és Stuart Eisenstadt olyan – a politikailag korrektség alapján legalábbis mindenképpen – „szalonképtelennek” számító orosz közszereplőkkel múlatták az időt, mint a nyugati média által jobbára neonácinak titulált és egyébként vehemens Amerika-ellenes nézeteket hangoztató Edvard Limonov író, az eklektikusan extravagáns Nemzeti Bolsevik Párt vezére vagy a notóriusan antiszemita politikai agitátor és néptribun, Viktor Anpilov, aki 1992 júniusában az osztankinói tévéközpont, 1993 szeptemberében pedig az orosz népképviseleti szerv, a „Fehér Ház” ostrománál tüntette ki magát. Ez alkalommal azonban a konferencia tiszteletreméltó külföldi prominensei egyáltalán nem zavartatták magukat az egyébként igencsak „kompromittáló” társaság miatt. Elvégre a cél szentesíti az eszközt, az ellenségem ellensége pedig ugyebár a barátom. Márpedig „színpadias tiltakozó megmozdulásaikkal Limonov és pártja Putyin elnökségének legszókimondóbb és legláthatóbb ellenzőivé váltak” (Justin Raimondo, www.antiwar.com, 2006. július 12.).
6. „Keresztények, zsidók, muzulmánok: immáron minden hit nevében teret nyernek a fanatikusok”. Ez annak az előadásnak a vezérmotívuma, amelyet a Béke Nobel-díjas Elie Wiesel tartott június végén Milánóban a tegnapi és a mai totalitárius ideológiák ellen, és amelyet a vezető olasz napilap „Elie Wiesel: a vallások és a Gonosz árnyéka” címmel ismertetett (Corriere della Sera, 2006. június 26.).
„Talán az Abszolútum-keresés elkerülhetetlen visszatérésének vagyunk a tanúi? Igen, minden mai vallásban, amelyben a szélsőségesek teret nyernek számban és erőben. Tudom, legbelül most mindenki az iszlámra gondol, de nem csak az iszlám hódít fanatikusokat, hanem a katolicizmus, a protestantizmus és a zsidó vallás is”, mondja egyebek mellett Wiesel, hozzátéve: „Elutasítva a fanatizmus minden formáját, azt kérem, hogy ismerjenek el nekem egy picike jogot, amelyet már Erasmustól Montaigne-ig ünnepeltek: a kételkedés jogát. És egy másikat, amely sok-sok évszázaddal megelőzi azt, és amelyet a jeruzsálemi és a babiloni Talmud nagymesterei mintáztak és illusztráltak: a párbeszéd jogát.”
Kár, hogy Wiesel kegyes óhaja nem terjed ki a holokauszt hivatalos verziójában kételkedő és arról párbeszédet kezdeményező revizionista történészekre is. Avagy az Abszolútum keresése közben a Soá-vallás főpapja sem képes túllépni a saját árnyékán?

MD 2007. VIII. 2.

Linkek:

Kartácsok 2007. II.
Kartácsok 2007. III.
Kartácsok 2007. IV.
Kartácsok 2007. V.
Kartácsok 2007. VI.
Kartácsok 2007. VII.
Kartácsok 2007. IX.
Kartácsok 2007. X.
Kartácsok 2007. XI.
Kartácsok 2007. XII.
Kartácsok 2008. I.
Kartácsok 2008. II.
Kartácsok 2008. III.